Mivel mindenki a maga módján látja a világot, a

maga módján éli meg nehézségeit

és a sikereit. Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget.

 

Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel.”

(Paulo Coelho)

 

VOLT EGYSZER EGY TANÁRNÉNI…

 

Emlékeimben kutatva, egyre gyakrabban villan fel előttem, az a téli délután. Akkor beszélgettünk utoljára, talán egy pár órát.  Én kérdeztem, ő mesélt. Különös kapcsolat volt a miénk. Tanított az általános iskolában. Tásaimnál kisebb, vézna, ügyetlenke diák voltam. Hátamon a nehéz táska, – többször úgy véltem – gonoszul kapaszkodik belém, csak azért, hogy elrántson egy óvatlan pillanatban. Ő már akkor látta félelmeimet, megvédett a gúnyolódó erősebbektől. Vezetgetett az úton, egészen addig, mire már nem is féltem…

 

Egyemeletes fehér ház áll a falu közepén. Méltósággal uralja a hatalmas kertet, biztonságot, nyugalmat áraszt. Kertjének fenyőfáiról álmosan pislogó baglyok figyelnek, pár borzas veréb tollászkodik a szőlőlugas tekergő ágai között. Egészen hátul, óriás diófa magasodik a ház mögött. Hosszan nyújtózik a kert, egy régi folyómeder partjáig. Évekkel ezelőtt alakították halastóvá, akkor kimélyítették, zsilippel zárták le az elterelt folyótól. Hideg van, a víz felszínén, opálos jégréteg fénylik. A vízparttól nem messze kerítés húzódik, átlátok rajta, a fehér házig. Aprócska ajtó zárja a halastó felől a kertet, innen vékonyka ösvény kanyarog a lakóépület hátsó bejáratáig. Évek óta csendes a ház, mióta férje meghalt, a tanárnéni egyedül él.

Magyart tanított az általános iskolában. Egyik kedvence voltam. Sok éve nyugdíjas, gyémánt diplomás pedagógus… A közelében lakom, elég gyakran találkozunk az utcán, vagy a boltban. Még ma is előfordul, hogy segítségét kérem az iskoláimhoz szükséges házi-dolgozat elkészítéséhez.  Mára beszéltem meg vele időpontot, mesélni fog a múltról. Még egy utolsó pillantást vetek a halastó jegére, majd elindulok vissza, az ház utcai bejáratáig.

Nyitott kapu fogad, már vár rám.

– Csókolom, kicsit késtem.

Kedvesen mosolyogva tessékel a saját szobájába.

– Nem baj, ráérek.

A lakáson át, nézelődöm. A nappali üvegfala előtt virágerdő, – szinte botanikus kert – terjeszkedik. Megtiszteltetést jelent számomra, hogy beenged a saját lakóterébe, mert zárkózottan él. A régi berendezés tárgyai nem egyszerűen csak bútorok, emlékek hordozói múltból. Velem szemben ül le, bizalommal tekint rám.

A nagyszülőkről szeretnék először kérdezni, emlékszik rájuk?

– Az anyai nagyszüleimet nem ismertem, hamar elmentek. A papa asztalosként kereste a kenyerét, a nagymamával négy gyermeket neveltek. Akkoriban vásárokon értékesítették a kézzel készített bútorokat. Az 1898. évben egy vásárra készült a nagyapám. A műhelyben foglalatoskodott, amikor felkereste őt egy falubéli. Pénzt kért.  Az öreg közölte, hogy nem tud adni, mert majd csak akkor lesz neki is, ha sikerül valamit eladni. A hívatlan vendég nem tágított, egyre erősebben követelőzött, mire a papa ajtót mutatott neki. A csalódott kéregető belátta, hiába vesztegette az idejét, dühében felkapott egy ágylábat, és fejbe vágta vele a nagyapámat, aki rögtön meghalt. Szegény mama, négy gyermekkel maradt egyedül. Nehéz napok következtek, az élet ment tovább. A fiúk erősödtek, folytatták apjuk mesterségét. Az anyám tizenhat évesen elveszítette az édesanyját is. A nagymamám lovas kocsival, egy rokonával, a közeli városba indult. Útközben a lovak megbokrosodtak, a mama leesett a kocsiról, rá egy napra, meg is halt. Egy év múlva, egyik fiútestvére húsz évesen tüdőgyulladást kapott, gyenge volt a szervezete, a betegség elvitte.

