A váróterem

Boldog vagy. Elégedett embernek érzed magad, aki sikeres az életben. Eljön a nap, mikor váratlanul, rajtaütésszerűen megnyílik előtted egy ajtó. Belépsz. Nem akartál ide jönni mégis itt vagy. Félelem tör rád, menekülnél, de minden látható ajtó bezárult. Fogalmad sincs hová kerültél. Közeledben fura alakok imbolyognak. Tétován leülsz egy székre. Előtted üres a kör alakú asztal. Fényes fekete lapján elmosódott felirat. Most döbbensz rá, a halál kávéházában vagy vendég. Magányosan, kiszolgáltatottan vársz. Nem akarsz kérni semmit, meg sem tudnál szólalni, állkapcsod görcs rántja össze, gyomrod kővé vált gombócként nyom. Mennél, menekülnél, majd felállsz, hülyén toporogsz, kiutat keresve kapkodod a fejed. Pánikszerű rémülettől hajtva, araszolsz el az egyik fal mellett, mire feltűnik előtted egy résnyire nyitott ajtó. Óvatosan tapadsz a kilincsre, mert bármi lehet azon túl. Elszántan feltárod az ajtót, ami fülsértő hangot adva nyikorog, szinte sikolt ahogy nyílik. Átjutsz rajta. Vidéki kisvárosok várótermeit idéző, levegőtlen félhomályos helyre érkeztél. Zárt ablakai a magasban, egymás mellett sorakoznak, vastagon belepve porral, korommal, így szinte alig szűrődik be némi fény valahonnan. A rozoga lakkozott padokon sokféle alak foglal helyet. Ők várnak valamire. Összefolyik a zaj, a lárma. Szinte áttetsző, megfoghatatlan tömeg, rengetegen vannak. Siránkoznak, ordítanak, nevetgélnek, vagy csak járkálnak össze-vissza. Senki nem akar távozni, vagy nem tud? A váróterem sejtelmes árnyai ismét torokszorító félelmet keltenek benned. Szíved leláncolt mozdonyként dübörög. Robbanásig feszül a testedben félelmed okozta bénult, visszafogott menekülési vágyad. Kóbor lelkek suhannak el melletted, csábítanak, hívnak a terem sötétbe vesző mélyére. Melletted sátáni hangon suttog egy áttetsző alak.
– Csak két lehetőséged van. Vagy nyílnak az ajtók, vagy nem. Ha nem, földi utad utolsó állomásán jársz. Ha igen, átlépve az ajtón még visszatérhetsz egy időre, és élhetsz újra.
Dermedten bámulsz a hang irányába. Hiába keresed a hang eredetét,  egyedül állsz a fal mellett. A tömegnek is nyoma veszett. Várótermed üres. Huzatot érzel, a borzongató hideg fuvallat szinte kirepít egy ajtót a helyéből. Tántorogva indulsz, kijutva már csak kapkodod a levegőt. Rádöbbensz, a váróterem szabadon engedett. Láthatod az eget.  Azt is, hogy éjszaka van, tisztán ragyognak a csillagok.

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…