Az Apróherceg, Ironka, Pironka és Vadmalac, Covid idején…

 

A tegnap esti balhé után minél hamarabb megpróbáltam eltűnni otthonról. Cicamosdás, fogmosás után összekapkodtam a cuccaimat, kabátomra a hátizsákomat lendítve, kisurrantam lakásunk ajtaján. Akkor is megcsinálom! Ha leszakad az ég, ha… mindegy, mindenképpen. Elmúltam tizennyolc. Sokra megyek vele. Szüleim nem díjazták túlzottan a döntésemet, az állatorvosit célzom meg az érettségit követően. A vírushelyzet mindent borított. Családunk gyorséttermét másodjára záratták be. Pedig most jött el végre az időszak, hogy megszokták a helyet, és több törzsvendéggel számolhattak, bár alkalmi betérő is akadt bőven. Jelenleg van az idegtépő várakozás, kilátástalanság, és az állítólagos nyomor szele. Hónapokkal ezelőtt beálltam dolgozni apáékhoz, hogy ki tudjam fizetni az egyetem önköltséges felkészítő tanfolyamát, az emeltszintű biosz és kémia érettségire. Ezzel nem is lett volna semmi gond, elkezdtem szeptemberben, és várhatóan április végéig nyomom a suli mellett. Most beütött a crack, ami szétvágott mindent. Se meló se pénz, se megértés. Lassan be kéne fizetnem a második részletet az egyetemen. Mikor tegnap este szóvá tettem, hogy pénzre lenne szükségem, apám üvöltve közölte, húzzam elő a tehén seggéből, ahová készülök. Anyám semmit se szólt, csak nyelte a könnyeit. Megoldom. Mivel a helyzet miatt nem kell bejárnom az egyetemre, munkát kell szereznem. Az éttermi jártasságommal semmire sem megyek, hiszen mindet bezárták. Tegnap este jelentkeztem egyik kórház álláshirdetésére, szinte órák múlva kaptam visszajelzést. Mehetek, azonnali kezdéssel. Tapasztalatot, végzettséget nem igénylő takarítói munka. Kibírom. Szarban vannak, kell az ember. Az én helyzetem se fényes, hajrá!. Fellszálva a villamosra, nagyon kellemetlen érzés kerített hatalmába. Ez, a Metrón folytatódott. Emberek ültek, vagy álltak maszk mögé rejtőzve. Olyan érzésem volt, hogy mindenki beteg. Úgy, hogy észre sem veszik azt, hogy egyre jobban elhatalmasodik rajtuk. Robotszerűen nyomkodják az okostelefonjukat, fejük lehajtva, senkire sem néznek. Szinte bemenekültem a kórházba. Megkaptam az állást. A papirok kitöltését követően az egyik holtfáradt „profi” elmagyarázta a teendőimet, majd a munkaeszközeimet megkapva, nekiláttam. Munkaidőm vége felé, a gyermekosztályon fura érzésem támadt. Valaki néz. Szinte húzott az irány, ahonnan a jelet kaptam. Elindultam felé. A szobában egy apró emberke feküdt a számára hatalmas ágyban, és nézett, engem. Egy darabig csak méregettük egymást, ő szólított meg.

– Te ki vagy?

Hangja meglepően tiszta, csengő és kimondottan szimpatikus volt.

– Eszter vagyok. éppen takarítok.

– Látom, nem igazán vagy elégedett a lehetőségeiddel…

Elképedve bámultam rá, hihetetlennek tűnt hogy egy gyerekforma lény, ilyen megállapítást vág a fejemhez. Gyorsan folytatta, mielőtt magamhoz térve válaszolhattam volna.

– Nem akartalak megsérteni, csak látom gondok kínoznak. Ha beteg a lelked, beteg lesz a tested is.

– Kiafene vagy te hallod, és egyáltalán hány éves vagy, hogy ilyen okosságokat osztasz?

Felült az ágyban, nem látszott ettől nagyobbnak.

Nyolc éves vagyok, és Turner-Syndromám van. Van még jó pár promlémás szervem, de nem sorolom. Valószínűleg genetikai a fő ok. A szüleim nagyon akarták hogy megszülessek, ám, amit kaptak, az nem igazán kell nekik. Látod, egyedül vagyok ebben a szobában, amúgy meg sorban állnak a beteg gyermekek, hogy bekerülhessenek a kórházba. Van pénze a szüleimnek, megfizetik az ellátásomat. Ritkán jönnek. Akkor körbeugrálnak az orvosok, és fogynak az előre elkészített borítékok anyám táskájából és apám zsebeiből.

