-Meg akartalak védeni titeket!-mondta nagyot sóhajtva férfi. Gondterhes és szomorú tekintettel figyelte a fekete égbolton a csillagokat a leomlott plafonon keletkezett hatalmas lyukon keresztül. A lakásban nem volt senki más rajta kívül, ő pedig csak ült a falnak dőlve. Annyira hiányoztok nekem, és annyi mindent nem mondtam el, és most már késő! Nem tudtam elmondani, mennyire szeretlek benneteket! Nem tudtalak megvédeni titeket, mert messze voltam…és soha többé nem kerülök hozzátok közel!- hallatszottak a szavai a sötétben, a férfi mellkasa egyre gyorsabban emelkedett, és először csak könnybe lábadtak a szemei, majd zokogni kezdett. Úgy érezte nem bírja magában tartani többé, és ki kell mondania ezeket a szavakat.

-Az életemnek nem ismertétek minden részét, és nem bírtam beszélni róla. Annyi arcot láttam életemben, és…megöltem őket Isten nevében! Nem élhetek így tovább! Egyszer megismertem valakit, akit Marielnek hívnak. Ő volt…-kezdett bele, azonban zokogását alig bírta visszafojtani, mégis ki kellett mondania. Ő volt az, aki akkor is ott volt, amikor már azt hittem elfeledkeztem róla, de nem így volt. Nem engedte, hogy bajom essen akkor sem, amikor minden elveszettnek tűnt, mert az is voltam. Egy elveszett ember, és bármilyen messze is kerültünk egymástól, éreztem őt. Nem bírtam beszélni róla, és azóta sem, csak most nektek, mert már meghaltatok és…talán most megértitek!-suttogta szipogva. Az emberek nem értik meg, amíg meg nem érinti, a közelébe nem lép, és bele nem néz a szemeibe. Én megtettem, és emlékezni fogok rá, bármilyen messze is kerüljön tőlem.

A férfi nagyot sóhajtott, és igyekezett lecsillapítani a lélegzetvételeit, majd folytatta.

-Azt hiszem valaha, nagyon régen angyalnak születtem… de nem akként fogok meghalni!-suttogta megtört hangon.

 

A nap már magasan volt az égen, amikor a négy járműből álló konvoj vastag porfelhőt kavarva haladt keresztül a sivatagi úton a közeli város felé, amit több menekülttábor vett körül. Az első két kocsi fényesre polírozott karosszériája vakítóan verte vissza a nap fényt, és a sárga homoktenger közepén gurulva messziről is látható volt a haladásuk. A középső autó kissé lassabban haladt, az alváz szinte a homokot súrolta, jelezve, hogy páncélozott járműről van szó, míg a hátsó két kocsi könnyedén haladt a homokos úton. A felvert szemcsék különös ködöt varázsoltak az úton, melyen gurultak a kerekek, halkan morajló hangot hallatva. Nem haladtak gyorsan az út minősége miatt, de így is gyorsan kerülték meg az piramisszerű, ég felé nyújtózkodó homokbuckákat. A kanyar felé közeledtek, ami egyenesen a város határáig vezet. Nem messze ettől a kanyartól a talaj lassan megmozdult. Homokszemcsék ezrei kezdtek lassan leperegni, majd láthatóvá tették a lassan felegyenesedő férfi testét, aki a sivatagban használt egyenruhát viselte. Nem állt fel teljesen, guggolva figyelte a közeledő autókat. Szemében egyetlen érzelem sem tükröződött, csak az elszántság. Magában visszaszámolt tíztől, amikor kettőhöz ért, villámgyorsan nekiiramodott, és a mellényéről leakasztva két kézigránátot átszaladt az épp akkor odaérő kocsi előtt, és alá dobta az egyiket, ahogy pedig tovább rohant, a következő kocsi alá hajította. A robbanások megemelték a kocsik elejét, az elsőnek a teljes utastere és motorháza darabokra robbant, míg a második fejre fordulva belesiklott a homokfalba. Először füstöni kezdett a jármű alja, az ég felé ontva a fekete füstöt, majd kigyulladt.

