Joshua Peters

III.

 

-Miért olyan fontos nekik ez az épület?- kiabálta Peters, túlharsogva a alattuk lévő szintbe becsapódó rakéta robbanásának hangját. Az irodaház ötödik emletén kétségbeesve futottak az emberek a vészkijáratok felé, ám az ajtókat kinyitva tűz csapott fel onnan, más lépcsőházakat pedig a plafonról és falakról levált törmelék torlaszolta el. Peters, és még néhány irodista az irodaasztalok alá bújva figyelték a történéseket.

-Mert az épület tetején van a rádiótorony. A hírekben is bemondták tegnap, hogy ezeket az adókat támadják először, hogy egyáltalán ne tudjunk kommunikálni a külvilággal!-kiáltotta vissza a vezető manager férfi a koszos ingében és füstfoltos arcával.

-Gratulálok hozzá, hogy ennek ellenére bejöttek dolgozni, biztos magas az év végi prémium!- vetette oda Peters kissé halkabban.

-Tessék?-kiáltott vissza a férfi és közelebb mászott a padlón.

-Semmi, nagy ászok vagytok!-mondta Joshua és felmutatta a hüvelykujját, amikor újabb becsapódástól rengett meg az egész betonpadló, és sok helyen darabok hullottak a mennyezetről, összezúzva az asztalokat, számítógépeket és az épp alatta átfutó négy nőt.

-Ez így nem lesz jó! Kijáratot kell keresnünk azonnal!-üvöltötte Joshua majd felegyenesedett, az asztalt hátával lelökve magáról és az ablakhoz lépett. Próbálta fürkészni a környéket, de nem látta, hogy honnan érkeznek a rakéták, és fegyver sem volt nála, nem mintha ebben az esetben bármit is ért volna vele. Hátratekintett és az épület déli szárnya felé kezdett rohanni, ami a legtávolabb volt a becsapódások helyszínétől. Az ablakhoz ért, és lenézve látta, hogy alattuk az utcán sokan kijutottak már az épületből és kétségbeesve szaladtak az út közepén és szélén álló autók között.

-Ez lesz az!-mondta magának.

-Hé maga, mi a neve?-kiáltotta oda a managernek, aki tétován körülnézett, majd félve kimászott az asztal alól és odasietett a férfihoz.

-David osztályvezető vagyok!-mutatkozott be és sietve begyűrte az ingét, jelezve, a cég hierarchiájában betöltött fontos pozícióját.

-Már csak volt komám, de nagyon szép az inge, majd küldje el a tisztítószalon számát, ahol ilyen szépen kivasalják a gallérját!-morogta neki Peters. Na, most irodavezető tököm tudja ki, törje ki ezt az ablakot, amíg keresek valami kötelet!-parancsolt rá Joshua, és elrohant. Újabb becsapódás után a padló több helyen megrepedt, és láthatóvá tette a fém és drót huzalokat, amiket valaha a beton alapzatba fektettek le.

David felkapta a hozzá legközelebb álló széket és az üveghez vágta, ami azzal a lendülettel visszacsapódott az arcának, épp csak pár hajszálrepedést okozva az ablakon.

Joshua eközben sorra nyitotta fel a szekrényeket, de csak irodaszereket és papírokat talált, amíg egy falba épített szekrényben megtalálta a poroltót, és mögé feltekerve a szürke színű tűzoltótömlőt. A végét megragadva és maga mögött húzva azt visszasietett az ablakhoz. Az még most sem tört be, David pedig előtte ült a földön, a vérző orrát próbálta törölgetni az ingje ujjával.

-Gratulálok irodavezető úr, majd posztumusz kitüntetik!-mondta felé fordulva Peters, majd körülnézett, és a hozzá legközelebb eső irodaasztalt megragadta és az ablakhoz húzta. Oldalára állította, hogy a két sarka az üvegre feküdjenek, majd hátralépett és teljes erejét összeszedve megrúgta azt. Az üveg apró darabokra robbant, az asztal pedig a párkány aljára esett.

-Majd azt mondjuk, hogy maga volt irodavezető úr!- vetette oda neki Peters, majd a tömlő egyik végét az iroda szélén álló még egyben levő márványoszlop köré tekerte és erős csomót kötött rá. A tömlő másik végét pedig kihajította az ablakon, ami majdnem az utca szintjéig lelógott.

-Mindenki ide!- üvöltötte Joshua tizenegy kétségbeesett dolgozónak, akik fel, s alá járkálva keresték a kiutat. Az épület megroggyant, és még több vakolat kezdett a nyakukba ugrani. A hívás hallatán azonnal odaszaladtak.

-Most egyenként lemásznak ezen a tömlőn. Az eső emelet feléig ér, úgyhogy ugrás lesz a végén, hölgyeim a tűsarkút levenném!

Joshua legnagyobb megdöbbenésére szó nélkül levették a cipőket és egyenként elkezdték a leereszkedést. Amikor Davidre került a sor, még visszanézett az ablakból egy pillanatra.

-Hé, ez olyan Die Hardos!-próbálta némi humorral megköszönni Peters segítségét.

-Ja, totál az, na tűnés!-mondta neki unott hangon Joshua. Az áram teljesen elment ekkor és már csak az ablakokon beszűrődő napfény világította be enyhén az épület szintjét. Alig tíz perc alatt mindenki leért, és esetlenül a járdára zuhanva többen sántítva szaladtak el. Joshua is megmarkolta a tömlőt, amikor megérezte a mindent megbékítő nyugalmat. Megtorpant és visszalépett az ablakpárkányról, majd szembefordult Mariellel. Az angyal néhány másodpercig csak a férfi szemeit figyelte, és a férfi sem szólt egyetlen szót sem. Az ő jelenlétében mindig nehéz volt megszólalnia, mert nem tudott mit kezdeni a lelkét megérintő boldog érzéstől, amikor őt láthatja.

-A padló, amin állsz, hamarosan leszakad Joshua. A talpad alatt álló szint még nem pusztult el teljesen, és gyermekek állnak összebújva a lángok mögött. Kérlek segíts nekik!-suttogta az angyal, ami bármilyen halk is volt, a környező robbanásoktól is tisztán értette a férfi.

-Te nem tudsz segíteni nekik ugye?-kérdezett vissza fáradt hangon Joshua.

-De igen. Azzal, hogy téged hívlak a megmentésükre. Most készülj fel!-monda Mariel, és ahogy kimondta a szavakat, egy újabb rakéta szakította darabokra a két szint közti tartófalakat, az örödik emeleti padló iszonyatos reccsenéssel és roppanással gyorsan lejteni kezdett, majd a férfi, az összes bútorral és törmelékkel együtt lefelé kezdett csúszni, egyenesen a negyedik emeleti romokra. Joshua úgy érezte hirtelen kettétört a háta, de azonnal felugrott, hogy ne zuhanjon rá minden lezuhanó bútor. A rombolás iszonyatos volt. Alig tartotta már pár oszlop a szintet és mindenütt szétszaggatott emberek hevertek belsőszerveik és vérükkel folyatva tele a romos padlót. A terem déli oldalán megpillantotta a lángnyelveket, amelyek egy falból kiálló gázcsőből csaptak fel erőteljesen, ezzel elvágva a menekülési utat a gyerekek elől. Peters rohanni kezdett, nyomában az angyallal, aki meztelen lábával, puhán lépet át az éles törmelékdarabokon és üvegszilánkokon, nyomot sem hagyva maga után. Mariel minden hite a férfiban volt, és habár segítségül hívta őt, valójában nem tudta, hogy sikerül-e megmenteni azt a nyolc életet, melyek most reszketve és a pániktól sírva húzódtak a falhoz.