Mikor felfogtam amit hallok, megnéztem jobban. Kicsiny teste hamar elfáradt. Visszadőlt a párnára. Hatalmas barna szemeiből bizalom és természetes nyugalom áradt. Sötét haja fürtökben keretezte szép vonalú arcát, szinte lányosnak tűnt, főleg ha mosolygott. Könyveket láttam az ágya melletti kisszekrényen. Hogy zavaromat rejtsem, megkérdeztem.

– Mit olvasol?

– Ki tudja hányadszor, a Végtelen történetet… ismered?

– Persze,

-De van más is. A Kis herceg, és szeretem a sci fi-t és a spirituális történeteket.

Beszélgetésünk alatt súlytalanná vált az idő, besötétedett, és jött egy nővér a vacsorájával. Rosszallóan küldött el, azzal, hogy nincs ott semmi keresnivalóm, és, hogy különben is, lejárt a munkaidőm. Összekaptam magam, és távozni készültem, az apróember még utánam szólt.

  • Ugye holnap is eljössz?
  • Persze jövök!

Alig vártam a holnapot. A szüleim gondjaikba merülve szinte tudomást sem vettek a létezésemről. Reggel, átverekedtem magam a gépembereken, és szándékosan hagytam utoljára ismét a Gyermekosztályt. Szerintem, mindketten egyformán vártuk az ismét találkozást. Utólag már szégyellem, meglestem. Várt. Türelmetlenül tekintgetett, hol jobbra, hol balra, és közben sóhajtozott. Benyitottam a szobába. Próbáltam viccesre venni a helyzetet.

– Halihó! Megjöttem Hercegem!

A belépőre várt hatás elmaradt. Kicsit szomorkásan megjegyezte.

– Már arra gondoltam, hogy nem jössz. Persze, hiszen a bizalom törékeny madár. Nem figyelsz rá,  baj érheti, vagy elrepül és soha nem látod viszont.

– Dehát itt vagyok! – próbáltam jobb kedvre deríteni,  majd láttam, oldódik a feszültsége.

– Rendben, nagyon vártalak. Mert tudnod kell. Az időd amivel másokat ajándékozol meg, a legdrágább kincs a világon. Ha elfogy, minden elillan, szétporlik, mint csontok a földben…

Hallgattunk. Majd hirtelen halkan megszólalt.

– Bízol bennem?

– Persze.

– Szeretnék mutatni neked valamit, ha van hozzá bátorságod.

– Mutasd.

– Segíts.

Minden erejét megfeszítve, felkelt az ágyból. Ámultam az erején. Meleg kiskezét a kezembe csúsztatva vezetett. A szoba végében egy beépített gardrób előtt megálltunk.

– Nyisd ki az ajtót.

Hitetlenkedve kérdeztem.

– Milyen ajtót?

– A szekrény ajtaját.

Kinyitottam. De csak táskák, ruhák, és játékok, könyvek néztek velem farkasszemet. Kérdőn néztem rá.

– Van ott egy gomb oldalt, a könyvek mellett.

Tapogatózva a szekrény belső oldalán, valóban egy fura gomra siklott a kezem.

– Ha megtaláltad, nyomd meg lassan kétszer egymás után.

Megtettem.

Ekkor hihetetlen dolog történt. A szekrény egész belseje elfordult, és egy sötétbe vesző alagútszerű út tárult elénk. Megrettentem. A barátom mielőtt belépett volna a sötétségbe, így szólt hozzám.

– Látom, hogy félsz, mert nem tudhatod, mi van előtted. Ha sétálsz, vagy sietsz az utcán, ahol naponta jársz, vajon tudhatod, mi vár a legközelebbi sarok mögött?

Kezét kihúzta kezemből, és határozottan belépett a sötétségbe. Annyira meggyőzően érvelt, hogy egy pillanatot sem habozva követtem. Pár lépés után derengő fény bíztatott, haladjak tovább. Egyre világosodott. Egy barlangszerű mélyedésből botladoztam kifelé. Elképedve láttam, hogy a kisbarátom szökellve halad egyik kőről a másikra, követtem. Bokros, füves, edőszéli rétre érkeztünk. Fura volt a napsütés, szűrt fénye mintha hálón keresztül érte volna a földet. Mégis simogató meleget adott. Vezetőm kérdőn tekintett rám, majd jókedvűen hívott tovább.

– Gyere, bemutatlak a barátaimnak!

– Hol vannak?

– Hát, van szemed, használd! Ott vannak a bokor alatt!

Meresztettem a szemem, és valóban megláttam. A sűrű levelek alatt két macska rejtőzött. Bizalmatlanul figyeltek. Mögöttük egy jóval nagyobb szőrös állat mozgolódott, ha jól emlékszem röfögő hangokat adott. Kérdőn néztem a kisemberre.

– És most?

– Szerintem, meglepődtek. Nincs bennük harag, mert akinek a szívében szeretet van, az nem tud haragudni…

– Miért haragudnának?

– Mert megígértem, nem hozok ide embereket.

A három alak, óvatosan közelített. Társam halkan bemutatta őket.

– A cicák testvérek. Ironka a fehér, neki hiányzik az egyik szeme. Így született. De annyira fürge és ügyes, hogy ez fel sem tűnik annak, aki nem tudja. A vörös Pironka. Ha nagyon szeretne valamit, akkor élénkebbé válik a színe. A harmadik barátom, Vadmalac. A semmiből tévedt ide. A csíkjait már elhagyta, de még nem nőtt fel, tehát Vadmalac.

Mikor előttünk álltak az állítólagos barátok, és nem akartak tudomást venni rólam, csak a mellettem álló kisfiút nézték, nem bírtam ki, és megkérdeztem.

– Miért nem akartok az emberekkel találkozni?

Azonnal megkaptam a választ. Ironka szólalt meg elsőnek.

– Az a baj veletek, emberekkel, hogy nem látjátok a lényeget. Életetek, törékeny, mulandó, értékes ajándék, amit nem becsültök. Egymásra sem figyeltek, úgy tesztek, mintha végighallgatnátok azt az embertársatokat, akinek roppant fontos lenne, hogy amit érez, arról beszélhessen valakinek. Mert.Ti alig várjátok, hogy vége legyen a beszédnek, majd hümmögve bólogatva, otthagyjátok…

Vadmalac lépett előre és a következőket mondta.

– Most betegség sújtja az embereket. Ám, ti alkottátok ezt a betegséget! Saját magatokat pusztítjátok el, gőggel, önzéssel, kapzsisággal, a pénz imádatával. Mindent egyszerre akartok. Pedig, ha jobban figyelnétek… Ami a szívben lakozik, az irányítja az életet.

Pironka óvakodva, vonakodva szólalt meg.

– Ne haragudj, ne nézz úgy mint akit megsértettek. Nem ez volt a szándék. Ha félsz, az nem szégyen, nem is gyengeség. Bátran nézz szembe a rémmel,… persze, közben nem árt egy biztonságot nyújtó mancsba kapaszkodni…

Odabújt testvéréhez, színe élénkvörösre váltott…. Apró kísérőm összecsapkodta tenyerét, mire barátai mókásan összetartva, csoportban elkocogtak.

A kórteremben ébredtem. Az éjszakás nővér benézett, de csak szája elé emelte ujját, és cinkosan kacsintva becsukta maga után az ajtót. Apróhercegem békésen szuszogva aludt. A sötétbe vesző szobagardrób felé sanditva kilopakodtam az ajtón…

A másnap nyűgösen indult. Anya kérdezősködését hárítva eltűztem a munkába. Sokkal több volt a meló mint más napokon. Igyekeztem, mert tudtam, hogy vár rám a barátom. A szobához érve, riadtan észleltem, hogy az ajtó tárva nyitva. Félve néztem be. Az ágy,  ahol lennie kellett volna annak, akihez jöttem, üres volt, makulátlanul fehér friss ágyneművel. Egy ápolónő közelített. Dadogva szegeztem neki a kérdést..

– Elnézést… az a kisfiú aki itt feküdt… hol van…?

Tárgyilagosan válaszolt.

– Reggelre meghalt. A szülei már el is vitték a holmiját. Intézkednek a temetésről. Esetleg hozzátartozó?

– Nem…

Legyintve otthagyott. Megfagyasztott a tehetetlenségem. Elvettek tőlem valamit. Mindent, ami kiutat jelenthetett volna ebből a rideg, jóvátehetetlenül beteg világból. Itthagyott. Apróherceg barátom elvitte a titokzatos csodavilág kulcsát. Nem térhetek vissza soha többé…oda. Mikor magával hívott, vállaltam a kockázatot. Hazafelé szinte nem is érzékeltem, a körülöttem zajló esti forgalmat. Hirtelen félelem tört rám. Erősen összeszorult a szívem. Alig kaptam levegőt. Halk nyávogás térített vissza a valóságba. Körülnéztem. Egy kölyökmacska sírt az egyik kuka oldalához simulva. Felvettem. Reszketett. Majd apró mancsaival belekapaszkodott a kabátom ujjába, és elérte a kezemet. Dorombolt. Eszembe jutott Pironka tanácsa a félelemről…

„Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.”

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…