A holtak napja

 

Még fogta a gyeplőt, gondolkodott. Mikor megalkotta a vörös szörnyet, határozott szándékkal tette.
Szomorúan nézte a legszebb Planétát. Minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult arra, hogy megelőzze lakóinak végleges, lassú pusztulását. Értetlenül nézte amint módszeresen lerombolnak mindent, kegyetlenül ölik egymást. Szelíd követeket, figyelmeztető jeleket küldött, eredménytelenül. Követeit elzárták, kísérletek sorozatait végezték el rajtuk. Végtelen, gátlástalan kíváncsiságuk, legyőzte a másik lehetőséget, ami a jövőt jelentette volna számukra.

Végleges döntést hozott. Nem várja meg, míg lassan, teljesen eltörölnek mindent. Adott lehetőséget. Nem éltek vele.

Szabadon engedte Nibirut.

Sötét árnyként vetült a kék bolygóra, az egyre közelebb sodródó, lángoló óriás. Mikor elérte, a becsapódás nyomát tűzszökőkutak kisérték. Sötétvörösre váltott az eddig, smaragdként ragyogó Föld, magába fogadva a végzetét beteljesítő halálcsillagot.

Az eseményt követően, a Galaxis tovább halad a világegyetemben. Van egy különös bolygó, amely kívülről nézve olyan, mintha apró gyertyák lobognának a felszínén. Messzire elkerülik még a környékét is, a kozmoszban utazók. Tudják, a sok apró megszámlálhatatlan láng, a Holtak napja óta lángoló Föld tisztítótűzében szenvedő lelkeit jelzi.

Több ezer fényév múltán, a lángok kialszanak, megnyugvást találnak a lelkek, talán valamely lény esélyt kap újra.

 

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…