Édesanyámat a bátyja vette pártfogásba. Kecskemétre költöztek, ott tanulta ki a varrónő mesterséget.

– A szülői ház megvolt még ekkor?

– Igen, édesanyámat hazahúzta a szíve, visszajött az üres családi házba, oda ahol született.

– Hogyan boldogult egyedül?

– Akkoriban kevés volt az ügyes, tanult varrónő. Megismerték a munkáját, és hazatértét követően, a jegyző családjának dolgozott. Ennek az ismeretségnek köszönhette, hogy hamarosan felkerült a fővárosba, és kapcsolatba került a szentesi Teleky gróf famíliájával. 1919-et írtak. Nagy volt a szegénység. Az anyám tele volt ötlettel, a hosszú nemes anyagokból készült függönyökből sok ruhát varrt a kisasszonyoknak.

– Mikor ismerte meg a férjét?

Az apám, messziről jött emberként került a faluba. Mikor bevonult katonának, találkozott édesanyám bátyjával, jó barátok lettek. Szóba került a család, ekkor látta meg az anyám fényképét. A Pozsony környéki lányok is nagyon szépek, de apám első látásra tudta, megtalálta, akit eddig keresett.

Először csak leveleztek, majd hamarosan összeházasodtak. 1920. június 20-án volt az esküvőjük. Szinte ugyanabban az időben, a Párizs melletti Trianonban aláírt szerződés szétszabdalta Magyarországot. Jelentős magyarlakta vidéket elválasztottak az országtól. Az ország területe kevesebbre, mint harmadára, lakossága egyharmadára csökkent. Apám számára ez azt jelentette, hogy a szüleivel, testvéreivel csak akkor találkozhat, ha a határon átjut.

Ezek után hogyan tudott boldogulni az életben?

– Én úgy érzem, a változást nem tudta elfogadni, ahogyan sokan mások sem.

De csendben maradt, nem volt szabad beszélni róla. 1921. szeptember 6-án megszülettem, gondoskodnia kellett a családjáról. Tanult cipész volt, de mester csak később lehetett, mikor honosíttatta magát.

– Született testvére?

– Nem, egyedüli gyerek voltam.

– Hol járt iskolába?

– Itt a községben, hét évesen kezdtem a Római Katolikus Népiskola első osztályát. A mai napig emlékszem az iskola tetején egy kis toronyból harang szólt. Harmadik osztályos koromban – 1931. március 15-én – az iskolai ünnepségen én is szerepeltem. Az édesanyám magyar ruhát varrt nekem. Egy asztalra állítottak, hogy mindenki lásson. Négy osztályt itt végeztem.

Ezt követően hol tanult tovább?

– Édesanyám azt szerette volna, hogy gimnáziumba menjek. Végül is a közeli város zárdájában, az apácáknál folytattam az iskolát. Furcsán nézel, nem akartam én apáca lenni. Így alakult. A további tanulmányaimat Egerben az Angolkisasszonyoknál végeztem.

Nem hiányzott az otthon? Milyen volt akkor diáknak lenni?

– Dehogynem. A városban, egy ismerős családnál laktam két évig. Azt követően kaptam helyet az internátusban, ahol az iskola végéig, elég szigorú körülmények között voltam diák. A városba csak csoportosan, és kísérővel, egyenruhában járhattunk. Szép diákéveim voltak. Ezen a helyen öt évig tanultam. Várj csak, itt a szekrényben vannak régi emlékeim, bizonyítványaim.

Fürgén fordul a szekrény felé, előkerülnek a régi dokumentumok, fényképek.

Kezében már egy hosszú papírhengert látok.

– Nézd csak, ez a diplomám. Ezt a népiskolai tanítói oklevelet 1941. június 20-án vettem át.

Hol kapott először munkát?