Joshua körberohant, szemügyre vett mindent maga körül, míg észrevette, hogy az egyik menekülő lépcsőház ha nehezen is, de járható, alig pár lépésre a gyerekektől. Odalépett az egyik széttört íróasztalhoz, és a lábait félrerúgva felemelte az asztallapot, bal vállának támasztotta, hogy teljes teste takarásban legyen, és keresztül rohant a balról tóduló lángokon. A gyerekek megijedtek, amikor hirtelen előttük termett. Alaposan végignézett mindegyikükön, alig lehettek nyolc évesek, és ekkor jött rá, hogy körülöttük rengeteg gyerekjáték hevert megfeketedve. Ez lehetett az irodisták gyerekeinek a helye, azok számára, akik nem tudták kire hagyni őket nyári szünet idején.

-Mindenki figyeljen rám! Ez nagyon vicces lesz! Elbújunk e mögé az asztallap mögé és szépen elfutunk a tűz elől!-mondta, amilyen kedvesen csak tudta, de ez is alig volt több az egyhangúan fáradt hangjánál. Mariel mögöttük állt és le sem vette a szemét a férfi mozdulatairól. A legtöbb gyerek azonnal odaállt a bútorlaphoz, egy barna copfos kislány viszont rémülten próbált hátrálni. Joshua odalépett hozzá, és leguggolt elé.

-Van kedvenc meséd?-kérdezte, de a gyerek nem válaszolt. – Rendben van srácok, megyünk, ő marad!- jelentette ki Joshua, majd elindult a többiekhez.

– Barney és barátai!-suttogta a lány. Joshua visszafordult.

-És mit csinálna most Barney…itt ülne és megvárná, hogy ropogósra sül, mint egy csirke a sütőben?

-Nem, ő táncolni szokott!

-Akkor hölgyem, táncoljunk át ezen a tűzön és megígérem, hogy hamarosan újra látod Barney-t!-mondta Peters, majd a kezét nyújtotta, a lány erőtlenül megfogta és halványan elmosolyodott, ahogyan Mariel is mögöttük.

A kis csapat lassú lépésekkel haladt át az oldalról a bútorlapnak kicsapó lángokon. Joshua minden ujjperce hólyagosra égett, amelyekkel az egykori asztalt tartotta, de lassan átjutottak, és azonnal elhajította, majd a tűzszekrényhez lépett és kivette a poroltót.

-Gyerekek szemeket becsukni, plafonra felnézni addig, amíg nem szólok!- utasította őket, ezúttal már mindenki szót fogadva. Peters kihúzta a biztosító pecket, a piros tartály csövét a gyerekekre irányította és addig fújta őket nyaktól a cipőkig, amíg ki nem fogyott a tartály.

-Rendben, nyithatjátok, és utánam!- kiáltotta a kifehéredett, és köhögő csapatnak, majd beléptek a lépcsőházba. Füst terjengett, de hő nem volt. A betonból kiöntött csigalépcsőn gyorsan szaladva érezték többször is, hogy megreng az épület, de a férfi unszolására egy pillanatra sem torpantak meg, és hamarosan már a földszinti vészkijáratnál voltak. Peters lassan kinyitotta az ajtót, körülnézett a még sürgő forgó utcán, ahol nagy iramban keresztülhajtó autók koccantak egymásnak, majd mit sem törődve ezzel folytatták az útjukat. Megérkezett több katonai és tűzoltó egység, ekkor Joshua a hátát a falnak támasztva kitessékelte a gyerekeket, egyenesen a katonák felé, akik gyorsan gondjaikba is vették őket, a tűzoltók pedig oxigén maszkot helyeztek a kormos arcú gyerekekre, akik még mindig dideregtek a poroltótól.

Joshua megkönnyebbülve figyelte az eseményeket, az épület azonban megroggyant mögötte, és repedések százai kezdték szétválasztani a mögötte álló falat. Robbanás hallatszódott belülről, a lökéshullám pedig egy pillanat alatt végig nyomult a lépcsőházon, az ajtajában álló Peterst a legközelebbi kocsihoz vágva. Az ajtó behorpadt, a férfi pedig ájultan terült végig az üvegszilánkokon. Tenyerének húsába mélyen befúródva a vére patakokban kezdett kicsordulni mindkét kezéből.

Egy másodperc sem telt el, Mariel lehajolt hozzá, lágyan megfogta a férfi kezeit, aki azonnal magához tért, és remegő lábakkal felállt. Mire szemben állt az angyallal, a vérzés elmúlt, és már csak a hegek látszottak a tenyerein.

-Gyere!-suttogta a fülébe az angyal, a férfi köré fonta a szárnyait, majd amikor ismét kitárta azokat, egy mezőn álltak, amit fák szegélyeztek hosszú kilométerekén át, mögöttük pedig látszottak a város füstölgő épületei, ide azonban már csak halk neszekként jutottak el a rombolás hangjai.

-Joshua ismét a tőle megszokott morcos arccal nézett körül, figyelte a térdig érő sárga virágokat, a közeli szántót, és a körülötte vadul burjánzó növényzetet teli zöld, sárga és számtalan piros szirommal. Mariel előtte állt, hátat fordítva a férfinek, és a megnyugvás pillanatában, lehunyt szemekkel élvezte a napsütést és a csendet. A férfi nem mozdult, csak figyelte őt.

-Te döntöd el, hogy mikor segítesz nekem?-kérdezte érces hangon a férfi.

-Nem. Te döntesz róla, amikor arra vágysz, hogy veled legyek!-felelte az angyal még mindig behunyt szemekkel.

-Többet gondolok rád, mint kellene! Nem lehetsz mindig velem! Neked megvan a magad élete, bármi legyen is az!-mondta a férfi, és ekkor az angyal szembefordult vele, és gyönyörű arcát és szemét megmutatva fürkészni kezdte a férfi tekintetét.

-Az életem akkor létezik igazán, amikor hívsz! A felgyülemlett erőszak a múltadból segítségért kiált, és nem azért, hogy folytathasd a gyilkolást. Minden, ami benned él a régmúltból, az én vagyok!- suttogta, majd még közelebb lépett a férfihez. – Érzed a kimondatlan szavaidat, hogy marnak belülről és soha nem fogod kimondani őket, mert a szavak mögött tettek és érzések vannak, amelyek tönkretettek téged, és soha többé nem akarod átélni! Nem azért jövök el hozzád, mert hívsz, hanem a fájdalmad elmúlik ha itt vagyok. Senki másnak nem engeded, hogy enyhítse a fájdalmadat. Nem kell egy szót sem szólnod soha, mert érzem, ami benned van, és felébreszted bennem azt, ami egy angyal lényege. Vágyódom a szeretet után, és ez vagy te, mert embert ennyi szenvedés után szeretni, még nem láttam. Most búcsúznom kell Joshua! Már csak egyszer fogjuk látni egymást!-fejezte be az angyal, majd lassan hátat fordított, és elindult a mezőn, a finom, zöld fűszálak között.

-Mikor? Mikor találkozunk újra?-kérdezte Peters erőtlenül.

-Amikor meghalok!-felelte az angyal tiszta tekintettel, ahogy haladt tovább lassan.

Joshua csak állt szomorú tekintettel, elöntötte a melegség, ahogyan egy szó született meg benne mélyen, és mintha elzsibbasztott volna minden egyes testrészét, ahogyan a szó végig szaladt rajtuk, és végül, lassan a szájához érkezett.

-Szeretlek!-suttogta alig hallhatóan.

Az angyal ekkor megtorpant, de nem fordult hátra. Szemeiben egyetlen könnycsepp gyűlt össze a szó hallatán, szárnyai pedig ragyogni kezdtek.

-Tudom!-válaszolta az eddigi megnyugtató hangjánál szomorúbban, majd lassan széttárta a szárnyait, és eltűnt a férfi szeme elől.

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 31 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen…