JULIS NAPLÓJA

Nem igazán vártak engem. De nem vágok a dolgok elébe, elmesélem.

Addig éltem a vizslakölykök boldog életét, amíg a mama mellől el nem vittek. Egy napon eljöttek értem, többen, és zajos lelkesedéssel megvásároltak engem. Ajándéknak szántak, egy fiatal lánynak, aki már régen szeretett volna egy magyar vizslát. Ez eddig rendben is lett volna, csak a lány szülei (mert velük lakott) nem lelkesedtek az ötletért, s előre nem is jelezte az érkezésemet. A lány apja közölte, vagy ő költözik, vagy én. Álltam, riadtan, reszketve, s pocsékul éreztem magam. Az új gazdim édesanyja nagyon dühös volt a kialakult helyzet miatt, és közölte vele, hogy felelőtlen döntésének következményét egyedül kell orvosolnia. Azt viszont láttam a szemében, hogy nagyon sajnál, és ha rajta múlna, ő nem küldene el engem, de nem vállalta, hogy családi háború alakuljon ki miattam. Szóval mennem kellett. Először barátoknál kaptam helyet, de mivel legtöbb helyen volt már kutya, pár nap után, mindig vándorolnom kellett. Közben a gazdim családjának nagy része összefogott, és meggyőzte a családfőt, hogy igenis ott a helyem, és megoldható az elhelyezésem. Ez már kicsit bíztatónak tűnt, mert már nagyon untam a vándoréletet. Elkezdték számomra építeni a kennelt, és a házamat. A gazdi apja allergiás volt a kutya, és egyéb állati szőrökre, így a lakásba nem mehettem.

Mikor már minden jónak tűnt, történt valami. A gazdám súlyos autóbalesetet szenvedett, életveszélyes állapotban került kórházba. Ekkor mindenki elfeledkezett rólam, nagyon szomorú volta, és úgy éreztem, a macskának sem kellek. Éreztem a rosszat, alattomosan kúszott fel a félelem a gerincemen. Sokszor még sírtam is, amiért mindig összeszidtak, hogy ne vonítsak már annyit. Szerencsére a gazdi műtétje sikerült, de még sokáig kellett kórházban maradnia. Mivel a lakrészem építkezése teljesen megállt, számomra újra megoldást kellet keresni. Végül is, találtak. A gazdi húgának volt egy iskolatársa, aki a szüleivel együtt egy városon kívüli tanyán lakott. A család lovakat tartott, és velük élt két magyar vizsla is. Hozzájuk kerültem. Azt mondták, maradhatok addig, amíg nem készül el a házam. Az a pár hónap, amit velük töltöttem, nagyon mozgalmas volt.

Mikor a tanyához értünk, és kivettek az autóból, reszkető lábakkal ismerkedtem az új környezettel. A vizslák – a felnőtt Fürkész, és a kamaszodó Zsiga – nagyon örültek az érkezésemnek, játszottak is velem. A tanya hatalmas udvarán istállók, karámok, szénakazlak, gépszínek, sorakoztak. A karámokban lovak nyargalásztak, a homok elnyelte patáik zaját. Zsiga figyelmeztetett, hogy ne menjek a közelükbe, mert van közöttük rosszindulatú, gonosz ló is. Ez akkor eszembe sem jutott volna, egész nap csak rohangáltunk az udvaron estig. Akkor aztán, jól bevacsoráltunk, és én úgy, de úgy elfáradtam, hogy alig bírtam az istállóban kapott fekhelyemig elvánszorogni. Zsiga odabújt mellém, és akkor már nem is féltem annyira. Másnap furcsa hangokra ébredtem. Indultak ki a gépek a földekre, az ijesztő, félelmetes hangjuktól még az orromat sem mertem kidugni az istállóból. Mikor elmentek, az ismerős hangok már nem zavartak. Zsiga ugrálva hívott ki a szabadba. Megmutatta Dömét, a vaskos kis pónit, aki igen barátságosan megböködött az orrával. Megismerkedtem az öt macskával, és megtanultam, ha ők nem akarják, nem tanácsos a közelükbe menni. A tanyához széles erdei út vezetett, és egy hatalmas tisztáson terült el. A közeli erdő rengeteg kalandra csábított, de Zsiga mondta, hogy veszélyes. Fürkész nem foglalkozott velünk, ő már komoly felnőtt igazi vadászebbé érett. Mi Zsigával újra végigbolondoztuk a napot, és lopva beóvakodtunk az erdőbe is. Az egyik munkás észrevette, s visszazavart bennünket. Jó kis szidást kaptunk, meg szégyellni kellett magunkat. Mikor már jól kiszégyelltem magam, érdeklődve fordultam a lovak irányába. Ha a Döme olyan barátságos, nem lehet velük semmi baj. Bebújtam a karámba, mert szerettem volna közelebbről megnézni a nagy lovakat. Zsiga dühösen vakkantott utánam. Mancsom alatt süppedt a homok, szinte semmit sem haladtam.

Volt a lovak között egy fekete, hatalmas csődör, most már tudom, hogy még a lovászok is tartottak tőle. Szinte egy lovast sem tűrt meg a hátán. Mikor elindult felém, már tudtam, hogy baj lesz. Rúgta a homokot, közben dühösen fújtatott

Próbáltam hátrálni, de megfogott a homok. Zsiga keservesen szűkölt a karámon túl. Már nagyon megbántam, hogy ide bebújtam. Pedig, nem is akartam semmi rosszat. Szinte megbénultam a félelemtől, mert a hatalmas fekete rém egyre közeledett. Hangos horkantásokkal nyomult egyre közelebb. Most láttam, mennyire hatalmas. A kis tömzsi Döme elfért volna a hasa alatt. Ekkor, mintha a semmiből pattant volna elő, Fürkész harsogó, dühödt ugatással rohanta meg a karám oldalát. Akkor kaptam az első rúgást, amikor a lovászok előrohantak a belső istállókból. Csak azt tudom, hogy nagyon fájt. És azt hiszem, sikoltoztam is. A fekete mostrum meg egyre csak taposott. A többire nem emlékszem. Valami fényes, hideg helyen tértem magamhoz, ahol egy fehér köpenyes sokszor megszúrt, és nagyon csóválta a fejét, meg többször elmondta, hogy szegény kiskutya. Mikor visszavittek a tanyára, még nagyon kábult voltam. Másnapra úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. A Zsiga mesélte, hogy mikor az erdei utat javították, azzal az izével nyomták ki a földből a gyűrődéseket. Énbelőlem, meg a Rambó nyomta ki, ezt is a Zsiga mondta. Nagyon fájt mindenem, enni sem tudtam. A gazda lányától – Pankától -, csepegtetővel kaptam a számba folyadékot, hogy ki ne száradjak. Fürkész is aggódva toporgott körülöttem, ez fura volt, hiszen addig szinte észre sem vett. Kicsit leheveredett mellém, és elmesélte, mi történt azt követően, hogy én már nem emlékeztem. A rettenetes hangzavarra összecsődült a tanyában mindenki. Rambó beledöngölt engem a homokba, és ez volt a szerencsém. A laza, süppedő talajban ide-oda csúszkáltam, és így nem tudott agyontaposni. Mert ez volt a szándéka. Az egyik lovász nyakon csördítette egy nagyon csípős ostorral, mire hörögve visszavonult. Mikor kihúztak engem, az egyik munkás csendben megjegyezte. – Na, ennek annyi…

De a nagy gazdi, aki szállást adott nekem, szó nélkül felnyalábolt, beletett a terepjárójába, telefonált, és elvitt az állatorvoshoz. Közben Rambó dühödten nyargalászott a karámban, és két lovat megharapott. Ezt igazán rosszul tette. Volt egy lovász, aki igen kemény lovas hírében állt. Ő kivitte terepre a lovat,  mikor visszajöttek, Rambónak kicsit rogyadozott a lába, meg nagyon izzadt is. Bekullogott a karámba, de még visszadugta az orrát. Ezt kihasználva Fürkész éles fogaival, jól megcsippentette.

Egy hét múlva, már fel tudtam állni, és Zsiga közölte, hogy Rambót eladták.

Az volt a szerencsém, hogy nem törött csontom, bár Fürkész mondott valamit, mikor hazahoztak,

  • Ne félj, ebcsont beforr!

