A VADÁSZLES

 

Sokáig féltem tőle. Úgy állt az erdő szélén, mint valami hórihorgas ijesztő rém.  Szilárdan állta az időjárás okozta megpróbáltatásokat, dacolt széllel esővel. Kemény tölgyfából ácsolták, elbírta volna akár egy elefánt rohamát. Ám a környéken, ez a veszély nem fenyegetett. Mikor végre elszántam magam,  a közelébe merészkedtem, még hatalmasabbnak tűnt. Soha nem mertem, rá felmászni, de megsimogattam hatalmas lábait. Éreztem, hogy a széles fagerendák átmelegedtek a naptól, majd egy erős szúrás jelezte, szálka ment a kezembe. Így zajlott első találkozásunk. Évek teltek el. Felnőttem,  közben eszembe sem jutott az erdő szélén magasodó vadászles, gyermekkorom félve tisztelt óriása. Minden nyáron visszatértem az öreg faluba, mert a városi nyüzsgés után, itt tudtam igazán pihenni. Augusztus eleje lehetett, megérkezésemet követően, bár forró volt a nyári délután, sétára indultam a környéken. Ellenállhatatlan erő késztetett a haladásra, hívott, s vezetett az úton, hozzá. Ekkor találkoztunk újra. Már nem tűnt annyira óriásnak. Meglepően sokat fogott rajta az idő vasfoga. Tartóoszlopai szürkére színeződtek, itt-ott zöld moha borította kissé meghajlott lépcsőfokait. Félelem nélkül, másztam felfelé. Megtettem azt, amit gyermekkoromban nem mertem. Valószínűleg régen nem használhatták a helyet, mert madarak fészkeltek a teteje alatt,  méltatlankodva próbáltak elzavarni. Mikor észrevették, hogy nincs rossz szándékom,  nem fenyegetem közeledésemmel a fészküket, elcsendesedtek. Körülnéztem fentről. Elém tárult a tarka virágszőnyeggel borított mező, láttam a szomszédos völgyben fekvő falu templom tornyát, apró házait, s az egész környező vidéket. Távolabb őzek legelésztek, békés volt a környék. Hirtelen, rossz érzésem támadt. Úgy éreztem, megmozdul alattam a vadászles. Ösztönösen markoltam a szálkás korlátot,  egyre rémültebben kapaszkodtam, mikor elért hozzám a hang.

– Visszajöttél. -bénultan  reszketve bizonygattam magamnak, az nem lehet, hogy az alattam álló, gyermekkorom rémületének tárgya beszél hozzám.

Magamhoz térve a hirtelen sokkhatástól, tudtam hogy azonnal le kell másznom, ameddig lehet. Sikerült. Ám, leérve újra egy érzés kerített hatalmába. Rávett, hogy maradjak. Visszafordultam hozzá. Leültem a lábához,  határozottan éreztem, mondani akar valamit. Már nem is lepődtem meg, amikor folytatta.

– Sötét titkot őrzök. Akarod hallani? – torokszorító sejtelmes rémület bénított meg. Végül a kíváncsiságom győzött. Válaszoltam.

– Persze, ha megosztod velem. – a szerkezet leheletnyire megrázta magát, majd folytatta.

– Mikor elmentél, hosszú ideig békésen teltek az évek. Vadászok jöttek, vadásztak, és használtak arra, amire építettek. Egy hideg téli éjszakán megváltozott minden. Már nem jár ide senki. Félnek…azt suttogják, átkozott ez a hely. Elkerülnek,  rajtad kívül, évek óta egyetlen ember sem tette rám a lábát. – Vártam a folytatást, ami nem késett.

– Talán, egy fagyos novemberi hónap végén történt. Két férfi érkezett. Egy idősebb, egy fiatalabb. Apa és fia. Csendes volt az egyik, a másik hatalomhoz szokott, erőszakos módon bizonygatta igazát.

– Egy úr vadászik! Nem kényeskedik, nem bénázik, nem töketlenkedik.  – Fojtott hangon dorgálta fiát.

Fia makacsul hallgatott. Lassan nőtt a feszültség a két ember között. Végül, a haragos apa, ultimátumot adott a fiának.

– Most felhajtják a vadat. Neked. Érted-e? Kifizettem érte jó csomó pénzt. Lőni fogsz, nem töketlenkedsz megértettél? – a válasz szárazon, de határozottan hangzott.

– Nem…….. Eljöttem veled, de nem lövök. Elég volt a múltkor, mikor az általad megsebzett őz szemébe néztem. Soha többé nem fogok fegyvert.

Szavaiból kifogyva, az apa csak fújtatott dühében. Végül, tehetetlenségében, oldalamhoz vágta a drága fegyvert. Hatalmas dörrenéssel sült el a mordály. Egy pillanat múlva, a fiú holtan rogyott össze. Az apa, tébolyultan próbálta élesztgetni egyetlen fiát. Kapkodásában megcsúszott, lezuhant, és rögtön nyakát szegte. Így találtak rájuk a hajtók, akik csak találgatták, mi történhetett. Engem, a mai napig, emésztett ez a szörnyű éjszaka. Te megtörted az átkot mikor volt bátorságod rám tenni a lábad. Nem kell tovább őriznem a titkot. Feltártam, tudod az igazságot.

Mintha lakat lett volna a számon, képtelen voltam egy hangot is kinyögni. Vártam, ám a hang nem szólt többet hozzám. Hazabotorkáltam. Otthon a nagymamám rémülten fogadott.

– Hál’Isten, hogy megjöttél! Nem néztél az égre? Hatalmas vihar készül.

Kábán bólintottam.

– Lehet.

Pár perc múlva leszakadt az ég. Iszonyú szélvihar támadt, ömlött az eső, villámok szabdalták szét a sötét felhőket. Másnap, ragyogó napsütésre ébredtem. Tegnapi kalandom, álomszerűnek tűnt. Elhatároztam, meg kérdezem a nagymamát, mit tud az erdőszéli titokzatos építményről. A reggelinél azonnal rátértem.

– Nagyikám, használják még az erdő szélén a vadászlest?

Nagyanyám válasz helyett sietve keresztet vetett, majd suttogva elhadarta.

– Ha csak lehet, kerüld el, elátkozott hely az! Elkerüli mindenki.

– Miért?  – tettem fel sietve az új kérdést.

Válasz helyett csak legyintett, majd újra hányni kezdte magára a keresztet. Felhagytam a kérdezősködéssel,  elhatároztam, visszatérek a rejtélyes helyre. Már gyanús volt, hogy látnom kellett volna  mégsem láttam. Hova a fenébe tűnt? Közeledtem a helyhez, ott már minden világossá vált. Elszenesedett farönkök hevertek halomban. Lángjukat az éjszakai zivatar olthatta ki. Egy kóbor villám örökre eltörölte a föld színéről az elátkozott vadászlest. Közelebb léptem. Eddig nem vettem észre, a farönkök mellett egy őz állt. Nem riadt meg, egyenesen rám emelte ragyogó szemét. Elhallgattak a madarak. Síri csend ült a tájon. Egy halk sóhaj törte szét a megálló időt. Felszökkent az őz, eltűnt a sűrűben.

Régen nem jártam azon a vidéken……

Eddig őriztem a vadászles titkát, most, megosztottam veletek.

 

 

 

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…