“Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (…) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (…) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel.” 

Antoine de Saint-Exupéry

                    

NYÁRI KALAND

Teljes nyugalomban éltem a Balaton parti házban, ahol barátaim egy apró lakást biztosítottak nekem, télen sem fáztam, hiszen a fűtést is megoldották. Rendszeresen kaptam kaját is, úri dolgom volt. Semmi nem tart örökké….. egy átlagos nyári napon megváltozott minden. Ekkor, a pártfogóim eltűntek pár napra. Nem maradt üresen a ház, alkalmi nyaralók érkeztek.

Csendesen szunyókáltam, elnyúlva a kerti padon, dél körül lehetett, mikor hangos zűrzavar ébresztett. Fogalmam sem volt az érkezőkről, lavinaként zúdultak rám. Egy idősebb hölgy haladt az élen, mögötte két fiatalabb, a sort hisztis kutyáik zárták. Udvariasan feltápászkodtam, arra gondolván, barátságosan üdvözlöm az érkezőket. Nem volt rá időm. Egyszerre támadtak rám a pedigrés ebek. Vakogva, nyálukat csorgatva, nyomultak közelebb. Hogy kerüljem a balhét, egy laza mozdulattal átvetettem magam a kerítésen. Még hallottam gazdáik bosszús hangját a sövényen túlról. Valószínűleg az idősebb hölgy jegyezte meg fojtott hangon.

– Na, még csak ez hiányzott. Mindig csak a kellemetlenség. Máris megfájdult a fejem.

Szapora nyögdécseléséből következtettem, valóban pocsékul érezheti magát. Kissé ingerülten, türelmetlenül hangzott az egyik fiatalabb hölgy válasza.

– Ugyan anya, nincs szükségünk arra, hogy megzavarja a pihenésünket, jó hogy lelépett, senkinek sem fog hiányozni. Ha Tamara szóvá teszi, elmondom, hogy önként távozott.

Ezzel a megjegyzéssel nagyon nem értettem egyet. Hiába, az, aki még soha nem hagyott pácban, – az én legeslegjobb barátom – Tamara nem volt ott. Nagyon sokat köszönhettem neki, és a párjának – Leónak. Még betegen sem hagytak cserben, orvoshoz vittek, gyógyszereket is kaptam. Nélkülük most, mi a fenéhez kezdjek? Még lakcímkártyám sincs, hogy visszamehessek reklamálni. Szépen kitúrtak a biztonságomból. Mikor a barátaim elköszöntek tőlem, kaját is hagytak nekem, ez már megszokottá vált, ha napokra elutaztak. Biztonságban tudtak, s azt is, hogy mindig megvárom őket, ha visszatérnek. Változás van, a mostani a tényállás szerint, se kaja, se fedél, a fejem felett. Csak a két izgatott szőrcsomó, dühösen szaglászva a sövényt, pár lépesre tőlem. Simán szétvertem volna őket, de én nem vagyok az a típus. Mert a vendéget köszönteni illik, nem megverni, na. Kisvártatva, következtettem a hangokból, hogy bevonultak a házba. Francba. Hajléktalan lettem. Kezdtem éhes lenni, de a terített asztal már a múlté. Találomra elindultam  …- valamerre. Eszembe jutott, hogy a parti móló közelében, napközben egy grafikus dolgozik, portrékat, a tavat, mindenfélét rajzolgat, ezzel tölti az idejét estig. Jóban voltunk, ismert engem. Ebédidőben kevesen voltak a parton, aki tehette a hullámok között hűsítette magát vagy éppen jóízűen falatozott, ha volt mit…. Szinte vakított a nap. Hófehér vitorlások sorakoztak a smaragdzölden ragyogó tavon, erősebb szélre várva. Hattyúk ringatóztak a vízen, pihentek a móló mellett, fejüket szárnyuk alá dugták. Már láttam az ismerőst, egy színes napernyő alatt, a festőállványra feszített fehér lapra, rajzolgatott. Nézője, modellje nem akadt. Mellette pihent hatalmas hűtőtáskája, ez a tény reményt adott, valószínűleg tőle kaphatok ebédet. Ráérősen ballagtam felé. Mikor meglátott, felderült arccal köszöntött.

– Szevasz haver! Mizujs? – Látva, hogy szomorúan oldalogtam közelebb, tovább beszélt hozzám.

– Nagyon lógatod az orrod. Látod, nekem se könnyű. Sehol egy érdeklődő. Nehéz pénzkereset az enyém is. Tudod mit? Lerajzollak téged. Nos?

– Bánja a fene.- válaszoltam unottan.

Elterültem a napon, miközben készült a portré, a művész megjegyezte.

– Tudod, igazán jó adottságaid vannak, szerepelhetnél reklámfilmekben, azt követően talán komolyabb lehetőséget is kaphatnál.

A válaszom tömör volt.

– Nem.

Észre sem vette elutasító hozzáállásomat, tovább folytatta.