Akkor nem igazán értettem, de szeretettel megnyalogatott,  arra gondoltam, az csak jó lehet. Még futni nem volt erőm, menni is csak imbolyogva tudtam. A Döme röhögve meg is jegyezte, hogy úgy járok, mint a Jóska, egy üveg bor után. A Jóska, ott lakott a tanyán, a lovak helyét takarította, meg segített ahol szükség volt rá. Jóindulatú, kicsit fura alak volt. Mindig adott szalonnabőrt, az olyan sós volt, hogy utána sokszor kellett inni. Irigykedve néztem Zsigát, amint kergetőzött a macskákkal, de csak addig, amíg azok meg nem unták. Jó volt a napon, a puha fűben. Gyógyulgattam. A gazdám szülei meglátogattak, de még nem készült el a házam, és maradnom kellett. Nem bántam. Többet tudtam enni, erősödtem, és már nem röhögött ki a Döme. A nagy gazdi lánya sokat lovagolt. Előfordult, hogy Fürkész elkísérte, Panka nagyon haragudott érte,  ha észrevette, mindig visszazavarta. Zsiga elhatározta, lopakodva, de utána megyünk. Tudtam, éreztem, hogy ez már megint nem jó ötlet, de engedtem a csábításnak. Panka először csak lassú ügetésben haladt az erdei ösvényen. Nem vett észre minket. Szélesedett az út, vágtára fogta Donnát, az arab telivért. Gyorsan eltűnt a szemünk elől, én tanácstalanul néztem Zsigára. Az, fontoskodva megjegyezte, nem baj, majd vezet minket az orrunk. Nahát, ezt megint nem értettem. De megmutatta. Földnek szegezett orral haladt előre.  Valóban, mikor én is ezt tettem, rengeteg izgalmakkal biztató szagot éreztem, amit meg kell nézni, le kell vadászni, meg kell fogni. Tempósan haladtunk,  ekkor Zsiga felemelte a fejét, a levegőbe szimatolt. Eldöntötte, kicsit letérünk az útról, megnézzük az erdei tavat. Kissé meredek lejtőn ereszkedtünk,  már én is éreztem a víz szagát. A parti fűzfák alatt átbújva, elértük a vizet. Egyszerre kezdtünk el buzgón lefetyelni. Először azt hittem káprázik a szemem. Később rájöttem, hogy nem. Valaki szembe nézett velem, a vízből. Hátrálni kezdtem. Ekkor előugrott. A Zsiga azt mondta, hogy ő sem látott még ekkorát. A termetes kecskebéka méltatlankodva sérelmezte, hogy megzavartuk békés nyugalmát. Egyre közelített, és furán felfújta a hasát, amitől a duplájára dagadt. Én már komolyan féltem, de azért is megugattam. A Zsiga azt mondta, hogy hagyjuk, mert nyálkás, meg büdös is. Szerintem igaza volt. Már indultunk volna tovább, mikor láttam, hogy a Zsiga hátán felmeredt a szőr. Tudtam ez a félelem, az idegesség jele. Intett, hogy ne mozduljak. Ettől, az én hátamon is felállt a szőr. Megértettem az érzést. A fűben közelített valami. Még semmit sem lehetett látni, de az egyenletesen mozgó fűszálak jelezték haladásának irányát. Mikor felbukkant, mozdulni sem tudtam. Egyszerre volt szép, és félelmetes. Méltóságteljesen közeledett, még nem vett észre minket. Szinte beleolvadt a környezetébe, zöldes, barnás, szürkés foltjaival. A feje volt igazán ijesztő, halántékán világossárga félholdmintázat, mintha szemüveget viselne. Ekkor meglátott minket. Kicsit felemelkedett,  előtűnt sárgásfehér hasa. Megfordult,  mint két méteres villám, vágott be a közeli nádasba. Zsiga tért magához először.

  • Erdei sikló…..

Jegyezte meg borzongva.

  • Nem bánt, de inkább kerüljük el.

Egyetértettem. Abban is, hogy hagyjuk itt ezt a helyet. Visszakapaszkodtunk az útra. Újra az orrunkra bíztuk magunkat. Éreztük, hogy Donna elhaladt itt, tehát jó irányba megyünk. Ekkor furcsa zajt hallottunk. Máris jön vissza Panka? Patkódobogás, de miért ilyen veszettül gyors? Az út melletti bokor mellé bújva vártunk. Tátott szájjal bámultuk, amint elvágtatott előttünk Donna, hátán lógó nyereggel. De hát hol van Panka? Zsiga gyorsan döntött. Azt mondta, maradjak, ő meg megpróbálja visszafordítani Donnát. Maradtam, mikor a barátom a vágtató ló nyomába eredt. De éreztem, hogy valami nincs rendben Panka körül. Ismét az orromra bíztam magam. Elindultam, arra amerről Donna érkezett, először még csak éreztem, de utána szinte teljesen eltűnt a szag, ami vezetett. Hát ilyen nincs! Felemeltem a fejem, mint a Zsiga, és a levegőbe szimatoltam. Egyszer

csak a szél megkönyörült rajtam, ismerős szagot lebbentett felém. Megvan! Nyakamba a lábam, rohantam. Mikor megláttam, megtorpantam. Nem értettem miért fekszik a földön Panka? Odarohantam, nyalogatni kezdtem az arcát, semmi válasz. Melléfeküdtem, eszembe jutott, hogy ő ápolt, míg beteg voltam. Éreztem, nagy baj van. Észrevettem, hogy nem messze az úton, egy nagy kiálló gyökér, utána Donna pata nyomai, ahogy a zuhanásában feltúrta a földet. Panka leesett a lóról, és nagyon megütötte magát. Szorosan melléfészkelődtem. Zajt hallottam, felugrottam, biztos Zsiga jött vissza. De nem. Újra hallom, motoszkálás, halk morranások a sűrűből. Ismét felugrottam. A fák közül előbukkant két bozontos kóbor kutya. Nem voltak nagytermetűek, csak nagyon soványak, és fenyegetően közeledtek. Kihúztam magam, amennyire csak tudtam, és dühösen ugatni kezdtem. Kicsit megtorpantak, elbizonytalanodtak.

– Hol a fenében lehet Zsiga?

A kutyákon látszott, hogy összeszokott páros. Meghúzgáltam Panka felsőjét, csak térne már magához! Úgy tűnt, a csavargók nem jönnek közelebb, tanakodva kerülgettek minket. Nagyon nyugtalanított, hogy a nagyobbik, soványsága ellenére, izmos, fiatal, felnőtt kutya, megmutatta hibátlan, erős, hófehér agyarait. Termetre nem sokkal volt nagyobb nálam, de ha harapásra kerül a sor, eszembe jutott, hogy nekem még csak növögettek a felnőtt fogaim. Ennek ellenére elszántam magam, ha kell, harapok. Támadóállásba helyezkedtem, ami igen nehéz volt, mert a két kutya két oldalról közelített. Ugattam, ahogyan a torkomon kifért. Ekkor a kisebb termetű martalóc óvatosan leült a fenekére. A másik morogva, vicsorogva közelített. Ekkor mentő ötletem támadt. Nagyon szidtam Zsigát, mikor ezt a védekezési módot tanította. Hülyeségnek tartottam, és azt hittem soha nem veszem hasznát. Minden bátorságomat összeszedve, előrelendültem, neki a támadónak. Az, hőkölve megtorpant. Mancsnyújtási távolságra tőle, sarkon fordultam, és a hátsó tappancsaimmal szemébe rúgtam a sűrű, barna erdei földet. A kívánt hatás nem maradt el. Prüszkölve, vinnyogva próbált újra látni. Tudtam, hogy csak időt nyertem. A másik jómadár már óvatosabb volt, oldalazva közelített. Rekedt morgásából következtettem, hogy már nem fiatal, de felhúzott ínye mögül elővillantotta erős fogait. Ismét haragos ugatásba kezdtem, hátrapillantva láttam, a másik még mindig nem lát rendesen, rázta a fejét, és mellső lábával dörgölte a pofáját. Az ellenség sunyin közelített. Tudtam, nála nem válik be az előző csel. Hirtelen, számomra kiszámíthatatlan ugrással Panka csizmája felé kapott, szerencsére a vastag bőrben nem tudott kárt tenni.

