ANGYAL

 

Évekkel ezelőtt, mikor még nem volt minden diák zsebében mobiltelefon, az akkori időkből van egy kedves történetem.

Eszter kilépett az iskola kapuján, a posta felé indult. Hétfő volt, a hétvégét most otthon tölthette. Egyre könnyebb volt elviselni, hogy távol van azoktól, akiket nagyon szeret, alig tizenöt évesen, tanulta az önállóságot.  Megtapogatta zsebében a telefonkártyára szánt pénzt. Tudta, nagyon be kell osztania, amit kap. Azt a keveset, ami jut. Két nála fiatalabb testvére még általános iskolába járt. Nehéz volt elszakadni tőlük.  Mikor legelőször nem otthon, hanem a kollégiumi szobában lekapcsolták a villanyt, titokban elsírta magát. Előfordult, hogy havonta csak kétszer tudott hazautazni. A telefon volt az egyetlen kapocs.  Az utcai fülke közel volt az iskolához. Minden hónapban tudott vásárolni egy kártyát,  így tudta, a híreket otthonról,  ő is tudott beszélni arról, hogy telnek napjai.

Belépett a postára. Gyorsan megvette a kártyát, mert a régivel már nem tudott telefonálni. Rögtön nem próbálta ki, majd holnap. A koleszban már voltak barátai. Így nem érezte annyira egyedül magát a nagyvárosban. A nap gyorsan elszaladt, tanulás, egy kis lazítás.  Halk szavú, csendes lány volt. Szigorúan nevelték, alig volt divatos ruhája. De ez még akkor, igazán nem is érdekelte. A szobatársai közül az egyik lánnyal szorosabb barátságot kötött, szinte mindenhová együtt jártak, kivéve az órákat, hiszen a lány másik szakra járt az iskolában.  A másnapot is közösen tervezték.

A reggel úgy jött, ahogy máskor. Kapkodás, rohanás  a suliba. A tanítás után már szinte üresen kongott az iskola. Itt-ott lézengett egy-két diák, mások már eltűztek vagy haza, vagy ki a szabadba. Ragyogó napsütés csalogatott. Neki  még dolga volt. Megígérte a húgának, hogy utánanéz egy nagyon nehéz kérdésnek a könyvtárban. Biztos volt benne, hogy rövid idő alatt megleli. Szívesen segített, hiszen itt minden megvan. Alig fél óra alatt megtalálta amit keresett,  talán még ebédet is kap, ha siet. Sietett. A kollégiumban már mindenki túl volt az ebéden. A konyhásnéni megszánta, mikor észrevette Esztert, aki gondolkodás nélkül megfordult, látva az üres asztalokat.

– Héte gizda! Hagytam neked ebédet. El ne menj már.

Pironkodva fordult vissza.

– Ne tessék haragudni, de…

– Semmi de, leülsz, hozom a kaját.

Szót fogadott, gyorsan belapátolta az ebédet, még egyszer megköszönte,  kiviharzott. Telefonálnia kell, felhívni a hugit, hiszen várja a megígért adatokat. Az utcán rengeteg fiatal, közöttük ismerős arcok is. Volt, aki már köszönt, vagy kedvesen mosolygott. Ez jó érzés. Többen fagyiztak. Jó lenne…de a barátnőnek,  Juditnak a héten van a szülinapja. Szeretné meglepni egy apró ajándékkal. Már ki is nézett egy jó kis hajcsatot. Azt talán még meg tudja venni, ha másra nem költ. Tehát, a fagyiról lemond. Elérte a telefonfülkét. Várnia kellett, egy hosszú srác magyarázta izgatottan, miért jobb a kukac a gilisztánál. Kezében szorongatta a jegyzetet, amit gyorsan elhadar a huginak,  pár szót még kérdez, mi újság otthon. Végre kilépett a srác a fülkéből. Ő következett. Berakta a kártyát, de készülék hibát jelzett. Megpróbálta még egyszer. Ugyanaz. A fülke ajtaján már türelmetlenül kopogott egy nő. Idegesen megjegyezte.

– Ne szórakozz már, ha egyszer lejárt, hiába művészkedsz vele.

Nem tehetett mást, kilépett a fülkéből átadva a helyet. Mit tegyen? Legszívesebben sírva fakadt volna. A tanulószobán már ott kellett volna lenni. Letörten indult vissza a koleszba. A nevelőtanár, látva mennyire letört, megkérdezte.