– Vagy….. tudod te azt, hogy előfordulnak helyek, ahol őrző-védő szolgálatot is elláthatnál? Hallottál már erről?- nevetve folytatta – Persze, csak egzotikus helyekre gondoltam.

Hagytam, hogy győzködjön, bár tudta, nem vagyok eladható. Szabad voltam, mint a madár, oda mentem ahová akartam,  nem függtem senkitől. Behúzódtam én is a napernyő árnyékába, kaptam ebédet. Délután meguntam a fokozódó zajt, a tömeget, visszavonultam egy lakatlan nyaraló kertjébe, bemásztam a kerítésen. Közeledett az este. Gyülekeztek a környékbeli haverok a “volt” otthonom előtti kis ligetben. Már a hangjukat is hallottam, amint hívtak. Nem várattam őket sokáig, indultam a bandámhoz, hiszen közéjük tartoztam. Mikor megérkeztem a népes kis csapathoz, a kölcsönös üdvözlést követően rázendítettünk. Énekeltünk, ahogy a torkunkon kifért. Közben lopva, vágyakozva nézegettem a régi otthonom felé. Nótázásunk teljesen kiborította az ott tartózkodó társaságot. Végül is, az este csúcspontja az volt, mikor a két szőrcsomó vendég is társult a kórusműhöz, amit előadtunk. Ekkor, az idős hölgy lánya, – éjfél körül járhatott az idő, – kirohant a kapun, ordítva követelte, hogy takarodjunk. A nyomaték kedvéért, még a kertben talált, indulatában felkapott eszközt, (szerintem a söprű volt) is közénk hajította. Szerencsére nem talált el senkit. Viszont a bulit rendesen tönkrevágta. Mindenki lelépett, attól tartva, hogy az ordibálós hölgy kihívja a rendőrséget. Már magányosan indultam az éjszakába, nem voltam éppen rózsás kedvemben. Arra gondoltam, hogy egy egészséges verekedés, talán javítana a közérzetemen. Mégsem akartam balhézni, a sétányt elkerültem. Talpig feketében, észrevétlenül haladtam a csendes nyaralók előtt. Ekkor fura zajt hallottam. Tátott szájjal bámultam, azt hittem álmodom. Hihetetlen csoda közelített, hófehérben. Mögötte lihegve, egy dagadt, flancos, városi ficsúr loholt. Már hallottam is a szóváltásukat.

– Szakadj már le rólam, nem fogtad fel, hogy nem érdekelsz? – vágta oda erőszakos követőjének hófehérruhás.

A loholós, mintha süket lenne, nem tágított.

– Meglátod, jó leszek, mindent megteszek, amit szeretnél, kérlek, légy enyém! – lihegte a szépség nyakába, dagadtságától elfúlva, makacs udvarlója.

Éreztem, tennem kell valamit. Kiléptem az árnyékból a fénybe. Mindketten visszahőköltek. Tudtam, magyarázattal tartozom.

– Bocsánat, ha jól látom, a hölgyet zavarja az úr jelenléte, kérem, hogy távozzon. – hogy érvényt szerezzek szavaimnak még egy lépést tettem előre.

Hófehér közelebb húzódott hozzám, tengerzöld szemét rám villantotta.Megértettem védelmet vár tőlem. Alkalmi lovagja nem adta fel ilyen könnyen. Rettenetes hangon követelte.

– Takarodj, hülye csavargó! Mit képzelsz te magadról!

Válaszra se méltattam, mivel már nem láttam értelmét. Más módon kellett meggyőznöm. Kissé megigazítottam, amelynek következményeként, jelentős változáson ment keresztül. Időbe telhet, mire a hozzátartozói megismerik….. Ugyanis, egyik szeme nem látszott, a füle vérzett, araszolva, erősen sántítva, de hang nélkül, menekült. Megráztam magam, jó érzés volt, hogy Hófehér csodálattal tekintett rám. Hozzám simult, meghívott magához. Egy közeli, hatalmas villa alagsorában lakott, a sétány mellett sorakozó nyaralók egyikében. Saját bejárata volt a lakrészéhez. Apró lakását látva, elámultam, mindent csupa bársony, és selyem borított. Varázslatos éjszakát töltöttem vele. Hajnalban figyelmeztetett, távoznom kell, mert a háziak nem örülnének nekem. Búcsúzásomat megelőzte, hogy bőséges reggelit kaptam.

Ínségesebb napok következtek. Napokig esett az eső, az erős szél méteres hullámokban zúdította a tó vizét a partra. Hiába kerestem volna grafikus ismerősömet, hiszen az időjárás miatt, ő sem tudott kiülni az alkotóhelyére. Ideiglenes tartózkodási helyemre, a lakatlan nyaralóba is megérkeztek a tulajdonosok, onnan távoznom kellett. Kukázni nem volt kedvem, az nem az én stílusom. Eszembe jutott még valaki – a fehér hajú öreg. Keveset tudtam róla. Magányosan élt a puccos nyaralók között megbúvó apró házában. A rejtélyes lakot óriásfák takarták el a kíváncsi szemek elől. Ezen a környéken csak Laci ‘Bá-ként ismerték. Szívesen vállalta a nyaralók kertjének takarítását. Sokszor találkoztunk ha zörgő kétkerekű kocsiját húzva maga után, kora este hazafelé tartott. Kölcsönösen üdvözöltük egymást. Szinte soha nem tudtam megelőzni. Általában mindig mondott valami vicceset.