A férfi egyetlen percre sem állt meg, a közeli homokbucka mögé ugrott fedezékbe, gyorsan átigurult annak jobb oldalára, kibújt a fedezékből, épp amikor a hátsó három autó fékezni kényszerült, és ekkor az utolsó három gránátot is behajította alájuk. Fegyveresek szálltak ki a hátsó kocsikból, a környezetet kémlelték és keresték a támadás forrását, de akkor a gránátok sorra felrobbantak, a testüket és az utasteret darabjaira szakítva. A páncélozott kocsi épp csak meginogott, de odabent füst keletkezett, és kezdett kigomolyogni a félig lehúzott ablakon.

A férfi most visszaugrott a homokbucka mögé, leakasztotta a hátán lógó gépfegyvert és várt. Várta, az ajtók nyílásának hangját. Percekig nem történt semmi, végül meghallotta a zajokat, ekkor a bucka tetejére mászva felegyenesedett, az irányzékot egyenesen a füstből kimászó emberekre szegezte, majd az erős fényben alig látszódó torkolattűz felcsapott a puska végén, a lövedékek pedig sorra csapódtak be a fegyvert szorító férfiak testébe. Minden találat nyaki inakat, ereket és homlokokat szakított ketté. Pár másodperc múlva már csak a tűz halk ropogása, és a karosszériáról csepegő vér hallatott hangot.

A férfi ekkor lesétált, és ellenőrizte az összes járművet, miközben tárat cserélt a mellénye hátsó zsebéből.

Ezek az emberek egy politikust szállítottak, aki arról döntött a mai napon, hogy a táborokat felszámolják, egy gyárépületbe terelik az összes határsértőt, majd felrobbantják azt. A közeli városban már régóta nincs sem internet kapcsolat, sem térerő, vagy vezetékes hálózat, így a külvilág számára sosem derült volna ki az, amire készültek. Egyedül a város áramellátásáért felelő elektromos erőmű üzemelt még a határban, a következő város felé félúton.

 

Joshua Peters ekkor felmászott a legmagasabb homokbuckára és a várost figyelte, ami alig két kilométerre feküdt. Tudta, hogy az emberek, akik a robbantást előkésztették még ott vannak, és csak az engedélyre várnak, hogy elkezdjék terelni az embereket. A férfi lassan lecsúszott a homokon, és keményebb talajra érkezve elindult a város felé. A nap égette az arcát és a majdnem teljesen kopasz fejét. Egy ideig csak a saját lélegzetvételét és lépésének hangjait hallotta, majd hirtelen az apró neszek szinte némává változtak, és egy már ismerős érzés kerítette hatalmába, a megnyugvás. Tudta, hogy egy angyal van mellette, és egy halvány, szinte észrevehetetlen illatot is megérzett.

-Mariel!- mondta ki a nevét hirtelen, és ekkor az angyal láthatóvá tette magát, szinte túlragyogva hófehér testével a tűző nap fényét.

– Sokat gondolsz rám!- mondta az angyal selymes hangján, és ez volt az amire Peters azóta vágyott, amióta első alkalommal meghallotta azt hosszú évekkel ezelőtt.

-Igen, tudod egy ideig próbáltam változtatni ezen, és tudod mi lett az eredménye?-kérdezte a férfi néha az angyal arcára pillantva, de töretlenül folytatva az útját.

-Mond el!

-Mindent tudsz, amit tudnod kell, és mindent érzel…mi értelme lenne kimondanom a szavakat?

-Az ember kimondott szavai változtatják meg a világot és segítenek nekünk tanulni! Azt hiszed mindenre tudom a választ és a te érzelmeidet ismerem a legjobban az egész világon, mégis hallanom kell, mert a te szavaid, és valaha te is angyal voltál egy másik életben!- suttogta halkan Mariel.

-Minden rosszabb lett! Amikor az életemnek nem voltál része, elveszetté váltam. Minden elromlott. Kizártam magamból azt a jót, amit te jelenítettél!-mondta Peters, majd hirtelen szembefordult az angyallal. Én halottakat hagyok maga után! Megöl az, amiért Isten ide küldött engem és feladatot adott, és a te tekinteted és érintésed menti meg az egyetlen jó dolgot ami még a lelkemből maradt! Mariel és Joshua perceken át néztek egymás szemébe karnyújtásnyira, de egyikük sem moccant, mintha féltek volna hozzáérni a másikhoz. Joshua megtörten nézte a női arcot, ami a leggyönyörűbb és tisztább arc volt, amit valaha látott, de aztán mégis megfordult és folytatta útját a város felé, amit alig fél órán belül el is ért. Az angyal pedig eltűnt, ahogyan az illata is, Joshuá pedig ismét úrrá lett a komorság.

-Mit akar? Mit akar?- kiáltott rá egy koszos és régi típusú AK-47-es fegyvert tartott Peters felé, aki azonnal a hátra csapta a fegyverét és kezét a magasba emelve magabiztosan közeledett.

-Barát vagyok, barát!- mondta határozottan, de a férfi idegesen közelebb ment hozzá, és miután öt másik társa is mellé állt, lassan körbevették a jövevényt. idősek voltak már, szakadt, civil ruhákban, némelyikük ősz hajjal, és csak három fiatalabb, harminc év körüli férfi. Joshua gyorsan felmérte a helyzetet. Ütött-kopott fegyverek, hétköznapi ruhák. Ők azok, akik az elnyomó hatalom ellen próbálnak küzdeni hiába, és az egyetlen dolog, amit tehetnek, hogy a saját házaikat és családjukat próbálják védeni.

-A táborokat felszámolják!-mondta Joshua.

-Mi az felszámolják?-kérdezett vissza ismét az idős férfi, láthatóan csak ő beszélhetett közülük, talán a kora és tapasztalata miatt.

-Nézzenek a kerítések felé! A táborokat kiürítik és a gyárépületbe terelik őket! Mindegyikük meghalhat ha nem teszünk valamit!-válaszolta Joshua, mire néhányan kitekintettek óvatosan a ház árnyékából és meglátták, ahogyan több fegyveres ellenőrzése alatt az emberek a gyerekeikkel együtt vonulnak be a nagy épületbe.

-Honnan tud ezt? Ki vagy?-kérdezősködött a férfi továbbra is, de az idő rohant, Joshua pedig dühbe gurult.

-Nem mindegy honnan tudom basszameg, a családjaitok meghalnak! El akartak menni innen a városból, mert más vallásúak, mert féltik az életüket, de elkapták őket és táborokba zárták? Mi a szart hittek, hogy kis dorgálás után szabadon engedik őket? Nem! Kurvára megölik őket!-kiabálta Peters, mire a férfi elbizonytalanodott, a társaira nézett, akik ijedten bólintottak az elhangzott szavakra.

-Mit tegyünk?-kérdezték szinte egyezerre, Joshua pedig szét nézett.

-Azok működnek?-kérdezte, a közeli ház mellett álló két teherautóra mutatva, a férfiak pedig ismét bólintottak, majd Joshua vezetésével odamentek a járművekhez. Peters felemelte a plató ponyváját, és egy ládát felbontva kivett két darab taposóaknát.

-Az nem jó, nem működ, nem érzékel nyomás!-mondta egy fiatalabb, sötét hajú férfi.

-Az nem baj!- Felelte Joshua, majd visszament az épület sarkához pár méterre a faltól a földre tette őket, épp akkora távolságra, hogy a ház fala ne omoljon majd össze a detonációtól.

-Ti beültök a kocsiba, tudsz vezetni?- kérdezte a fiatalabb fiútól.

-Omaish vagyok, és igen tudok vezet jól, de a többiek is tud!-mondta igyekezve minden szót helyesen kiejteni.

-Rendben, akkor Omaish, és egy másik sofőr hátulról körbementek és megálltok takarásban a város szélén. Tartalék tár legyen mindenkinél és legyen kibiztosítva minden fegyver! Utánatok fogok menni, és akkor indulunk értük!- adta ki az utasítást Peters, majd elővette a fegyverét és a levegőbe lőtt egy sorozatot.

-Indulás!-kiáltott rájuk, a motorok pedig felmorogtak, majd lassan tolatni kezdtek, majd ráfordultak a házak mögötti útra.

Joshua újabb lövéseket adott le, majd fülelni kezdett és ekkor meghallotta a gyorsan szaladó és kiabáló katonák hangját, akik a kiürítést figyelték eddig, most azonban gyors iramban rohantak a lövések felé. Joshua várt, fegyverét előre szegezve fél térden, és amint megpillantotta a ház sarkán felbukkanó hat katonát, azonnal tüzelni kezdett a mellettük lévő aknákra. A robbanás halvány tűzfelhőt varázsolt egy pillanatra a levegőbe, az ereje pedig szétszaggatva vetette a ház sárga falának a katonák testrészeit, több mázsányi homokot kirobbantva a talajból.

A férfi azonnal futásnak eredt a teherautók felé, kapkodva cserélve ki a tárat a fegyverben. Alig kétszáz méter futás után érte utol a többieket, és lihegve rántotta fel a vezetőülést, félrelökve az idős férfit az anyósülésre. A gázpedálra taposott, és a másik teherautó is követte őt Omaish vezetésével. A házak árnyékából kiérve egyre nagyobb porfelhőt kavarva a kerekek egyre gyorsulva haladtak a katonák felé, akik az embereket terelték. A platón ülő három ember óvatosan kihajolt a platót szegélyező deszkák közül és tüzelni kezdett a katonákra, akik hirtelen megfeszülve próbáltak fedezéket keresni hiába. Joshua négy fegyveresen gázolt keresztül a homokba passzírozva élettelen testüket, másokat pedig a társai folyamatos tüzelése terítette le. A tábor szinte teljesen kiürült, és pár másodperccel később a civilek elkezdtek kitódulni a gyár szélesre nyílt kapuján. Káosz és tűzharc vette kezdetét ezzel, gyerekek és felnőttek együtt kezdtek futni az egyetlen irányba, ami biztonságos volt, a következő város irányába, ami mindössze pár száz méterre volt tőlük, és ott remélték a biztonságot, maguk mögött hagyva az öldöklés puskaporos zajait.

Joshua és Omaish körbe-körbe haladtak a tábor körül és tüzeltek minden katonára, akik előbújtak a fedezékeikből. Egyikük gránátot dobott a teherautóra, ami a motorháztetőről a plató felé pattanva robbant fel, megölve ezzel a három társukat, Joshua ülésének háttámlája kiszakadt a helyéről és a férfit a kormányhoz vágta, amitől eltört az orra, ömleni kezdett a vére, és a fájdalomtól könnyek kezdtek gyűlni a szemében, elhomályosítva a látását. Mellette az öreg sértetlenül az ablakon tüzelt ki továbbra is. Még néhány kör megtétele után már nem maradt senki, aki tüzelt volna rájuk, ekkor vette észre Joshua, hogy egy kisebb autó elindult a menekülők után, akik egyre messzebbre jártak tőlük. A kormányt balra rántva utánuk indult. A homoktengeren át sokkal gyorsabban haladva a kocsinál, ami olykor elakadt a homokban, és hosszas kapartatás után tudott újra elindulni. Az ablakait lehúzva a menekülő civilekre kezdtek tüzelni, ezzel jó néhányat eltaláltak és halott testükön átgázolva haladtak tovább, észre sem véve, hogy Joshua füstölgő teherautója beérte őket oldalról.

A fekete kocsiból kihajoltak és kézifegyverekkel kezdték őket lőni, az idős ember pedig Joshua mellett hamarosan golyó szaggatta testtel borult a műszerfalra. A teherautóval Joshua megpróbálta jobbra lökni a kocsit, és az előttük álló körbekerített áramtermelő központ felé terelni azt, de nagyon nehezen manőverezett, mivel a hátsó kerekek folyamatosan kifaroltak, a kocsi már majdnem egérutat nyert, amikor jobb oldalán megjelent az Omaish által vezetett teherautó, ami nekicsapódott oldalról, így a két jármű közrefogta a fekete autót egészen addig amíg az áramelosztó berendezésekkel, kábelekkel és földbe leásott elektromos eszközökkel teli területhez nem értek, amikor a két teherautó szinte egyszerre lefékezett, a fekete kocsi pedig teljes sebességgel átszakította a kerítést, végig száguldva a kábelek és elektromos berendezések tucatjain, melyek szikrákat hányva a levegőbe repítették a kocsit, majd az már csak roncsként többször megpördült és egy fémtoronynak csapódott.