– Mi történt? Nem szoktál késni.

– Vettem egy telefonkártyát de nem működik.

– Hol vetted?

– Hát, itt a közeli postán.

– Egyszerű a dolog, vidd vissza,  kicserélik.

– Nem ma vettem, tegnap.

– Az nem gond, szerintem megoldható.

Judit állt mellé.

– Elkísérlek, ha a tanár úr elenged.

Engedélyt kaptak,  elindultak a postára. Délutáni csúcs. Sorba álltak,  mire az ablakhoz kerültek, talán negyedóra is eltelt. Az üveg mögött egy vörös hajú, erősen kifestett nő ült. Unottan tologatta azt, ami előtte állt halomban.

Eszter félszegen adta elő mondandóját.

– Tegnap vásároltam itt egy telefonkártyát és nem jó.

– Valóban? Ezt miből állapítottad meg?

– Mikor az utcai fülkében használni akartam, a készülék egyfolytában hibát jelzett.

A hölgy kelletlenül nyújtotta a kezét,

– Na adjad, megnézem.

Az asztalán oldalt egy készülékbe helyezte a kártyát, majd kaján vigyorral odavetette.

– Ebbiza működik, csak nem bénácska vagy picinyem?

Eszter megsemmisülten vette át a kártyát, majd Judithoz fordult.

– Próbáljuk ki újra jó? Hátha tényleg béna vagyok.

A telefonfülke üresen tátongott. Belépve újra próbálkozott a kártyával. A készülék újra hibát jelzett. Judithoz fordult.

– Megpróbálod te is?

– Megpróbálhatom, de látom, hogy ez nem jó.

Judit próbálkozása is hiábavalónak bizonyult. Határozottan fordult Eszterhez.

– Visszamegyünk.

– Szóba se áll velünk az a nő, pedig tőle vettem.

– Majd én beszélek, bízd rám.

Kicsit letörten ballagtak vissza a postára. A délutáni csúcs már lement, csak pár ember volt odabenn. Judit határozottan lépett az ablakhoz, amely mögött a vörös hajú hölgy éppen a körmét reszelte. Közben a kolléganőjével arról tárgyalt, melyik pasi udvarlását fogadja el. Nem akarta őket észrevenni, de Judit udvariasan megszólította.

– Jó napot kívánok. A barátnőm az imént járt itt. Jelezte, hogy hibás a kártya, amit önnél vásárolt. Kérem, szíveskedjék kicserélni.

A vöröshajú kelletlenül fordult feléjük.

– Na, ne szórakozzatok velem. Megnéztem, jó. Értve vagyok? Lehet sétálni kifelé.

Eszternek eleredtek a könnyei.

– Ugye, megmondtam.

Judit türtőztette magát, de azért még megjegyezte.

– Nincs magának gyereke?

A vörös hajú elhűlten bámult vissza rá. Majd dühösen kifakadt.

–Nem is lesz!

– Gondoltam.

Eszterhez fordult.

– Ne sírj már. Majd telefonálsz az enyémmel, odaadom, Jó?

Eszter tudta, hogy Juditnak is ugyanúgy be kell osztania a pénzt amit kap,  hogy neki is szüksége van arra a pár perc kapcsolatra a családjával, amit a telefonbeszélgetések jelentettek. Nem szólt, csak nyelte a könnyeit,  nemet intett. Ekkor történt valami, amitől minden megváltozott. Az egyik asztaltól felállt egy ősz hajú szakállas úr, és feléjük tartott. Eddig a szerencsejátékok lehetőségeit böngészte, de éberen figyelt,  bár ez nem látszott, végig követte az előtte zajló eseményeket. Eléjük toppant .

– Jó napot kishölgyek. Nekem pont arra a kártyára lenne szükségem, ami a probléma tárgya, megvenném.

Eszter hitetlenkedve, de a könnyein át, egy halvány mosollyal, alig tudta kinyögni.

– Komolyan tetszik gondolni?

– Igen.

Ezt követően átvette, kifizette a kártyát Eszternek.

Miért meséltem el? A történet igaz. Tudom, hogy vannak angyalok, akik a nehéz helyzetekben megjelennek, ugyanúgy, mint Eszter esetében, lazán rendezik a dolgot. A könnyek után, nevetést csalnak az arcokra.

 

 

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…