– Szép estét fiatalúr! Ha van kedve, társuljék hozzám, meghívom vacsorára!

Ekkor megállt, választ várva, én szinte soha nem hagytam ki a kínálkozó lehetőséget. Kevésbé érdekelt a vacsora, inkább a baráti jóindulata vonzott. Ballagtunk a lemenő nap fényében, tudom, könnyebb lett a lelke attól, hogy megoszthatta velem magányát.

Eddig nem volt pofám megkeresni, de tudatosult bennem, elfogytak a lehetőségeim. Közelített az este, az eső meg egyre csak esett. Nyirkos, vizes volt mindenem. Fáztam. Nem volt már kedvem verekedni se. Bár pár napja Hófehér alaposan megmosdatott, most már koszosnak, büdösnek éreztem magam. Éhesen vártam a csodára, a lángosos bódé oldalához simulva. Hangosan kopogtak a vízcseppek egy elszabadult műanyagpoháron. Sehol egy lélek, csak a sirályok verekedtek rikoltozva a tóparton talált maradékon. Ekkor ismerős zajt hallottam,  szinte azonnal felismertem a zörgő kocsi hangját. Úgy tűnt, kilátástalan helyzetem megoldódik, elkerülve a pofátlan, váratlan beállítást, csak egyszerűen társulok hozzá. Feltűnt az öreg. Valahogy furcsának tűnt. Máskor szinte sugárzott róla a jókedv, a kedves öröm, a jóindulat. Most fáradtan vonszolta magát. Csuromvizes ruhája lógott rajta, talán el is esett valahol, mert sáros volt az arca. Mikor meglátott, szája apró mosolyra húzódott. Megállt, próbálta az inge ujjával letörölni arcát, de szándéka csak tétova mozdulatra sikeredett. Még ebben az állapotában is tudott hozzám kedves lenni.

– Nicsak, fiatalúr. Ha van kedved, tarts velem, remélem, eljutunk hazáig.- választ sem várva, újra nekilódult.

Értetlenül bámultam utána, de követtem, jobb lehetőség hiányában a nyomába szegődtem. Mikor elértük az otthonát, erőlködve belökte a kertkaput, az ócska kétkerekűt a kapu mellett hagyta. Bizonytalanul csoszogott a bejáratig. Vizes nadrágja zsebéből, nehezen cibálta elő kulcsait. Végre feltárult az ajtó. Dohos szag csapta meg az orrom, de elviselhetőbb volt a kinti lehetőségektől, legalább szárazra kerültem. Laci ‘Bá becsukta az ajtót, hogy ne verjen be az eső. Nagyon nehezen tudta levenni sáros ruháit, erős sóhajtozásából arra következtettem, nincs valami jól. Lemosta magáról a sarat, rám nézett, és látta, én is hozzákezdtem a tisztálkodáshoz. Mikor befejeztem, az öreg ennivalót vett elő. Elém rakta. Várakozva néztem rá, de szinte azonnal válaszolt.

– Én nem eszem, nem vagyok éhes, De te szolgáld ki magad. Itt alhatsz a díványon.

Hálásan fordultam felé, bár tudtam, soha nem vár köszönetet. Szobája felé indult. Akkor láttam utoljára. Talán aludhattam pár órát. Közben az eső elállt. Ijesztő, félelmetes súlyként nehezedett rám a csend. Szégyen vagy nem, kimásztam a nappali nyitott ablakán, leültem az apró teraszon, egy fonott székbe. Éjjel két óra felé járhatott az idő. Már felszáradt az eső nyoma a sétányon, meleg széllel tért vissza a nyár. Kinyújtóztam. Ekkor a kertben, valamelyik óriásfa tetején, megszólalt egy kuvik. Síró, panaszos hanggal hirdette a halált, kiáltozása engem sokkhatásként, jeges, kötélszerű béklyókba vert.

Ekkor, mint a mentő varázslat, elért hozzám egy régen ismert hang, ami elűzte a félelmeimet, a nevemet kiáltozta. Kisvártatva egy másik hang, kicsit erőtlenebbül, de ugyanúgy engem hívott. Boldogan kiabáltam vissza, – Itt vagyok, itt vagyok! – Már rohantam is.

Kiugrottam a kertből az utcára, ott várt rám az én két barátom, Tamara és Leó. Egész éjszaka kerestek, engem. Szinte a nyakukba ugrottam, láttam mennyire aggódtak értem, mikor megtaláltak megölelgettek, és sírtak egy kicsit az örömtől, bevallom, én is, de tudjátok, a macskákon, ez alig látszik…..

 

 

 

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…