Joshua és Omaish egymásra pillantva bólintotta, habár Peters alig látott már, ezért egyre sűrűbben törölte a könnyeket a szeméből. Hamarosan utolérték a menekülőket, ekkor farolva megállították a teherautókat, és kiszálltak.

Omaish a saját nyelvükön kiáltott nekik, hogy álljanak meg, mert a másik városban sem lelnek menedékre, hisz ott is ugyanazok a katonák gyakorolták a hatalmukat. Pár perc múlva az emberek megálltak, de ekkor már késő volt. Több csapatszállító jármű is közeledett feléjük abból az irányból, amerre eddig tartottak. Ijedten kezdtek hátrálni, többen sírva fakadtak, és elkezdtek visszafelé futni. Keresztül a halottjaikon rohantak a saját városuk biztonságot nyújtó falai felé. Joshua melléjük ért és gondterhelt, fáradt arccal tekintett a több tucat járműre. Nem volt idő már elmenekülni. Felemelte fegyverét, de célozni se bírt, mivel rengeteg civil futott a háta mögé, eltakarva a célpontokat. Joshua tudta, hogy nem menekülhet. Mariel illatát és a váratlan megnyugvást kezdte érezni ismét.

Az angyal a menekülő tömeg és a fegyveres járművekkel közeledő ellenség közé állt. Lassan Petersre nézett, az arcvonásai megváltoztak, majd visszafordult és szembenézett a teherautók sokaságával, melyek már alig pár méterre voltak tőle. Az angyal kitárta szárnyait, és ebben a pillanatban a kocsik egytől egyig, mintha csak aknamezőre értek volna hatalmas lángoszlop kíséretében a levegőbe emelkedtek és az utolsó csavarig, fémszilánkig darabokra robbant az összes.

Joshua elkapott egy mellette elszaladó kisfiút, és karjaiba szorítva őt hátat fordított a pusztításnak, hogy testével védje a gyermeket. A hirtelen támadt forróság szinte elviselhetetlen volt.

A tűzoszlop szinte az égig emelkedett, és egyetlen lélek sem élte túl a járművek belsejében. Az angyal egészen állt és figyelt, amíg minden egyes jármű darabokra nem szaksdt a lángvihar elsöprő erejétől. Néhány percig a tűz ijesztő árnyjátékot festett a homokra, majd Mariel lassan leeresztette a szárnyait, a lángoló roncsok pedig a földre hullottak hatalmas robajjal. A fekete füstfelhőt több kilométerről is látni lehetett, a menekülő emberek pedig szájtátva figyelték az eseményeket megtorpanva, amíg a magasra csapó lángok szunnyadni nem kezdtek. Az angyalt nem látták. Őt egyedül Joshua láthatta. Lassan elengedte a fiút, aki rohant a szülei karjaiba, és folytatták útjukat a város felé. Omaish messziről intett Petersnek, majd fegyverét magához szorítva kísérte vissza az embereket.

 

Joshua letörölte a vért az arcáról és mozdulatlanul állt a lángok és füst pokla előtt, Mariel pedig odalépett hozzá, egészen közel. Kinyújtotta kezét, megérintette a férfi kézfejét, majd összekulcsolték az ujjaikat. Az angyal szeme szomorú volt, a férfi arcvonásai pedig fáradtak és megtörtek. Sokáig álltak így, elveszítve az időt, és a mészárlás gondolatát, amit az angyalnak nem lett volna szabad megtenni. Ahogyan egymással szemben álltak azonban ez mind nem számított, csak a pillanat, ahogy egymás érintésétől megnyugodott egy az ember szíve és az angyal lelke.

 

 

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 31 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen…