A pillangó

 “Mielőtt innen végkép elmegyek,
Szeretnék elköszönni, emberek.

Mint rab, akinek int a szabad út,
Búcsút rebeg, mielőtt szabadult.

Mint a madár, kit Dél vár arra túl,
Az eresz alján még egy dalt tanul.

Mit is daloljak, én szegény beteg,
Mit is dadogjak nektek, emberek?

Talán nem is kell még búcsúzni se?
Hisz észre sem vett engem senkise.

Csak egy könny voltam, aki porba hull,
Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul.

Csak egy csók, aki hideg kőre lel,
Csak egy szó, kire visszhang nem felel.

Egy pillangó, ki csillagot keres
S elgázolja egy durva szekeres.

/Juhász Gyula /

Gyors lábakon fut az idő…..Nézem a fényképét, mert már csak így láthatom……..

Marcsi átlagos lány volt, őszinte, tiszta lélekkel, határozott célokkal. Együtt koptattuk az általános iskola öreg padjait. A nyolcadik osztály végén elváltak útjaink, de barátnők maradtunk. Kérésem nélkül vette kezébe az irányítást, mikor elkeseredetten kerestem megoldást hogyan tovább, ugyanis kirúgtak a gimnáziumból. Ő már saját keresettel rendelkező nő volt, tizenhét évesen. Segített bekerülni a varrodába, ahol már hónapok óta dolgozott. Még nem voltam tizennyolc éves, mikor én is ismerkedtem a munka világával, közben beiratkoztam egy másik gimnázium levelező tagozatára, s munka mellett folytattam a középiskolát. Marcsi ironikusan nézte igyekezetemet, eszébe sem jutott a továbbtanulás, határozottan párt választott magának. Megkérdeztem miért sürgős ennyire, mire csendes egyszerűséggel csak annyit felelt….

– Majd rájössz te is, ez a nők sorsa.

Szigorú nevelést kapott, a szülei egyszerű munkásemberek voltak. Csak pár órát tölthetett délutánonként a fiúval, aki udvarolt neki. Mivel a srác a szomszéd faluban lakott, Marcsit otthonról még nem engedték el vele. Számomra kicsit furának tűnt a helyzet, talán azért, mert a barátja először engem nézett ki, de nekem nem tetszett. Nem sokáig búsult a kudarcon, összejött Marcsival, aki egyre ritkábban töltötte velem az időt. Én kerestem gyakrabban, bár voltak más barátaim is. Marcsi szinte sehová sem járt, otthon kuksolt, nekem viszont hiányzott. Többször megkerestem. Emlékszem akkorákat tudott nevetni, hogy néha a földön fetrengett, ha már nem bírta. Ezek a vele eltöltött órák mindig tartogattak valami újat. Néha összevesztünk, aztán kibékültünk. Egy forró nyári délután azzal a szándékkal kerestem meg, hogy elcsalom a strandra. Mikor megérkeztem, már nemet is mondott. Elfogadtam a döntését, – legalább lazulunk a hűvösben. Barátnőm közben sem maradt tétlen, rettentő igyekezettel, dinnyemagból fűzött nyakláncot. Mérges lettem, mert szinte ügyet se vetett rám, buzgón fűzte a hülye magszemeket. Kifakadtam.

– Miafenének vagyok én itt? Azt se hallod, amit kérdezek. Elmegyek, ha nem hagyod abba. – rám emelte kék szemét, már nem is tudtam rá haragudni.

– Ne morogj már, figyelek rád. De ha ezt most nem fűzöm fel, soha többé nem tudom megtenni, ezek a magok kivételesen szépek, nézd csak!

Kinevettem. Visszagondolva,  azok a magok valóban szépek voltak, különösen nagyok, feketék, barna mintázattal. Azóta sem láttam olyan görögdinnyemagot. Kevés volt a pénzünk, a nyári gyümölcsök magjaiból, elég dekoratív ékszereket lehetett kreálni. Egyik ilyen volt a dinnyemag. Figyeltem ahogy szorgosan készíti, fűzi forgatja a magokat. Közben egy pillangó repült be a nyitott ablakon. Rémülten verdesett a szárnyával, majd pihegve megpihent pont közöttünk. Ültünk a nagyszoba közepén a szőnyegen,  bámultuk a pillangót. Marcsi szólalt meg először.

– Mennyire törékeny, milyen gyönyörű.

Kezével óvatosan közelített hozzá, mire elérte volna, a pillangó ahogy érkezett, úgy el is tűnt a nyitott ablakon. Marcsi szomorúan követte tekintetével.

– Mennyire jó lehet repülni…. – apró sóhajtás után folytatta a félbehagyott magfűzést.

Milyen rég volt…a hetvenes évek elején. Akkor faluhelyen, a fiataloknak még kevés lehetősége volt a szórakozásra. Nagyon várták a búcsút, amely hagyomány szerint, a falu templomának nevet adó szent névnapját követő vasárnap került megtartásra. Ezen a jeles napon, megjelentek a mutatványosok, a körhinták, a kirakodó árusok. Kivonult a falu apraja, nagyja, öregje, oda ahol szólt a zene. A fiatalok népes csapatokba verődve tölthették egymással az időt. Egy ilyen hétvégére, a barátnőm meghívást kapott, a fiú szüleitől, a szomszéd faluba, a búcsúra. Nagy izgalommal készülődött, hiszen csak hosszas könyörgésre engedték el a szülei, azzal a feltétellel, hogy az utolsó busszal hazautazik.

Remekül szórakoztak, repült az idő. Persze ahogy az lenni szokott, annyira, hogy lekéste az utolsó buszt. Tudta, nem maradhat. A harminc kilométeres útnak, nem mert nekivágni gyalog. Közeledett az este. Keserves sírásra fakadt, mi lesz ebből. Ezekben az években még kevés autó futott az országban, falun telefon csak a postahivatalban volt, de ünnepnap zárva tartott. Marcsi párjának mentő ötlete támadt.

– Ne sírj már, elmegyünk a Pistához, neki van motorja, hazavisz, és fél óra alatt otthon vagy.

Felcsillant a remény a barátnőm szemében, izgatottan topogott.

– Biztos?

– Hát persze.

Annak rendje-módja szerint megkeresték a Pistát. Aki sorkatonai idejét töltötte, de eltávozást kapott a szolgálati helyéről, hogy hazamehessen a falujába a búcsúra. Hétfő estig kellett visszaérkeznie. Élvezte a szabadságot, már pár sört is legurított. Szögre akaszthatta az „angyalbőrt” is, hiszen csak az utcán volt kötelező viselni. Meghallgatta a problémát, látta a lány szemében könnyeket, döntött, megcsinálja. Ha elkapják, nagyon nagy gáz van. De „tökös gyerekként” eldöntötte, hogy nem fogják elkapni. Marcsi barátja is bízott benne, sikerülni fog! Nem volt más lehetőség. Ha elveszítik a bizalmat, amit Marcsi szüleitől kaptak, lehet, hogy hónapokig nem találkozhatnak. Pista kezdte előtolni a motort a fészerből. Már elültek az ott tanyázó tyúkok, hangos méltatlankodással kotkodálták világgá, hogy esti nyugalmukat megzavarták. Halk nyikorgással nyílt a hangzavarra a lakóház ajtaja, Pista édesanyja nézett ki rájuk. Marcsi megrettenve bújt barátja mögé,  nagyon szégyellte magát. Az asszony évek óta egyedül nevelte a Pistát, próbált neki mindent megadni, mióta a párja meghalt. Sok éves spórolást követően, tizennyolcadik születésnapjára vette neki, a kétkerekűt.. Most aggódva szegezte neki a kérdést.

– Ugyanmá, fiam, hová mennél? Tudod, hogy kint vannak a rendőrök, ittá is. Meglásd bajod lész ebbű a katonaságná. – Pista erősnek, magabiztosnak érezte magát, amelyben közrejátszott az elfogyasztott sörök hatása. Megölelgette édesanyját,  mert látta komolyan aggódik. Pár nyugtató szóval búcsúzott.

– Nyugi van mama. Elkerülöm én a zsernyákokat.

Sietve rúgta be a motort, intett a megszeppent lánynak, hogy pattanjon mögé. Bukósisakja csak egy volt, azt Marcsinak adta. Már erősen sötétedett. Pista pulikutyája farkát behúzva, szűkölve simult a gazdasszonya lábához, aki szívére szorított kézzel imádkozni kezdett.

-Édes jó ’Istenem vigyázzá má rájuk….

Marcsi barátja kissé zavartan köszönt el, úgy döntött, az utca elején várja meg barátját, míg vissza nem ér. Szinte teljesen besötétedett, alig látta már, amit az erdő felé távolodtak. Csak a motor fényéből következtetett merre haladnak. Még működtek a körhinták, színes fények csábították a népet, hangosan szólt a zene.

Pista ismerte a környéket, úgy gondolta, az erdő melletti földúton, minden gond nélkül elkerülheti a rend őreit. Marcsi egyik kezében fogta, vigyázva óvta, az édesanyjának szánt ajándékot. Apróság volt, egy porcelán angyalka, aminek szerinte nagyon fog örülni. Egészen jól haladtak, mikor feltűnt mögöttük egy autó fényszórója. Egyre közelebb ért hozzájuk, az egyik kanyarban Pista hátrapillantva döbbent rá, hogy az egy kék csíkos fehér Lada.

– A fene essen belétek – sziszegte a foga között, majd gázt adott. Hátraszólt Marcsinak.

– Kapaszkodj!

Nem tágított a Lada, már a tetején púposkodó kerek villogóját is bekapcsolta. Egyre gyorsult az iram. Marcsi nézte a rendőrségi autó fényeiben táncoló rohanó fákat. Eszébe jutott a szobájába berepülő pillangó. Most újra a kis rovar szárnyainak színeit látta. Egy vastag faág feküdt keresztben az erdei úton. Pista későn vette észre. Ráfutott a motor, majd hatalmas csattanással vágódott a levegőbe. Marcsi mindig szeretett volna repülni, elképzelte milyen lehet, szárnyak nélkül suhanni, könnyedén lebegve a földhözragadt világ felett. Most váratlanul teljesült az álma. Érezte milyen repülés, suhant a levegőben, milyen kár, hogy csak ennyire rövid ideig tartott. Éles fájdalom szaggatta darabokra a világot, majd csend ölelte körbe, zuhanni kezdett, valami puha, meleg sötétségbe. Már nem érzett semmit, keze még mindig görcsösen szorította a porcelán angyalt – anya ajándékát….

 

 

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…