 

Zsiga lélekszakadva rohant Donna után. Természetesen esélye sem volt arra, hogy utolérje, de legalább megpróbálta. Az őrült vágta csak a tanya udvarán lassult kissé, de még ott sem tudták befogni a körbe – körbe nyargalászó rémült lovat. Mikor nyelvlógatva megérkezett Zsiga, a nagy gazdi már a saját lova nyeregében ült, Panka bátyja Dávid, pedig már beindította a legnagyobb Quadot. Zsiga sóvárogva nézte, mert nagyon szeretett motorozni. Pankának is volt egy hasonló motorja, amivel gyakran elvitte őt. Azt sem bánta, hogy kinevették, mert Panka bekötötte a fejét egy motoros kendővel, hogy ne fújjon a fülébe a szél. A nagy gazdi füttyentett Fürkésznek. A kutya fegyelmezetten, leült a ló elé, és parancsra várva, gazdájára nézett. Dávid megtanította a kutyát arra, hogy bárkit megkeressen. Játékosan, de határozott céllal használta ki a vizsla remek tulajdonságait. Elhangzott a parancs.

  • Keresd meg Pankát!

Fürkész tanácstalanul körülnézett, beleszimatolt a levegőbe, majd megrázta fejét, toporgott. Magában megjegyezte:

  • Ti is láttátok, hogy elment, nincs itt, nem érzem a szagát.

A nagy gazdi fáradtan legyintett, majd Dávidhoz fordult.

  • Gondoltam, hogy nem fogja érteni, a keresést mindig rövidtávon, itt a tanyában gyakoroltátok. Mást kell kitalálnunk, merre mehetett?

Ekkor előugrott Zsiga. Nagyon fáradt volt, de ő tudta. Ugatva, az erdei tó felé vezető útra fordult. Türelmetlenül vakkantott vissza rájuk.

  • Én tudom, én tudom, mire vártok, gyertek utánam!

Fürkész is nekiiramodott, de visszapillantva leült, és bevárta gazdáját. A nagy gazdi a kutyák után fordította lovát, még odaszólt a hitetlenkedve fejét csóváló Dávidnak.

  • Na, te itt maradsz?
  • Dehogy, csak kiakadtam, ez a Zsiga….?!

A nagy gazdi ügetésben követte a kutyákat, Dávid motorjával egy másik irányba indult Panka keresésére.

Dávid nem szeretett lovagolni, előnyben részesítette a Quadot. A mozgékony járgánnyal az erdőben is tudott közlekedni, bár az apja igen neheztelt érte, mert azt mondta, elijeszti a vadakat. Az erdőben őzek, szarvasok, mókusok madarak éltek, de előfordult, hogy vaddisznót is láttak. Az apja nem csak vadászott, de óvta, gondozta, ha kellett gyógyította is a vadakat. Dávid lassan haladt a terepmotorral. Figyelmesen nézelődött hátha meglát valami jelet, ami Panka nyomára vezeti. Előtte az úton valami sötétlett. Közelebb érve leállította a motort, leszállt róla. Megvizsgálta a foltot,  rájött, amit lát, az vér. A nyom folytatódott az útról, az erdő irányába. Rossz érzéseitől dobogó szívvel, követte a nyomot. Ekkor apró neszezést, vinnyogásszerű hangot hallott. Az egyik bokor alján feküdt valami, mellette egy apróbb lény mozgott. Közelebb lépve, egy haldokló őzet, és egy remegő, alig pár hetes gidát látott. A felnőtt őz még felemelte fejét, ránézett, aztán a gidára. Majd végleg lehajtotta fejét az erdei avarra. Rábízta az emberre a gidáját. A kicsi aggódva böködte orrocskájával az anyját, szipogva keresett menedéket az oldalához bújva. Dávid óvatosan közelített,  ekkor már látta, hogy a felnőtt őzet durva harapásnyomok borítják, szinte elvérzett, de megvédte a kicsinyét.

  • Kóbor kutyák! Már megint.

Pár lépéssel arrébb ment, elővette telefonját, az apját hívta.

  • Vedd már fel, kérlek…!

A telefon többször csörgött mire meghallotta a hangot.

  • Mondjad fiam, megtaláltad?
  • Nem, apa hol jártok? Igyekeznünk kell, az erdőben ismét kóbor kutyák garázdálkodnak. Megöltek egy őzet, de a kicsinye talán túléli. Mit csináljak, ha itt hagyom, biztos hogy rátalálnak, és széttépik.
  • Próbálj megnyugodni, vidd be a gidát a tanyába, a másikon már úgysem tudunk segíteni. Remélem nem voltak veszettek azok a kutyák. Zsiga nagyon fáradt, de azért halad. Megyünk előre, most hagytuk el a tavat.
  • Jól van, beviszem, rábízom a kicsit Jóskára, utána visszajövök.

Dávid óvatosan megközelítette a halott anyja oldalához simuló apró vadat.

  • Ne félj, nem bántalak!

A remegő kis állat kapálózva hadakozott, nem akarta az anyját otthagyni. A motorban volt egy régi, de puha, meleg pléd, mikor bebugyolálta Dávid, akkor megnyugodott.

A tanyába érve, nem kellett Jóskát keresni, mert szinte már halálra aggódta magát, Panka miatt. Össze-vissza téblábolt, szaladt Dávid elé, mikor meghallotta a Quad hangját. Hadonászva közeledett, Dávid alig bírta kikerülni.

  • Jaj, Jóska az Isten áldjon meg, mit rohangálsz itt!
  • Hát, má szítvet az ideg! Micsinájak ha annyira fílek, mi baja van má Pankának! Hát hogy hagyhatta ott az a bolond lú. Montam én, hogy az arabokkal csak baj van.

Dávid egy karmozdulattal vágta el a szóáradatot.

  • Nyugi van! Nem lesz baj. Kérlek vigyázz erre a kicsi jószágra, mert árva, nincs aki gondját viselje, az anyját széttépték a kóbor kutyák. Amíg apa nem jön, ne adj neki semmit, ő majd megmondja, mi legyen vele!

Megkezdte kibugyolálni az apró gidát, aki csodálkozó pislogásokkal jelezte, hogy jó volt a pléd melege, inkább takarják vissza.

  • Azannya, hiszen ez még copkálós!
  • Azt én is tudom, azért mondtam, hogy ne adj neki semmit, csak vigyázz rá.

Dávid visszaült a motorra, otthagyva a megilletődött Jóskát, aki kabátujjával törölgette felváltva hol az orrát, hol a könnyeit.

  • Hát aztat gondúják, hogy én nem tartottam má aprónépet? Mer mikor a csepp bagó kiesett a fészkibű, senki se gondúta vóna, hogy mekkora fene nagy bagó kerekedik abbú. Azóta is visszagyün néha. Akkor szok kapni mindig, hát a mútkor is fogtam néki, mit is, ja akkó potkány sikerűt, azigaz hogy satnya vót, de aztat is megette.

A kis gida érdeklődve, tágra nyílt szemmel hallgatta a bugyuta szóáradatot, de érezte a felé áradó szeretetet,  mikor Jóska lassan, óvatosan megsimogatta a buksiját, bizalommal megnyalta a kezét. Ettől a dadája úgy elérzékenyült, hogy teljesen elázott mindkét kabátujja.

  • Várjá szentem! Kapol egy kis meleg tejet! A Sári biztos ad!

A Sári, az egyik legjobb, és legtöbb tejet adó kecskéje volt a tanyának. Népes rokonsága körében, békésen legelészett a tanya melletti réten. Jóska elhelyezte saját fekhelyén a gidát, még be is takargatta, majd fogott egy kicsi lábost, és tejért indult a rétre. A Sári egy békés természetű jószág volt, de nem úgy a minden kecske urának számító, a Lajos névre hallgató szénfekete kecskebak. A sietségben az nem jutott Jóska eszébe, hogy a bakot meg kell kötni, mert különben nem enged senkit a nyáj közelébe. Rendben ment minden addig, amíg a bak nem végzett egy ízletes cserje lerágásával. A probléma akkor kezdődött mikor befejezte. Jóska még azon ügyködött, hogy megtöltse az edényt, – Sári is szívesen adta a tejet,- meghajolva egyik kezével a lábost tartotta, másik kezével fejt. Egyszer csak a Lajos kemény kecskebak feje frontálisan ütközött az előrehajló Jóska fenekével. Repült a lábos, repült a Jóska. Sári szelíd iróniával mekegte.

  • Meeegfeeejheeetsz mééégeeeegyszeeeeer.

Jóska hatalmas szentségelések közepette megkötötte a Lajost, megkereste a lábost, majd még egyszer megfejte a Sárit.

Az aprócska gida átaludta a fergeteges cirkuszt, békésen szundikált pártfogója ágyában, jó meleg fészket vackolt magának. Jóska, siettében végiglötyögtette az udvart a tejjel. Nyomában miákolt a tanya összes macskája, igazi díszkísérettel érkezett vissza az istállóba. Morgolódva lökdöste félre a macskákat.

