Napfénykeringő

 

Egyszer, nagyon  réges-régen,

fura álmom volt egy éjjel.

Erdő mélyén, zöld búra alatt,

úgy repültem, mint a madarak.

 

Nem voltak határok, és korlátok,

végtelen szabadság, amit látott

egy földi halandó, szárnyak nélkül

lebegve suhant, de megáll-e végül?

 

Bámulva néztek, az erdei népek.

Boszorkák, manók és koboldok,

hívatlan betolakodó voltam ott.

Bár nem akartam, életüket zavartam.

 

Szétrebbentek most hirtelen,

sötét odúkban tűntek el.

Földet ért a lábam, elindultam bátran.

Sejtelmes az ösvény, mi várhat a végén?

 

Előttem az úton, most tűnt fel éppen

szomorú angyal, csapzottan lépdelt.

Ólomsúlyként lógott szárnya,

már csak vonszolta a lába.

 

Óvakodva, szegődtem csendben nyomába,

leült most hirtelen, egy kidőlt fa csonkjára.

Szóltam hozzá, hogy vigasztaljam,

– Nicsak, kit látok? Egy eltévedt angyalt?

 

Fáradtan, ült ott, vizes volt, kimerült.

Azt sem tudta, a földre hogy került.

Közeledtem hozzá, félénken nézett rám.

Átázott szárnyai egyre lejjebb húzták.

 

Felé nyújtott kezem ő elfogadta bátran.

Velem lépdelt tovább, majd varázsolt a fákkal.

Szétnyílt ekkor az erdő sátra, mintha minden fénnyé válna.

Fényorgonák hangja zúgva, keringőre táncra hívna.

 

Pörögtem és forogtam, az angyallal táncoltam.

Suhogtak a széttárt hófehér szárnyak,

A nap sugarai mind táncosokká váltak.

Keringőt járt minden, igaz volt ez hidd el,

 

Mikor álmomban, repültem, és játszottam,

egy angyallal, ki földön ragadt, ám meggyógyította őt a nap.

Keringőbe, fénybe fonva, a világot áttáncolva.

Napfény hídján útjára lelt, hazatalált az egekben fent.

 

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…