Sikoly

“Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.”

Hajnalodott. Éva a panelház ismerős zajaira ébredt. Már évek óta nem zavarta. Megszokottá váltak számára a hangok. Érzékelte, hogy minden ötödik percben lehúzzák a vécét, vagy egymással ordítozva próbálnak szót érteni a szomszédok. Nem beszélt velük, pedig évek óta éltek egymás szomszédságában. Keveset találkoztak, s a ház többi lakójával sem ismerkedett össze. Mióta a lánya elköltözött, még jobban visszahúzódott, mint csiga a házába. Reggeltől estig egy varrodában dolgozott, ahol nem volt idő másra, csak a munkára. Aki nem tartott lépést a gyilkos munkatempóval, kereshetett magának más lehetőséget, máshol. Penészes, dohos falak között húzta az igát, egy négyemeletes régi bérház alagsorában, minimálbérért. Fogalma sem volt arról, hányan robotolnak ott vele együtt. Nem is érdekelte. Több mint fél éve kapta az állást, azt követően, hogy letelt a munkanélküli járadéka. Elmúlt ötven éves. Nem látszott rajta. Fiatalos, vékony, hajlékony nő volt. Senkivel nem keresett szemkontaktust. Tudta, akkor meglátnák szemében azt a sok elfojtott bánatot, szenvedést, amit bezárva hordozott. Őrizve belső sebeit, láthatatlan falat vont maga köré.

Évekkel ezelőtt más szemmel látta a világot. Jó munkahelye, remek fizetése volt, mikor megvette első lakását. Szűkös albérletük után, a lánya kamaszként kapta meg saját szobáját. Egyedül nevelte őt, születése óta. Határozott, erős nő volt. S elég szép ahhoz, hogy még határozottabbnak lássák. A gyógyszergyár volt az első munkahelye, remekül boldogult az iskolában tanultakat alkalmazva. Értékesítés, raktározás, szállítmányozás, hamarosan a kisujjában volt minden. Raktárvezetőként sok irigye akadt. Fiatalon, a harmincas évei elején, anyagi gondok nélkül. Hamarosan társat is talált, nem érdekelte, hogy fiatalabb tőle a választottja. Két évet élek együtt, teljes egyetértésben, az sem zavarta, hogy a férfi munkabére alig felét tette ki az ő keresetének. Néha akadt probléma közöttük. A párja szórakozni vágyott, ő bebújni a kuckóba, ketten. Mikor kiderült, hogy gyermeket vár, a kedvesét e tény, hideg zuhanyként érte. Kiderült, huszonöt évesen, még eszébe sem jutott az apaság, inkább lelépett. Nem kutatott utána, nem esett kétségbe, eldöntötte, egyedül is vállalja a gyermeket. A munkahelyén kétkedve fogadták döntését. A terhessége alatt panaszmentesen végigdolgozta az időszakot. A szülést követő második hónapban már visszatért a munkahelyére. Alkalmi bölcsődét keresett, ami rengetegbe került, keservesen, de megoldotta. Közben tanult spórolni. Mire iskolás lett a lánya, már kényelmesebb albérletbe költöztek. Ügyesen gazdálkodott, végre összegyűlt annyi pénze, hogy belevágjon egy kisebb lakás megvásárlásába. Persze, ehhez kölcsönt kellett felvennie. Bátran vállalta, hiszen jó fizetése volt. Mikor beköltöztek a teljesen új panelházba, megváltozott az életük. Kata a lánya, boldogan vette birtokba a saját birodalmát. A barátok, barátnők jöttek-mentek, Éva néha úgy érezte, alkalmi vendég a saját lakásában. Egyszer szóvá is tette, hogy a napi tizenkét órás munkaideje után jó lenne pihenni kicsit. Fárasztotta a jövés-menés. Még nem is volt feszült, mikor kérte a lányát.

-Kérlek, legalább este nyolc óra után ne hívj ennyi barátot. – a választól, lüktető fájdalom jelezte a fejében, hogy egekbe szökött a vérnyomása.

-Jaj, anya, nem mindenki fekszik le a tyúkokkal! Én élni akarok, nem begubózni, mint te!- válaszolta Kata, majd lazán lehuppant a TV elé. Ügyet sem vetve anyjára, nyomkodni kezdte a távirányítót.

-Na figyelj.….Én próbálok mindent megteremteni amire vágysz, és még annyit sem kapok, hogy köszönöm, vagy bármi…- Kata mérgesen kikapcsolta a készüléket, felpattant és komiszul az anyja arcába sziszegte a választ.

-Áruld már el, mikor beszéltél utoljára velem? Reggel elmész, este hazajössz, csak aludni vágysz. Inkább keresnél magadnak valami pasit, mert lehet, hogy az a bajod.

A hatalmas pofontól Kata a falnak csapódott, majd zokogva vágta be a szobája ajtaját, s kulcsra zárta maga után. Éva már megbánta, hogy hirtelen haragjában pofonvágta, hiszen soha nem bántotta. Bekopogott a szobaajtón.

-Kérlek engedj be, beszéljük meg.

-Menj a fenébe.

Megsemmisülten hallgatott. Tétován fordult a fürdőszoba felé. Legalább öt percig állt a zuhany alatt azt remélve vízzel lemosható a lelkét rágó fájdalom. Szinte elviselhetetlen feszültség vibrált benne mikor lefeküdt, próbált aludni. Arra ébredt, hogy Kata bújik mellé. Könnytől maszatos arcát a karjához fúrta.

-Anya kérlek, ne haragudj, hülye voltam.

Mindketten tanultak valamit ezen az estén. Éva a megszokott napok rendjében nem érezte szükségét annak, hogy bárkivel is a házból megismerkedjen. Sokan beképzeltnek tartották emiatt. A két emelettel lejjebb lakó molett ápolónő meg is jegyezte az örökké cigarettázó sovány tanárnő szomszédjának.

-Meglátod, adja még ez lejjebb is. Mert most nagyon fönt hordja az orrát. – A szomszédasszony csak legyintett.

-A lánya se különb. A múltkor majdnem ledöntött a lábamról mikor úgy jött a lépcsőn lefelé, mint a vihar.

Egyik este, a szokásosnál is később, Éva fáradtan nyitotta a lépcsőház ajtaját. Nem fordult a lift felé. A lépcsőt választotta. Az irodában egész nap ült, és úgy érezte szüksége van a mozgásra, amit a lépcsőn felfelé, a hatodik emeleten lévő lakásáig megtesz. Az ötödik emeleten járva, a lépcsőfordulóban egy kuporgó kis alakot vett észre. Közelebb lépve, elképedve látta, hogy egy nyolc év körüli kislány ül a sarkán, s őt meglátva, hogy zavarát rejtse, előre, hátra hintázott a sarkán. Éva nem tudott mellette elmenni, szó nélkül.

-Szia! Hát te?

A kislány bizalommal emelte rá, barna kiskutyaszemeit. Karját széttárva, feltápászkodott, nagyot sóhajtva kibökte.

-Csókolom. Izé… elhagytam a kulcsomat. Pedig a suliban még megvolt….

Éva körülkémlelt, a közeledő este már félhomályba borította az emeleti folyosót. A biztonsági lámpák, csak félóra múlva kapcsolnak be. Egy gyereknek ez nem biztonságos.

-Mióta ülsz itt?

-Délután fél négy óta.

-Melyik lakásban laksz? A szüleid nincsenek itthon?

-A negyvenötösben. Anya délutános, a Csabi meg dühös lesz, ha felköltöm, mert ő éjszakás.

-Ki az a Csabi?

-Ő anya barátja.

Éva arra gondolt, mennyire jól döntött, hogy neki nem volt ilyen “Csabija”. Hirtelen, határozottan indult a negyvenötös lakás ajtajához. Hosszasan csengetett, mire morgás, és motoszkálás hallatszott bentről.

-Ki a f.sz az…

Kulcs zörrent, tárult az ajtó. Az ajtóban egy nagydarab, boxeralsót, és semmit viselő férfi állt. Évára, majd a kislányra tekintett. Nem is kérdezett, csak morogva megjegyezte.

-Hülye kis picsa ‘má megint elhagytad a kulcsodat? Majd a kajapénzed kifutja. Befelé.

Éva szólni sem tudott. A kislány leheletfinoman megérintette a kezét, majd az ajtóból visszafordulva megjegyezte.

-Ugye megmondtam…. csókolom… azért köszönöm….

Éva mindenféle érzésekkel botorkált fel a lakásáig. Kata nem volt otthon. Talán jobb is. Mostanában egyre több időt töltött a barátjával.

A lépcsőházi kalandot követően, gyakrabban találkozott a kislánnyal. Bár a kis huncut, lehet, hogy kileste mikor érkezik haza, hiszen pont akkor bukkant elő, mikor elérte az ötödik emeletet. Talán ezért nem használta már a liftet? Sokszor beszélgettek. Kiderült Zsuzsinak hívják, gyakran egyedül érzi magát, mert az édesanyja nagyon sokat dolgozik, a mentősöknél. A Csabi kicsit morcos, de amúgy semmi gond vele, ő biztonsági őr egy hatalmas gyárban. Bizalommal fordultak egymás felé, hiszen valamilyen szinten mindketten szenvedtek a magánytól.

A múló napok mögött, alattomosan ott lapult, az előre nem látható bizonytalanság. Hideg zuhanyként, hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy gyógyszergyárat megvette egy külföldi multi cég,  a karácsonyi ünnepekre munkanélkülivé vált. Kata elköltözött, a barátjával együtt Ausztriában kaptak munkát egy szállodában, nagyon jól megfizették őket, ez legalább biztatónak tűnt, a kialakult helyzetben. A munkanélküli ellátása szinte a lakás rezsijére sem volt elég, a felvett hitelét sem tudta fizetni már több hónapja. A kis Zsuzsi is észrevette a változást,  gyakran kérdezgette ártatlanul, tud-e segíteni. Az egyik este mikor a munka után járásból hazatért,  postaládájában ott sorakoztak a felszólítások, banki levelek, már fásultan szedte ki. Elindult felfelé,  a megszokott helyen kis barátnője várta. Aki annyira határozottan lépett elé, hogy mosolyt csalt az arcára. Próbálta leplezni, hogy kemény gondok gyötrik, könnyed hangon köszöntötte.

-Szia Zsuzsi, mizujs?

A kislány a háta mögül egy zacskót húzott elő.

-Ezmi? -próbálta viccesre venni a csomagot Éva.

-Neked hoztam, nagyonfinomszenvics. Mert látom, mostanában soványka vagy. Eszel egyáltalán?

Éva nem tudta, sírjon, vagy nevessen. Végül is elfogadta. Visszanézett Zsuzsira, aki kidugta fejét a lépcsőfordulóban és tréfásan megfenyegette.

-Ne fejtsd el megenni….

Másnap megkapta a Munkaügyi Központ értesítését a munkalehetőségről. Nem volt választása, elfogadta. Minimálbér, két műszak, varroda Kőbányán. Bárhogyan túlórázott, vállalt mindenki helyett beugró műszakot is,  a hitelre valahogy nem futotta. Kata többször telefonált, érezte baj van, de ő tagadta. A változást észrevették a lakók is. A negyediken lakó szomszédasszonyok a lépcsőházban bizonygatták egymásnak.

-Ugye megmondtam.

Most reggel van, a panelház ismerős zajai. Szobájában az asztalon, kusza összevisszaságban levelek, kifizetetlen csekkek. Halomba gyűltek az iratok, melynek tetején kiterítve trónol az utolsó felszólítás, a kilakoltatás időpontja. Ma délelőtt 11 óra. Az órára nézett, hihetetlen, 10 óra van. Soha nem maradt ágyban eddig. Körbejárta a lakást. Kata fényképei. A kedvenc fotel, a polcokra kúszó szobanövények. Egyszer Kata azt mondta,

-Anya, lassan bozótvágó késsel kell utat törni a növények között.

Persze tudta, hogy csak viccelt. Az otthona, a kuckó, a menedék, amiért egész életében dolgozott. Mindez a múlté, most vége. Eljött az idő, át kell adni másnak. Vészesen közeledett a 11 óra. Kitárta az ablakot. Az őszi nap indián színekbe öltöztette a ház előtti park fáit. A még zöldellő fűben, a bokrok között, két apróbb termetű kutya kergetőzött.

Akkor megszólalt a csengő.

Zsuzsinak elmaradtak az órái, így baktatott hazafelé, nyakában megtapogatta azt a fránya kulcsot. Megvan. Így viselte egy zsinóron, amit Éva a mobiltelefonjához kapott, de mivel nem volt rá szüksége, nekiadta Zsuzsinak. Vagány zsinór volt, szürke alapon, kék színű LG felirattal. Lassan a házuk elé ért,  felnézett a házra. Akkor meglátta Évát, amint kilépett a hatodik emeleti lakása ablakán. Tehetetlenül, mozdulatlanul, úgy zuhant, mint egy ostoba zsák. Tompa puffanással ért földet. Mintha megállt volna az idő…. Csak Zsuzsi sikolya törte meg

-Neeee!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

 

 

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…