  • Sicc má innen! Hogy a bagó rágja ki az irhátokot! Hát midég zabánátok!

Óvatosan, tisztes távolságban a macskáktól, elhelyezte a tejjel teli láboskát, majd tanakodni kezdett, hogyan etesse meg a bizonyára éhes kedvencét. Buzgón erőltette kobakját, még meg is vakarászta többször, hirtelen mentő ötlete támadt. Emlékezett rá, hogy Panka az egyik csikót cumival etette, mert az anyja sokáig beteg volt, és nem tudta szoptatni. Ha szerencséje van, talán, azt a cumit az istálló kellékei között megtalálja. Sietve kotorni kezdett a holmik között. Hangos ovációval jelezte, hogy meglelte.

  • Ehun-e! E pont jó.

A kiáltásra szétugrottak a macskák, mert már másztak volna megdézsmálni a tejet. Az üveget ellötykölte kevés vízzel a rátapadt portól, megtöltötte tejjel, majd szelíden ébresztgetni kezdte a szudikáló őzikét.

 

 

 

Féltem, nagyon. Tudtam, a következő támadást már nem a csizma kapja. Emlékeztem, Zsiga mennyire utálta, ha vonítottam. Mert bizony néha előfordult. Ilyenkor, türelmetlenül ugatott rám, majd ha erre sem hagytam abba, harapdálni kezdte a fejem, persze nem durván. Végső kétségbeesésemben, égnek emeltem a fejem, és vonítani kezdtem. A támadó meglepetten hőkölt hátra. Ekkor megmozdult Panka. Felemelte a kezét, ez rendkívüli hatással volt a két banditára. Morogva közelebb húzódtak egymáshoz. Panka kinyitotta a szemét és felült. Abbahagytam a vonítást, és sietve képen nyaltam. Csodálkoztam is, hogy nem tolt le miatta.

  • Hol a fenében vagyok? Meg mit keresünk itt a földön?

Annyira de, annyira boldog voltam, hogy fel sem tűnt, hogy a két kutya visszalopakodott az erdőbe. Panka észrevette.

  • Te is láttad a kutyákat ? Hová tűntek?

Ekkor felhangzott Zsiga ugatása,  már a lódobogást is hallottuk. Szerencsére Pankának nem tört el semmije, csak a bokája ficamodott ki, meg ahogy az anyukája mondta, megrázkódott az agya. Kivételesen most nem szidtak meg minket. Pankának több napig feküdni kellett, de azért bemehettünk hozzá. Mikor az anyukája kiment, még a takarója alá is beengedett, muszály volt képen nyalnom, ekkor azt mondta, hogy nagyon neveletlen vagyok. Pedig, tanultunk mi sokat. Zsiga tanított vadászni. Ebből lett egy kis baj. Ugyanis a szomszéd tanyában lakó Mariska néni tyúkjain gyakoroltunk. Igazából nem is értem miért csináltak belőle akkora patáliát. Csak kicsit letollaztuk őket. A Mariska néni férje mikor beszélgetett a Jóskával, azt mondta, hogy ő már nem is haragszik, majd kinő azoknak a fránya tyúkoknak a tolla, de ha a felesége vizslákkal álmodik, megfordul rajta a bugyi is. Erről jut eszembe egy másik történet. Ebből megint balhé lett. Tudtuk hogy a Mariska néni tanyája közelébe nem szabad mennünk, bár a koppasztás óta, elzárva tartotta a tyúkokat. Az úgy volt, hogy mi nagyon szerettünk rongyókákkal szaladgálni, huzigálni, persze a Zsigával. Az a rongyóka egy olyan valami, amivel lehet szaladni, győzelmi zászlóként lobogtatva. Kaptunk is párat a Panka anyukájától, hogy ne a száradó ruhák közül válasszunk erre a célra. Az eset úgy kezdődött, hogy ismét a Mariska néni tanyája közelében találtuk magunkat. A kötélen ruhák száradtak, szépen lobogtatta őket a szél. Hát,… mi választottunk. Szép, nagy, lebegő darabokat. Iszkoltunk a zsákmánnyal hazafelé. Otthon eljátszogattunk vele. Valahogy, mindkettőnknek sikerült méretre szabni a rongyókákat. Ekkor Jóskával is találkoztunk. Először ránk meredt, majd eldobta magát. Egy napig fetrengett a röhögéstől. A buzgó rágcsálás közepette, szinte felöltöztünk az elcsent ruhadarabokba, amelyek, utólag kiderült Mariska néni sátorlap nagyságú bugyijai voltak. Nagyon, de nagyon megszidtak minket, és nagyon szégyellni kellett magunkat. Mikor a nagy gazdi végzett a letolásunkkal, és beült az autójába, ő sem bírta ki nevetés nélkül a dolgot.

Sok ember megfordult a tanyán. Jöttek lovagolni, lovat venni, lovakat hoztak. Az egyik napon mikor végeztek a lovak szállításával, a rakodók közül két ember megszólította a nagy gazdit.

  • Főnök! Eladó ez a vakarcs?

Rám mutatva, próbált közelíteni hozzám. Megmorogtam, Zsiga meg dühösen megugatta.

  • Né má! Milyen nagy pofája van!
  • Vigyázzanak emberek! Nem kell piszkálni a kutyákat. Egyik sem eladó!
  • Jó van na!

Nem hagytam volna, hogy hozzám nyúljon. Nem azért mert büdös, és ronda volt, hanem inkább az érzés miatt. Felállt a hátamon a szőr, ha rám nézett. Miközben a szállító autó felé bandukoltak hallottam hogy róluk beszélnek.

  • De nagyra van a paraszt!
  • Hát nem is ilyen csóró mint mink!
  • Hát tudod, lehetne ezekbű a dögökbű pízt csináni.
  • Hát, persze, oszt aztán megint mehetünk vissza a sittre.
  • Ugyan má! Mit vagy oda! Ésszel haver! Visszagyüvünk, oszt elkapjuk őket az erdőbe. Nem nagy ügy. Úgyis mindig kint lófrának.

 

Elmentek. Jobb is. A rossz érzés is eltűnt velük együtt. Panka szépen javult, már a lovára is felült, s Donna úgy vigyázott rá, hogy még a lábait is óvatosabban rakta. Jóska úszott a boldogságban, hiszen kis védence szépen cseperedett,  ha nem volt elzárva, akkor mindig a nyomában baktatott. Saját védelmében, Döme, a póni mellett kapott egy üres boxot, mert mindig ott volt, ahol baj érhette. Jóska, ha a lovak körül volt dolga, nem tudott rá vigyázni, ezért bezárta néha. Tombolt a nyár. Délben már olyan meleg volt, hogy mindenki az árnyékba húzódott, aki tehette. Hevertünk az árnyas bokrok alatt, a tanya udvarán. A lovak is az árnyékba húzódtak a karámban. Bágyadtan lógatták fejüket,csak a farkuk lebbent néha, a támadó bögölyöket űzve. A nyírfák alá egy jókora vízzel teli kádat tettek nekünk, hogy fürödhessünk Zsigával. Most még ahhoz sem volt kedvünk. Megtette helyettünk a Jóska. Óvatosan közelített, ritkán mutatkozott a majd térdig érő alsógatyájában. Mezítláb caplatott a forró homokban kicsit murisan kapkodta a tappancsait. Zsiga csak a farkával csapott néhányat jelezve észrevette, majd fejét lehajtva közölte, hogy nincs kedve társulni. Jóska, a kádhoz érve belecsobbant, a gatyájából kiáramló levegő fura hangokat adott.

  • Nem lehet kibírni eztet a dög meleget. Hát má tisztára kikészűtem.

Lubickolt még egy keveset, majd kikászálódott a vízből. A gatya teljesen rátapadt, kirajzolódott igen csontos teste, meg a fura dudorok. Nem vette észre, hogy a szomszéd tanyában lakó Mariska néni, a melegtől pihegve, karján egy kosár tojással, lassan közelített. Jóska gyanútlanul letolta a gatyáját, hogy kicsavarja belőle a vizet. A nyírfák lelógó ágai miatt nem tartott attól, hogy valaki meglátja. Időközben Mariska néni odaért. Hangos szuszogással törölgette az izzadságot magáról

  • Édes jó istenem, mér is indútam el. Vártam vóna estig.

Mindkettőjüket sokkhatásként érte, hogy észrevették egymást. Mariska néni nagyot sikoltva eldobta a tojással megrakott kosarat.

  • Jáj, te szígyentelen, fínyes nappal mutogatod a csúnyádat!

Levegő után kapkodva, elvánszorgott egy kerti padig, majd aléltan lerogyott rá. Jóska meg a gatyája után kapkodott, mert meglepetésében elejtette. Felvenni viszont sehogyan sem sikerült, mert a vizes anyag nem akart engedelmeskedni, a lába köré tekeredett, ami azt eredményezte, hogy béka módra kiterült a homokban. Nagy nehezen feltápászkodott, és elinalt az istálló irányába. Mi közben fejünket kapkodva követtük az eseményeket. Ekkor Panka anyukája -Ágota- jött ki a házból, ruhákat indult teregetni. Meglátta a padon Mariska nénit. Lerakta a kezéből a ruhás kosarát, és felénk indult. Csodálkozva nézegette a szétszóródott tojásokat, majd felénk fordult.

  • Már megint rossz fát tettetek a tűzre?

Mi igazán, nem, néztünk egymásra Zsigával. Az volt a szerencsénk hogy a Mariska néni közben már magához tért. Hangos szuszogással tápászkodott fel.

  • Mi történt magával, rosszul van? Vagy talán a kutyák ijesztették meg?
  • Jáj drágám, elszédűtem ebbe a fene nagy melegbe. Pedig ládd-e hoztam vóna, ehun-e tojásokat, oszt fele mán pocsékba van.

Ágota néni hozott egy kisebb kosarat, meg vizet Mariska néninek. Az épen maradt tojásokat összegyűjtötte, majd megkérdezte.

  • Haza tud menni? Elkísérje valaki, ha gondolja, szólok a Jóskának.
  • A világé se kincsem! Má sokkal jobban vagyok!

Felpattant,  súlyát meghazudtoló sebességgel hazafelé vette az irányt. Ágota fejét csóválva bámult utána. A pocsékba ment tojásokat közösen elfogyasztottuk Zsigával, igazi frissek voltak. Mondtam is a Zsigának, hogy jöhetne többször is tojással a Mariska néni, mikor a Jóska fürdik. Késő délután enyhült a hőség. Élénkültek a lovak, előkerültek a macskák, a vendég lovak gazdái jöttek lovagolni. Meguntuk a túlnépesedett udvart, a mezőnek vettük az irányt. Közelített az este. Bársonytalpú szél futott végig a füvön, elhozva a közeli tó illatát, a békák énekét. Az utolsó kelep is felröppent a rét tó felőli oldaláról. Vitte a vacsorát a fiókáinak. Hatalmas nesztelen árnyékként suhant át fölöttünk Uhu, bizonyára éhesen, nagyon sietett. Előttünk az orrunk, vezetett. Zsiga felemelte mellső tappancsát, nyakát előrenyújtotta figyelt. Hasonlóképpen cselekedtem. Elindultunk nesztelenül, párnapuha talpunk alatt fű se rezdült. Ekkor a szag megmozdult. A tapasztalt, több nyarat megélt nyúl úr két hátsó lábára ágaskodva kikandikált az előttünk lévő enyhe dombról. Majd fölvillantva hátsó pamacsát, villámként cikázva tűnt el a mezőn. Kötelességből utána iramodunk, esélyünk sem volt vele szemben, de legalább futottunk egy jót. Szinte úsztunk a mező füve felett, vágtáztunk, kergetőztünk korlátok nélkül. Távolabb őzeket is láttunk, de mivel már erősen sötétedett, és pockot sem sikerült fogni, éhesek voltunk, hazafelé vettük az irányt. Zsiga valamit érzett. Idegesen kapkodta a fejét, majd behúzta a farkát. Lelapultunk egy bokor tövében. Akkor már én is éreztem. Azt a szagot, amitől felállt hátamon a szőr. Közelítettek. Csendben beszélgettek, az egyikük kezében hurokfélét láttam. Mivel Zsiga lapult, lapultam én is.

  • Biztos, hogy kint vannak?
  • Hát nem mondtam? Annyi nép vót a tanyába hogy nem is ügyeltek rám, mikó én má láttam, hogy a mező felé iramodtak.
  • Oszt hun lehetnek?
  • Hallod-e ha tunnám, má ott lennék.

Mikor elhaladtak előttünk, Zsiga kiugrott, én meg utána. Nyakunkba a lábunk, menekültünk a tanya felé. Már csak a szitkozódásuk, meg a vitatkozásuk hangja ért el hozzánk.

  • Na ládde jó megszívattak a dögök!
  • Jó van na, meglásd mostmá majd mink szivassuk meg őköt.

 

A tanyába érve kicsit még remegtem is. Zsiga idegesen toporgott. A nagy gazdi észre is vette.

  • Kiskutyák, kaptatok már enni?

A vacsora után megnyugodva bújtam Zsigához, és nem volt már bátorságunk az éjszakai csavargáshoz.

Másnap reggelre eltűnt a két legszebb kecskegida a külső karámból, meg egy csomó lószerszám a raktárból. A nagy gazdi szólt a rendőrségnek. Két fiatal rendőr ki is jött, írogattak, beszélgettek, valami fekete port szórtak a raktárajtóra, azt követően leragasztották, majd leszedték és eltették a fekete poros micsodát. Igazán kedvesek voltak, az egyik még mondta is, hogy neki szintén van egy vizslája. Kedvesen megvakarta a fülemet. A Zsiga nem hagyta az övét. Eldöntöttük a Zsigával, hogy ezen túl, óvatosabbak leszünk, ha a tanyán kívül járunk, jobban figyelünk az orrunkra. Pár nap elteltével már nem is gondoltunk rá. Az egyik este Jóska kinn ült az istálló előtt, tollas kedvencét várta. Előre elkészítette számára a méretes patkányt, amit a nap folyamán kelepcével fogott. Az abrakot tároló raktár környékén gyakran feltűntek ezek a sunyi ravasz lények. Csúnyán sikoltozott, mikor a Jóska jobblétre szenderítette. Az istállóval szemben álló fa legalsó ágához egy széles lécet erősített, ez volt Uhu asztala, erre terítette a vacsorának szánt rágcsálót. Mivel kaptunk tőle szalonnabőrt, és kevéske kenyeret, illendőségből még elüldögéltünk vele egy kicsit.

  • Tudjátok kiskutyák, rámhozta a frázot a mútkor a Maris. Mer hogy én minek.. Mer ő minek buddog össze-vissza. Marat vóna otthun. Na akkó én se szakítom el a legjobb gatyámat. Mer … alig tutam megőteni. Azóta töri a seggem. De hát… jóvan az még.

Mi buzgón bólogattunk Zsigával. Hangtalan árnyként, puha suhanással landolt előttünk a fán Uhu. Óriási volt. A nagy gazdi azt mondta, hogy a környéken nincs is másik. Méltósággal körbefordult minden irányba, megbillentette feje két oldalán lévő fülszerű tollait. Óriási szemeit ránk emelte. Szigorú tekintetétől felmeredt hátamon a szőr, de Zsiga szólt, hogy ne nézzek rá. Jóska szeretettel üdvözölte.

  • Meggyütt lám, a madarak királya. Egyé szentem, néked fogtam.

A bagoly továbbra is nézett és tudtam, hogy mondani akar valamit. Mondott is.

  • Rossz emberek járnak az erdőn, rátok vadásznak. Legyetek óvatosak! Most másé az erdő ne menjetek oda!

Uhu kinyújtotta szörnyűséges karmos lábát, megragadta a vacsoráját, amelyet szerintem csak előételnek tekintett, olyan hangtalanul, ahogyan érkezett, elrebbent a sötétségbe. Zsiga tápászkodott fel először.

  • Na menjünk!
  • Hová?
  • Na mit gondolsz? Kell egy kis mozgás. Kerülünk egyet az erdőn.
  • Ne menjünk…
  • Hülye vagy? De ha nem akarsz, nem jössz.

Vissza sem nézve elindult. Utána kellett mennem, pedig nagyon nem volt kedvem. Titokzatos, árnyakkal teli, mindenféle neszekkel zsongó életet élt az éjszakai erdő. Igaza volt a bagolynak. Szerintem is másé ilyenkor ez a hely. A hold fénye megvilágította ugyan az erdei utat, de a fák közé nem ért el a fénye. Zsiga orrát földnek szegezve haladt. Az egyik fán megláttam Uhut. Egyenesen rám nézett, hatalmas szemében harag villant.

  • Én figyelmeztettelek!

Elrúgta magát, hatalmas szárnyait széttárva újabb zsákmány után indult. Zsiga megtorpant, elbizonytalanodott. Én szűkölve kértem.

  • Menjünk már haza.
  • Még nem is futottunk! Gyere!

Vidáman szökellt előre. Követtem. A futástól kicsit engedett a szorító feszültség bennem. Ekkor a semmiből előttünk termett. Háló a kezében. Megtorpanva ütköztünk egymásnak Zsigával. Megfordultunk, de a másik gazember vigyorgott ránk. Repült a háló, kétségbeesetten próbáltunk szabadulni, de csak még jobban belegabalyodtunk. Közelítettek. Zsiga hangosan morgott, én is. Ekkor kaptunk. Ütéseket. Nagyon fájt. Megkötöztek, és feldobtak minket valami nagyon büdös kordészerű valamire. Az megindult alattunk. Sokáig zötykölődtünk, míg a távolból kutyaugatást hallottunk. Betoltak egy udvarra, ahol láncra vert kutyák dühösen acsarkodtak felénk. Nem mondtam Zsigának, hogy ugye megmondtam, mert nagyon féltem. Éreztem hogy ő is. Az ütésekből ő kapott többet. Fején felrepedt a bőr, vérzett.

Bedobtak minket egy ólszerű tákolmányba, ránk zárták a kajiba ajtaját. A köteleinket szándékosan nem vették le, tudták, kirágnánk magunkat. A kordét, amin minket szállítottak belökték valahová a közelbe. hallottam a hangot, ahogy reccsent. Izgatott beszélgetésbe kezdtek.

  • Na látod haver. Ennyi vót. Most felcsörgöm a kopaszt, hogy szóhat a kínainak gyühet a kutyáké. Még gyenge a húsuk, jó kaja lesz belőlük. He he.
  • Oszt fizet-e majd jó pízt? Több mint egy hete járkálunk a dögök után.
  • Nyugi, a mútkor is a három vakaréké nem megadta?
  • Ja igazságod van, de azé a kis dagadt kaukázusié kaptunk vóna többet is, a kerskedőtül.
  • Kussojjá má, te mindenbe belekötcc.
  • Jó van na.

Morogva elvonultak, valahol egy ajtó nyikorgott. Sörösüvegek csörögtek, szitkozódás kiabálást hallottunk.

  • Montam má, hogy szedd össze a göngyöleget! Meg gyútcsá má világot!

Megszűnt a morgolódás, elrablóink pihentek. Remegve közelebb húzódtam Zsigához,  reszketve gondoltam arra, hogy mi lesz, ha megvárjuk a kínait. Én nem várom meg. Minden izmomat megfeszítve, igyekeztem kibújni a köteleimből. Zsiga fásultan feküdt mellettem. Szaggatott szuszogásából éreztem, nagy fájdalmai vannak.

  • Mid fáj?
  • Szerintem a farkam biztos eltört, a hátsó tappancsom is nagyon fáj, de azt tudom mozgatni. A fejemen is érzem hogy felszakadt a bőröm. Mit csinálsz?

Éreztem, lazul a kötél. Pár perc múlva leráztam magamról.

  • Próbáld te is!
  • Nem tudom, nagyon fáj.

Elkezdem rágni a köteleit, de nagyon szorosak voltak.

  • Hagyjál. Próbálj meg kijutni. Talán tudsz segítséget hozni.

Az ól deszkái alatt egy helyen nagyon puha volt a föld. Kapartam, kapartam. Mikor az orromat kidugtam, már tudtam, menni fog. Tágult a nyílás, kipréselten magam. Visszadugtam az orrom.

  • Sietek, ne félj!
  • Menj csak.

Körülnézve próbáltam tájékozódni. A rozzant tanya ablakából pislákoló fény szűrődött ki. Kerítés nem volt. Az erdő felé kell mennem. Ekkor észrevett a láncra vert, pitbullhoz hasonlító keverék. Őrjöngő ugatásba fogott.

  • Szökik, szökik megfognám, kinyúvasztanám, gyertek már gyertek már!

Teljes erőmből vágtára fogtam a dolgot. Hallottam a kiabálást, meg azt, hogy engedd el Lucifert. Nem ismertem a környéket. Tétovázva menekültem. Hallottam üldözőm acsarkodó ugatását. Tudtam, ha utolér, megöl. Menekültem. Egyre közelebbről hallottam a hangokat.

  • Fogd meg Lucifer, a rohadt kis dögöt!

Az erdei útra sikerült kijutnom. Hiába, Lucifer már a sarkamban lihegett. Szinte láttam nyáltól csepegő rettenetes pofáját, amint átharapja a torkom. De futottam, ahogy csak bírtam. Ekkor hatalmas, fekete árny suhant át felettem, Két másodperc múlva, jégcsapként kúszott fel gerincemen a hang. Lucifer halálsikolya. Visszanéztem. Lucifer rongykupacként feküdt az úton, fölé tornyosulva Uhu tépte, szörnyűséges karmaival. Feltűnt az úton Lucifer egyik gazdája.

  • Mi a franc…

Többre nem volt ideje. Uhu széttárta hatalmas szárnyait, egy pillanat műve volt az egész. Pengeéles karmaival végigszántotta a döbbent bandita pofáját, aki sikoltozva menekült. Rettegve lapultam. Nem bántott. Az előttem álló fára lebbent hangtalanul, és figyelt.

  • Miért segítettél?
  • Hosszú történet. Régóta készülök erre. Évekkel ezelőtt a szüleim nagyon messziről érkeztek. A környéken nem élnek Uhuk, mégis itt telepedtek le. Kiválasztották az erdőben a legsűrűbb lombú, legmagasabb tölgyfát, fészket raktak. Hónapok múlva kikeltem, a testvéremmel együtt.

Elhallgatott.

  • És? Miért hagytad abba?
  • Megölték a szüleimet. Ugyanazok, akik csapdába ejtettek benneteket. Én valahogy kiszenvedtem magam a fészekből, mert már nagyon éhes voltam. Úgy talált rám, aki felnevelt.
  • A Jóska?
  • Visszajönnek, és téged is…
  • Nem olyan biztos.
  • De hát csak megkarmoltad. Nem?
  • Igaz, de a karmaim olyan apró lényeket juttattak a sebébe, akik elintézik helyettem a dolgot.
  • Nem értem.
  • Nem baj. Holnap már látható lesz a hatás. Most menj, gyere mutatom az utat, sietned kell.

Elkísért a tanyáig. Nagyon elfáradtam, hajnalodott. Uhu úgy tűnt el, hogy meg sem tudtam köszönni azt, amit értem tett. A nagy gazdi mindig az elsők között kelt. Meglátott amint csapzottan, véresen bevánszorogtam a tanyába.

  • Gyere csak ide Julis! Hát veled mi történt! Hol van Zsiga?

Keserves szűkölésem volt a válasz. Hátamra hengerített, óvatosan vizsgálgatott, észrevette a kötelek nyomát, meg a verés okozta kisebb sebeimet.

  • Téged befogott valaki. A Zsiga meg ott ragadt.

Mivel látta hogy nagyobb bajom nincs, tanakodni kezdett.

  • Jóska!

Álmosan botorkált ki az istállóból, nem régen kelhetett fel. Nyomában a kicsiny gida, reggelijét követelve rágogatta a nadrágszárát.

  • Itt vagyok főnök. Baj van?
  • Láttál tegnap valami gyanús alakot a tanyában?
  • Mer?
  • Eltűnt a Zsiga. A Julis meg úgy került elő, hogy látszik rajta, hogy megfogták.
  • Hát…..
  • Mondjad már, mindent úgy kell kihúzni belőled!
  • Éppen elmonhatom, láttam én tennap a varnyú Miskát itten ólálkonni, de nem gondútam hogy…..
  • Bárcsak beletrafáltál volna!

A nagy gazdi vette a telefonját, a rendőrséget hívta. Majd szólt három erős, fiatal lovásznak hogy induljanak lóháton a Varjú tanyához. Sietve nyergeltek,  bár fáradt voltam, én is tápászkodtam, megyek velük. De a nagy gazdi letolt, most igazán mérgesen.

  • Te itt maradsz. Nem volt elég? Mars a helyedre!

Megszégyenülve kullogtam az istállóba. Zsigára gondoltam, meg a nagy gazdira. Csak siessetek, siessetek!

Szerintem elaludtam. Nagyon kimerült, és elgyötört voltam, egész délelőtt félájult álomba merülten, egy gombócba kuporodva, nagyon rosszakat álmodtam. Megszoktam Zsiga közelségét,  bár tudat alatt, de hiányzott. A melegsége, a biztonságot nyújtó puha szuszogása. Jóska nyugtalanul kerülgetett, de nem mert hozzám nyúlni, mert morogtam, sőt még futottam is álmomban, úgy hogy a levegőben kalimpáltak a tappancsaim.

