Napfénykeringő
Egyszer, nagyon réges-régen,
fura álmom volt egy éjjel.
Erdő mélyén, zöld búra alatt,
úgy repültem, mint a madarak.
Nem voltak határok, és korlátok,
végtelen szabadság, amit látott
egy földi halandó, szárnyak nélkül
lebegve suhant, de megáll-e végül?
Bámulva néztek, az erdei népek.
Boszorkák, manók és koboldok,
hívatlan betolakodó voltam ott.
Bár nem akartam, életüket zavartam.
Szétrebbentek most hirtelen,
sötét odúkban tűntek el.
Földet ért a lábam, elindultam bátran.
Sejtelmes az ösvény, mi várhat a végén?
Előttem az úton, most tűnt fel éppen
szomorú angyal, csapzottan lépdelt.
Ólomsúlyként lógott szárnya,
már csak vonszolta a lába.
Óvakodva, szegődtem csendben nyomába,
leült most hirtelen, egy kidőlt fa csonkjára.
Szóltam hozzá, hogy vigasztaljam,
– Nicsak, kit látok? Egy eltévedt angyalt?
Fáradtan, ült ott, vizes volt, kimerült.
Azt sem tudta, a földre hogy került.
Közeledtem hozzá, félénken nézett rám.
Átázott szárnyai egyre lejjebb húzták.
Felé nyújtott kezem ő elfogadta bátran.
Velem lépdelt tovább, majd varázsolt a fákkal.
Szétnyílt ekkor az erdő sátra, mintha minden fénnyé válna.
Fényorgonák hangja zúgva, keringőre táncra hívna.
Pörögtem és forogtam, az angyallal táncoltam.
Suhogtak a széttárt hófehér szárnyak,
A nap sugarai mind táncosokká váltak.
Keringőt járt minden, igaz volt ez hidd el,
Mikor álmomban, repültem, és játszottam,
egy angyallal, ki földön ragadt, ám meggyógyította őt a nap.
Keringőbe, fénybe fonva, a világot áttáncolva.
Napfény hídján útjára lelt, hazatalált az egekben fent.