A szülőfalumban lettem helyettesítéssel ideiglenesen megbízott tanító, egy évre. Nagyon örültem a lehetőségnek, bizonyítani akartam. Közel ötven fiú oktatásával bíztak meg. Nem volt könnyű feladat. Az apróságok zöme tanyáról járt, vagy csak járogatott be, többségük menhelyről került a faluba, s bizony én tudtam, hogy nehéz, béres munkát végeznek, azért hogy megszolgálják az ételt, a szegényes ruhára valót. Felszerelésük szinte nem is volt. Elröpült az egy év, de közben már kerestem a további lehetőséget. Egy újságban bukkantam rá, Simontornyán hirdettek állást. Sikeresen pályáztam, és újabb egy évre volt munkám. Az itt eltöltött időszakot nem tudtam elfelejteni, belevésődött az életembe. A hivatásom adott erőt. Emlékszem, az iskolában laktam. Egy kicsi helyiségben volt egy ágyam, egy szekrényem. A szomszédban lakott egy kötélgyártó mester, annak a felesége főzött az én számomra is, oda jártam ebédelni. A városban bőrgyár működött, a lakosság nagy része ott dolgozott. A munkások ruháját, szervezetét, átjárta a bőrök kikészítésére használt vegyszer. Tombolt a tüdőbaj. S ez egyre több gyereknél is megjelent. Ma is előttem van egy beteg gyermek képe, aki sóvárogva szívta magába a tudást, csak a hatalmas szemei világítottak ki áttetsző halvány arcából. Okos gyermek volt, de a halálos kórt nem tudta leküzdeni.

 Mikor került újra haza?

– Szerencsém volt, közben a szülőfalumban megüresedett egy állás, s én kérvényeztem, hogy szeretnék haza kerülni. Sikerült.

– A háború hogyan viselte meg a családot?

– Én folytattam a tanítást. Jöttek a németek, azt követően az oroszok. Nem bántottak. 1944 telén a tanulók a hátukon hoztak tűzifát, így tudtunk befűteni.

Később mikor már senki sem tudott hozni, annyira hideg volt, hogy átmenetileg nem volt tanítás. A háború után nagyon nehezen indult újra, nem voltak oktatási eszközök, sem felszerelés.

A férjét a faluban ismerte meg?

– Végül is, igen. Az uram más megyében lakott. Még a háború előtt Szolnokra járt iskolába. Osztálytársa volt egy falubéli fiatalember, aki meghívta látogatóba. Így történt, hogy véletlenül meglátott egy iskolai ünnepségen amint a tanítványaimat terelgettem. Utólag elmondta, hogy akkor, nem volt bátorsága közeledni hozzám.. A második világháborút követően fogolytáborba került, és egy éjszaka, megjelent előtte a kép. Fiatal törékeny tanítónő, körülötte sok gyerek. Erősödött benne az érzés, hogy engem szeretne társnak, feleségnek. Ekkor még egy szót sem váltottunk egymással. Hazakerülve a fogolytáborból elhatározta, megkeres. Így is történt. Az első beszélgetésünk után tudtam, hogy nekem ő kell, vagy senki más. Kerékpárral járt hozzám. Homokos talajon az oda-vissza út több mint ötven kilométert tett ki.

Mikor házasodtak össze?

– Kalandos történet. 1950-et mutatott a naptár. A párom ekkor kérte meg a kezem. Annak rendje és módja szerint bejelentkeztünk házasságkötésre. 1950 őszén hozták létre a tanácsok rendszerét. Előtte a közigazgatásban káosz uralkodott. Hiába adtuk be időben a kérvényt, a kijelölt időpontra nem volt engedély, a gyakorlatlan írnok nem továbbította időben, így még három hetet várni kellett volna. Az esküvői ruhám ott volt készen, a templom fel volt díszítve, a vendégek java már megérkezett. Zokogva borultam a ruhára.

Akkor nem volt esküvő?

– Azóta hiszek a csodákban. Akkor reggel a párom egyik rokona ismeretségeit kihasználva eljárt az ügyünkben. Szolnokról megszerezte a felmentést, – a várakozási idő alól – és a Községházán azonnali intézkedést kért. Az írnok délután két órától négy óráig szenvedett a polgári papírok kitöltésével, ekkor vonulhattunk át a templomba.

Az esküvő után hová költöztek?

 Maradtunk a szüleim házában. Itt állt, de a szüleim halála után lebontottuk, s a férjemmel közösen építettük a helyére ezt, amiben jelenleg is élek.

A férje szüleivel milyen kapcsolata volt?

– Jó emberek voltak. Az apósom kuláklistára került, három évet ült a Csillag börtönben. Ekkor az uramat is elvitték. Emlékszem a napra is.
Az esküvőnk után, 1950. szeptember 24-én bevitték a községházára, és ott vallatták, milyen kapcsolatai vannak.

Nem sokra mentek vele, mégis bilincsben kisérték a közeli város börtönébe. Mentem az én uram után, és tudtam, semmi bűne nincs. Éjszaka azonban kiengedték. A történtek sok embert megváltoztattak a faluban.

A munkatársaim nagyon szolidárisak voltak velem. Akadt azonban olyan is, aki ha találkoztunk, elfordította a fejét.

Mi történt a férje szüleivel?

– Teljesen tönkrementek. Amikor apósom kikerült a börtönből, egy kis kunyhóban éltek. Próbáltunk segíteni, de nem fogadott el semmit. Ennek ellenére jó volt a kapcsolatunk. Éreztem, láttam, hogy a párom rettenetesen szenvedett, a kialakult helyzet miatt, bár soha nem beszélt róla.

Ezt követően hogyan talált munkát a férje?

– Nagyon nehezen. Felsőfokú kereskedelmi végzettsége volt, de a származása miatt sehol nem akarták alkalmazni. Végül, mikor az 1950-es években megalakult a közeli városban a nagy gépgyár, kapott egy lehetőséget. A vezetőket fuvarozta, és egyéb munkával is megbízták. Volt gépkocsivezető, és mindenes. Közben én vállaltam mindent, amivel csak megkerestek. A Nőszövetségben rengeteget dolgoztam, tanítottam a Dolgozók Iskolájában, természetesen ezt mind a rendes munkaidő után.

1952-ben újra kezdtem a tanulást, Egerben, magyar-történelem szakon.

Mikor születtek a gyermekeik?

– Az első gyermekünk – a leány – 1957-ben született, 1959-ben az ikrek, két fiú. Jó gyerekek.

Elgondolkodva mereng a múltban, majd folytatja.

-A gyermek taníttatása rengeteg kiadással, lemondással járt. Különórákat vállaltam. 1963-ban új iskola épült a faluban, amelyben gimnáziumi oktatás is működött jó pár évig. Ez lehetőséget adott arra, hogy új állásokat létesítsenek. A párom is beadta a pályázatát. Az elbírálásnál jelentős befolyása volt az akkori párttitkárnak. Tulajdonképpen jóindulatú, rendes asszonyként ismertem. Behívatott beszélgetésre. Elmondta, hogy már döntött. Azért áll ki a férjem mellett, mert úgy érzi, tartozik a családunknak. Értetlenül néztem rá, mire elmesélte, hogy ő örökre hálás az édesanyámnak. Hat éves lehetett, mikor torkán akadt egy csont. Nagy volt a sírás-jajveszékelés, mert senki sem tudott rajta segíteni. Édesanyám pont a házuk előtt ment el, és megkérdezte mi történt.

Habozás nélkül bement, és segített az akkor már elkékült, fulladozó kislányon. Ennyi a történet. Aki ezért az életét köszönheti, nem felejtette el. A férjem megkapta az állást. Oktatott technikát, gyakorlati ismereteket, közben megszerezte második diplomáját. Jaj, de már elkalandoztam, nem is ezt kérdezted. A gyermekinkről kérdeztél. Jó tanulók voltak. Mindhárman diplomás emberek.

Milyen ember volt a férje?

– Jó ember volt. Köztünk soha nem merült fel, ki viselje a kalapot, vagy a papucsot. Érted ugye, mire gondolok? Egymásért éltünk, küzdöttünk. Elvárások nélkül volt természetes, ki mit végez, mennyit tud letenni az asztalra. Ha egyszerűen is, de megtanítottuk a gyermekeinknek mi az érték a világban, az országban, a családban. Rengeteget kirándultunk, aludtunk pajtában, vertünk meggyfa alá sátrat, jó volt.

A gyermekei milyen iskolát végeztek?

– A lányom és az egyik fiam, Debrecenben végzett az Orvostudományi Egyetemen. A lányom kutatómunkát végez, a fiam háziorvos lett. A másik fiam Prágában kezdte a műegyetemet. Súlyos betegsége miatt sajnos haza kellett jönnie. Egerben végzett főiskolát, majd átvette tőlem a stafétabotot, ma már a volt munkahelyemen tanít..

Mikor már önálló életet kezdtek a gyerekek, hogyan teltek az évek?

