Nagynénémékkel egy faluban laktunk és én gyakran voltam náluk. Történetesen egyszer ebédidőben is ott voltam és persze a két gyerek mellett jutott étel egy harmadiknak is.
Nem lett volna semmi baj, ha véletlenül nem spenótfőzelék az ebéd, ami a mi étrendünkből teljességgel hiányzott, így számomra megdöbbentő volt a színe, az állaga és az illata.
Nagyon udvariasan közöltem, hogy én ezt nem kérem.
Mivel nagynéném elve az volt, hogy nem válogatunk és a spenót egyébként is jó a gyereknek, nem engedett el és közölte, hogy ezt bizony meg kell enni. Egészséges és tele van ezzel meg azzal, ami a gyerek fejlődése szempontjából rendkívül előnyös.
Na, ebbe tört bele a bicskája, mert én megmakacsoltam magam és határozottan tiltakoztam a terror ellen.
Nem tudom, hogy a bocsánatkérést és a büntetést mennyire tartotta nevelő hatásúnak, a lényeg, hogy sarokba állított és felvázolt két alternatívát a távozás lehetőségére.
Vagy megeszem az „undormányt”, vagy bocsánatot kérek.
Komoly dilemma volt a választás és mivel egyik sem tetszett – mert az elsőt nem vette volna be a gyomrom, a másikat nem vállalta volna nyugodtan a lelkem – hát álltam békésen a sarokban egész délután.
Tekintve, hogy családunk nőtagjai el vannak látva megfelelő mennyiségű makacssággal, sehogy sem sikerült elmozdulnunk a holtpontról.
A faluban az volt a rend, hogy harangozáskor (nyárom este 8) minden gyereknek haza kell mennie.
Hallottam én a harangozást, tudtam, hogy haza kellene mennem, de ez sem vett rá se a bocsi kérésre, se az evésre, pedig igen erősen korgott már a gyomrom és lassan elgondolkodtam azon is, hogy a bocsánatkérés nem is olyan nagy dolog, de engem igazmondásra neveltek, tehát végül nem alkudtam meg és nem kértem bocsánatot.
Kb. ½ 9-kor aztán jött a megváltás a papa képében, aki észlelve, hogy nem mentem haza, a keresésemre indult.
Csendesen végighallgatta a történetet, aztán a maga halk szavaival elmondta, hogy ő nem hisz a „kötelező” és kierőszakolt bocsánatkérésben, ezért erre engem nem is tanított meg, abban pedig végképp nem hisz, hogy valakinek pusztán azért kell bármit megennie, mert más azt mondja, hogy finom és egészséges, holott minden porcikája tiltakozik az ilyen „összetartozás” ellen.
Ezután kézen fogva hazavezetett és azt mondta, ennyi megpróbáltatás elég volt egy napra és ma esete természetesen azt eszek, amit akarok.
Így aztán lett héjában sült krumpli, rengeteg hagymával és „egészségtelen” módon csepegett a zsírtól, hozzá pedig szalonna és friss kenyér. A nagymama egyébként is mindig azt mondta, hogy nekem ilyen „tápláló” dolgokat kell engem, mert amilyen „nyifáncás” (fejletlen) vagyok, nem fogom megérni a felnőtt kort. Neki az jelentette a tápláló dolgokat, ha abban legalább egy kis hús volt. Talán az ő neveltetéséből hiányzott az a rész, hogy „egészséges” életmód, vagy egyszerűen ő sem volt barátja az ilyen fajta zöldségnek, de az tény, hogy a mi asztalunkra soha nem került se spenót, se sóska. Az utóbbit ugyan gyerekként sokat fogyasztottam, de mindig nyers állapotában és általában sok cukorral. Ezt lehet, hogy nehéz elképzelni, de ha valaki volt falun, akkor ez úgy nézett ki, mint amikor a kiskacsáknak összevágják a nyers csalánt és meghintik kukoricadarával. Erre is elmenne a mai szlogen: „Ronda, de finom”.
Azért a történtek után mindig igyekeztem ebéd előtt haza, bár a nagynéném sok ehető dolgot is főzött és szerencsére a spenót-ügy miatti rövid feszkó nem hagyott maradandó nyomot bennünk és soha nem vert éket a kapcsolatunkba.
Az élet furcsa fintora azért az, hogy ma az egyik nagy kedvencem a spenót, és bár én sem ismertettem meg a lányommal, hisz a „kapcsolat” köztem és e zöldség között csak az ő gyerekkora után alakult ki, azt eldöntöttem, hogy ha unokám lesz, egy kísérletet megér, hogy kipróbáljam az ő gyomra alkalmas lesz-e a befogadására.

 

Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak, 57 éves vagyok és egyedül élek egy baranyai kisvárosban…