– Szép éveink voltak még együtt. Az unokák nagyon szerettek nálunk nyaralni. Aztán 1986-ban a férjemre rátört egy erős köhögés, és vért vett észre a szája elé tartott tenyerén. Nem akart róla beszélni, de én csak elmondtam a gyerekeknek. Mivel három orvos van a családban – a vejem is az, – összeültek tanácskozni. Egy alapos kivizsgálás után a gyerekek meggyőzték a páromat a műtét szükségszerűségéről. A műtét nehéz és kimondhatatlanul hosszú volt. Ezt követően még kaptunk a sorstól nyolc szép évet. Szerintem, tudta a betegsége okát. Valamint azt is, hogy csak haladékot kapott. Láttam a szemében, hogy elfogadta, de nem tette szóvá. Kiült a halastó partjára és nézett a szülőfaluja felé. Mindig vágyott vissza, de soha nem mondta. 1994 nyarán, már sűrűbben járt ki a partra és nézegetett a nyárfák mögé. Egyre romlott az állapota. Kérte, hogy a fiúk még egyszer, utoljára vigyék vissza, oda messze, ahol született, ahová annyira vágyott. Ekkor már nem tudott járni, de visszavitték hogy elbúcsúzhasson.

Itthon még azt mondta a papnak: – Tudom, hogy várnak rám. Az édesanyám, és az enyémek, akik odaát vannak.

Csendben ment el, rácsodálkozva a távolodó e világi létre, ezek voltak az utolsó szavai: – Érdekes, hallom, hogy beszéltek, de már nem fogom fel az értelmét.

Egyedül maradtam. Sokáig nem tudtam enni. Aggódtak a gyerekeim. Sűrűn látogattak, a tanár fiam, aki a közelben lakik, naponta benézett, hogy tud-e valamit tenni értem. Sokat kérlelt, hogy legalább folyadékot vegyek magamhoz. Rendkívül nehéz volt.

Hónapok múlva annyira legyengültem, hogy szinte alig tudtam magamról gondoskodni. Akkor megszólalt bennem egy belső hang. –Neked még dolgod van itt a földön! Szedd össze magad, és tedd azt, amivel örömöt okozhatsz másoknak.

Akkor kicsit szégyelltem magam. Tanár fiam, mint egy gyereket, újra tanított járni, a vén diófa körül. Mára úgy érzem, rendben vagyok, már amennyire az én koromban lehet az ember.

Elhallgatott. Ültünk a csendben, és én, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy már csak az utcai lámpák beszűrődő fényében látjuk egymást.

Én már nagyon szégyellem magam, talán elfáradt, szinte teljesen besötétedett.

– Ne törődj vele, nem vagyok fáradt, és nem sürget senki. Számomra jó volt újra felidézni a múltat. Szép életet kaptam a sorstól, bárhogyan fordult a világ, a hitemet soha nem adtam fel. Úgy gondolom, a földön élő emberek éljenek bárhol, – ha nehézségekkel kell megküzdeniük – szintén a hitükből merítenek erőt, akár Buddhához, akár Krisztushoz fohászkodnak.

Nagyon köszönöm ezt a szép délutánt. Bízom benne, hogy lesz még alkalmunk beszélgetni. Jó egészséget és jó éjszakát kívánok.

– Isten áldjon kedves.

A kapuig kísér, elindulok haza, de még visszafordulok. Az én tanárnénim apró lépésekkel halad a ház felé. Megérezhette, hogy figyelem, mert hátrapillantva kedvesen még búcsút int. Nyomában szorosan szaporáz egy cirmos, méltatlankodva nyávog a vacsora késése miatt.

 

Mire eljött a tavasz, a tanárnéni egyre rosszabb egészségi állapotba került. Gyermekei hosszas könyörgésére beköltözött egy időseket ellátó bentlakásos intézménybe. Telefonon többször beszéltünk. Kérdéseire elmondtam, hogy a baglyok továbbra is rendszeres látogatói a kertnek. Azt is, hogy terasz eldugott zugában még ott lakik a rozsdafarkú pár. Tudtam, hogy keservesen vágyik vissza. Nem jöhetett. Mire újra eljött a tél, akkor költözhetett újra, a párja mellé, a temetőbe. Emlékeimben örökké őrizni fogom.

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…