Közben a Varjú tanya körül felgyorsultak az események. Az éjszaka végén hazatámolygott a szétszabdalt arcú Varjú Miska, aki cimborájától csak egy jól irányzott seggberúgást kapott. Nyögdécselve tapogatta vészes gyorsasággal dagadó arcát. Társa dühösen szitkozódva dorgálta ügyetlensége miatt.

  • Hát, tutam hogy köcsög vagy, de hogy ekkora-e. Aztat, nem gondoltam vóna. Kinyírattad a pöpec kutyámat. Én tanítottam néki az ölést. Mostmá annyi. Kínlódhatok másikkal. A rohadt kis dögöt se tudtad megfognyi. Hülyét csinát belűled. A pofádat is kidekorátattad, ilen ábrázattal nem is gyűhetsz vélem sehova se. Mer ha ránéznek a képedre egybül híjják a zsarukat. A kínainak is két dögöt igértem, má úton van, szítveti az ideg, ha megtuggya, hogy csak egy dögé autózott annyit. Na erre szójjá valamit okostojás, he, most mi légyen. Elmísz oszt fogol most egyet?

Miska, megszégyenülten kussadt a rozzant tanyája egyik sarkában, a pislákoló hajnali fényben már látszott az Uhu által jósolt hatás. Reszketett a láztól, duplájára dagadt fején szétnyíltak a sebek, arca egyetlen lilás-kékes hólyagnak tűnt, amely minden pillanatban széteshet. Halkan nyögdécselt, pedig pokoli fájdalmai voltak. Az udvarból behallatszott társa izgatott beszéde, amint telefonon tárgyalt valakivel. Mikor befejezte, belépett a házba. Orrát megcsapta a szag, amitől visszahőkölt. Ismerte ezt a szagot. A halálfélelemmel küzdő, haldokló állatok közelében már érezte. Közelebb lépett Miskához, aki gyalázatos állapotban, szinte önkívületben fetrengett a földön.

  • Hú de randa vagy. Mi a frázot csinálok most veled.

Sarkon fordult, mert egy közeledő autó hangját vélte hallani. Még visszanézett az ajtóból, majd legyintve behúzta maga után. A keskeny földútról, egy sötétített üvegű furgon fordult a tanya udvarába. Az autóból egy fiatal, szőkére hidrogénezett hajú kínai után, egy alacsony, kopasz, kigyúrt, középkorú ember szállt ki. A kopasz szólalt meg.

  • Aggyisten földi! Itt volnánk. Az áru megvan?
  • Volt egy kis gond…

A kopasz szeme összeszűkült, nyakát behúzva óvatosan körülkémlelt.

  • Ha jól emlékszem, megbeszéltük, ha gáz van, azonnal értesítesz.
  • Nem olyan vészes, csak a kettőbül egy lett, a másik meglógott.
  • Ne röhögtess, egy vakarcsért autóztattál száz kilométert? Már a kettőt is keveselltem, de azt mondtad, olyan kiváló áru, hogy nem fogom megbánni. Hát kurva jó üzletet kínálsz. Hol van a dög?
  • Gyertek, hama megmutatom.

A fából tákolt ól felé indult, ahová Zsigát zárta. A kutya hallotta a közeledő léptek zaját, és hangosan morgott. Mikor feltárult a kalyiba ajtaja, bár hunyorgott a rátörő fénytől, azonnal felhúzta hófehér fogaira az ínyét. Ragyogó szőre szinte alig látszott a rátapadt portól, a ragacsos száradt vértől, csomókban állt.

  • Nem tudom, hogy hol van a kiváló áru, én csak egy koszlott, majdnem agyonvert dögöt látok. Ezt nagyon meg fogod bánni, még te fizeted ki nekem a benzin költségemet, különben szétrúgom az agyadat.
  • Figyelj haver, jó ez, csak cseppet poros, nagyon fiatal, erős, mint a dög, azér kapott, mer nagyon nem akarta, hogy befogjuk.

 

A kopasz majd szétdurrant a méregtől, megragadta alkalmi üzletfele gabancát, és rázni kezdte. Csak akkor hagyta abba, mikor kínai társa kapkodva magyarázni kezdett tört angolsággal, s izgatottan az erdő irányába mutogatott. A távoli erdő irányában feltűntek a nagy gazdi lovasai.

Az izomagyú pánikba esett. Köteleinél fogva megragadta Zsigát, a furgonhoz rohant, feltépte a hátsó ajtót, és bedobta a kutyát. Szegény állatnak felerősödtek a fájdalmai, a félelem erőt adott, keserves szűkölése vonításba váltott. A kopasz visszafordulva még odavetette a behúzott nyakkal álldogáló földijének.

  • Egy hét múlva négy kölyökért jövök. Meglegyen.

A kínai már a volánnál ült, s reszketve bámulta a tanyából kivezető keskeny utat. Mikor bevágódott mellé az izomember, ingerülten vetette oda.

  • Go, go rolling.

A kínai továbbra is megkövülten bámult, az utat eltorlaszolták a lovasok. A kopasz kiugrott az autóból és üvölteni kezdett.

  • Milyen jogon korlátoztok a szabad mozgásomban, a büdös gebéitekkel, hülye parasztok! Takarodjatok az utamból.

Abban a pillanatban odaért a nagy gazdi is. Kiszállt a terepjárójából, és teljesen nyugodt hangon szólította meg az őrjöngő gorillát.

  • Nahát milyen kicsi a világ, hazatértél földi? Elfelejtetted, hogy innen indultál világot látni! Bár úgy hallottam gyakrabban láttad a rácsokat, mint a kinti világot.

Mint utólag kiderült, a kopasz a nagy gazdival gyerekeskedett együtt jártak iskolába, de azt követően, hogy mindenkit meglopott, elfordultak tőle még gyermekkorában.

Most kicsit visszafogottabb hangnemben követelőzött, hogy engedjék útjára.

  • De felvitte az Isten a dolgodat hallod-e. Nincs jogod ahhoz, hogy elálld az utamat a parasztgyerekeiddel.
  • Valóban. De állampolgári jogom segíteni a rendőrség munkáját. Addig innen el nem mentek, amíg ők ide nem érnek.

A kínai izgatottan telefonálni kezdett, majd tanácstalanul tekingetett a kopaszra. Az látva a túlerőt, dühösen rúgott a furgon kerekébe. Erre Zsiga újra vonítani kezdett.

  • Már kutyákkal is üzletelsz? Nem véletlenül egy fajtiszta zsemleszínű magyar vizsla kan tévedt a zárt autódba?
  • Mi közöd hozzá?
  • Csak annyi, hogy ma hajnalban ez a kutya elveszett, és az én tulajdonom. Keresem.
  • Hát rajtam ne keresd. Az autóban egy beteg hülye kutya van, orvoshoz visszük.
  • Persze, te orvoshoz viszed a kutyát. A saját apádhoz nem hívtál orvost mikor beteg lett.

Már készült az ingerült válsz, de felhangzott a rendőrautó szirénája. A kopasz elsápadt és hallgatott. A rendőrségi terepjáróból négyen szálltak ki. A főhadnagy ismerősként üdvözölte a nagy gazdi által ismert földit.

  • Nicsak, ki van itt, a Jenő, hát nem elfelejtett bevonulni megint, kicsi a világ, most hozzásegítjük. A kollégák előtte körülnéznek egy kicsit. Nyissa ki az autót.

Jenő kelletlenül nyitotta a furgon hátsó ajtaját. Zsiga mikor meglátta a nagy gazdit, jajgató ugatással üdvözölte. Jenő csuklóján kattant a bilincs. Még házba betérő, sokat látott rendőröket is megviselte a sarokban félholtan heverő ember látványa. Iszonyú ronda látványt nyújtott. Az arca helyén egy dagadt fekete seb éktelenkedett. Mentőt hívtak, de az orvos már csak a halála beálltát tudta megállapítani. Ezt követően a Varjú Miskának csúfolt ember cimborája a – Koca Jenő – is hűvösre került. A Miska meg még hűvösebbre, a hullaházba. Szegény Zsiga nagyon beteg volt, a fogdájában rengeteg bolhát szedett össze, a farkincája eltörött, volt egy csomó zúzódása. Ennyivel úsztuk meg ezt a kalandot.

 

Napokig, csak kevés időre mozdultam Zsiga mellől, orvoshoz hordták,  mikor hazahozták, csak feküdt, nem volt kedve semmihez. Unatkoztam kicsit, Fürkész már megfontolt, tanult, iskolát végzett, és nem játszott velem. Azt is tudta meddig távolodhat el a tanyától. Nekem egyedül nem volt merszem bárhová is eltávolodni. Elevenen élt még bennem a – majdnem megjártuk – kaland élménye. Esténként kiültünk Jóskával az istálló elé,  vártuk Uhut. Ha tudtam volna beszélni, elmeséltem volna, hogy büszke lehet a védencére. De szerintem ennek hiányában is az volt.

A varjú tanya elnéptelenedett.  Mariska néni  tojást hozott tegnap, suttogva mesélte Ágota néninek, hogy a Varjú Miska halála óta, éjszaka senki sem mer arra a környékre menni, mert ott mindig sikoltozik egy hang, ha elüti az óra az éjfélt. Mivel senki sem ijedt meg, és beszélgetett vele a témáról, sértődötten távozott. Jóska a mai este remek vacsorával várta Uhut. A nagy gazdi, hazafelé gurulva, kicsit jobban nyomta a gázpedált mint szokta,  a tanya előtt, elütött egy süldő nyúlfit. Mivel szegény rögtön jobblétre szenderült, hazahozta, odaadta Jóskának, tegye vele azt, amit akar. Ő pedig, Uhunak szánta. Odakészítette a szokott helyre a nyulat, majd kiült az istálló elé, várta az erdők urát. Szénaillat lengett a levegőben, az alkonyi égen vörös sáv jelezte a lebukó nap útját. Rázendítettek a tücskök, a lovak komótosan ropogtatták a vacsorájukat. Miután megkaptam Jóskától a szalonnabőrt, illendőségből elfogadtam, eldöntöttem kerülök egyet a tanya körül. Beleszimatoltam a levegőbe, hívott a mező, de nem mertem menni. Ekkor éreztem, valaki néz. Lelapultam, hátamon égnek meredt a szőr. Megfordulva láttam hogy már megjött. A tanya utolsó tölgyfájának egyik hatalmas ágáról figyelt. Eddig nem vettem észre, hangtalanul suhant most is. Félénken szólítottam meg.

  • Megjöttél?

Szótlanul bólintott, láttam rajta, még nem döntötte el, mondja, ne mondja. Óvatosan közelítettem.

  • Megbántottalak? Pedig én igyekszem, ne legyek rossz, mégis sokszor teszek olyat, amiért megszidnak. a múltkor is megrágtam Panka csizmáját, mert véletlenül kinn hagyta, de hát a fogaim nem hagyták abba…..
  • Nincs veled bajom. Csak nem igazán értem, te most ide tartozol, vagy nem? Elmész, vagy maradsz? Nem mintha zavarnál, csak érzem, hogy neked nem ez az otthonod.

Nem tudtam megszólalni, csak tanácstalanul emelgettem lábaimat, valahol legbelül éreztem, hogy igaza van. Félénken kérdeztem.

  • Talán hallottál valamit?
  • Igen, tegnap késő este még itt jártam a tanya körül. Hallottam, ahogy a gazda és felesége beszélgettek. Nyitva volt a szobájuk ablaka. A gazda említette, hogy a jövő héten hazaviszik a Julist. Az asszony, sajnál téged, de legjobban a Zsigát, mert az bizony belebetegszik abba, ha téged elvisznek.
  • Szerinted, el kell mennem?
  • Én ehhez nem igazán értek, én oda megyek, ahová akarok, de most még nem akarok innen elmenni.
  • Én se.
  • Csak az a különbség köztünk, hogy te nem választhatsz.

Tudtam, hogy igaza van. Farkamat behúzva kullogtam vissza az istállóba, nagy sóhajtással heveredtem le Zsiga mellé. Az álmában közelebb húzódott hozzám. Fejemet az oldalára hajtottam, és nagyon kellemetlen érzéseim támadtak. Itt annyi minden történt velem, s eddig nem gondoltam arra, hogy el kell mennem. Nyugtalanul fészkelődtem, mire Zsigát is felébresztettem. Halkan morrant rám.

  • Mi a fene bajod van?
  • El kell mennem.
  • Most? Hülye vagy, hova a fenébe mennél?
  • Uhu mondta, ..haza.
  • De hát….
  • A jövő héten jönnek értem, hallotta, mikor a nagy gazdi és Ágota néni beszélgettek.
  • Marhaság, nem mész te innen sehova.

Morgolódva zárta le a témát.

Én nem tudtam aludni. Mikor Zsiga elaludt, felkeltem, kiballagtam a tanya udvarára. Fürkész is benn aludt az istállóban. Mindenütt szuszogtak az alvó állatok. A telihold bevilágította az egész udvart. A tücskök hangversenye halkult már. Uhut sem láttam sehol. Végtelen szomorúsággal töltött el a tudat, hogy itt kell hagynom a helyet, a barátaimat, azokat, akikkel annyi szép napot tölthettem. Ekkor meghallottam. A zajt, amiről tudtam, semmi jót nem jelent. Idegen hangok, halkan, de közelítettek. Fürkész simult mellém. Feszülten figyelt. Halkan morogni kezdett. Társultam. Két alak közelített a kazlak felől. Kezükben kannák. Fürkész dühösen ugatni kezdett, mire azok megtorpantak. Ekkor az egyik locsolni kezdett a kannából valamit. Az orromban éreztem, olyan volt, mint a nagy gazdi autójából áramló szag. Én is dühödt ugatásba kezdtem, az alakok kezében apró láng villant,  egy pillanat múlva mérges kígyóként tekergett a láng a kazlak tövében. Fürkész idegesen toporgott. Én a ház felé iramodtam, a hátsó lépcsőn felrohanva, átvetettem magam a korláton. Hatalmas csörömpöléssel landoltam a nagy gazdi hálószoba ajtója előtt. Szerintem jó pár kaspót összetörhettem. Ekkorra már lángolt egy kazal. Fürkész teljes hangerővel vonítani kezdett, a boxokban lévő lovak egyre idegesebben rugdosták az elválasztó oldalt. Mindent bevetve ugattam, és kapartam az ajtót. Odabentről hangokat hallottam, majd Ágota néni sikított.

  • Úristen! Zsolt ébredj, tűz van!

Felpattant az ajtó, a nagy gazdi már telefonnal a kezében, mezítláb rohant az udvarra. Akkorra már Jóska is kibújt az istállóból, és ijedtében csak makogott.

  • Mifene, van, elgyütt, ihun az ördög.

Semmi hasznát nem lehetett venni, az este alaposan a pohár fenekére nézett, még teljesen nem tért magához. Két lovász maradt éjszakára, ők próbálták a külső karámokba vezetni a teljesen megvadult ideges lovakat. A vendégházban táborozó kamaszok mind kirohantak. Ha nem lettek volna, a tomboló tűz elemészt mindent. Nagy segítségére voltak a lovászoknak, a tanya több fúrott kútjából szivattyúzták a vizet, elárasztották az istállók környékét, locsolták a falakat, a tetőt. Mikor a második kazal is lángra kapott, akkor érkeztek a tűzoltók. Félelmetesen örvénylett a tűz, bömbölve nyomult egyre közelebb, szikrák röpködtek mindenütt. A tűzoltók erős vízsugara megtorpanásra késztette az egyre magasabbra csapó lángokat. Ekkor az ég sietett segítségére a tűzzel harcoló földieknek, hatalmas cseppekben eleredt az eső. Sár, korom, ideges lovak félénk nyihogása. Gőz és füst keveredett. Az épületekben nem esett kár. A maró füst szaga teljesen átjárt mindent,  így a lovakat még hagyták a karámokban. Nyugtalanul kapkodták a fejüket, aggódtak a lovászok, hogy bármikor kitörhetnek. Mi Zsigával a ház előtti terasz alá húzódtunk. Már eláll az eső, mikor megérkezett a rendőrség.

Másnap a tanya összes lakója, ismerősök, barátok, rokonok segítségével takarította a romokat. A lovak a tanya melletti réten békésen legelésztek. Néha fel-felkapták fejüket,  ideges prüszköléssel tekintgettek a tanya felé. Több hatalmas autó érkezett. Homokkal terítették a tűz nyomait. Az istállókat egész délelőtt valami fehér micsodával kenték. A Jóska azt mondta, hogy az az izé mész, amely elűzi a rossz szagokat, újra olyan lesz minden, mint előtte.

Valóban  minden visszatért a rendes kerékvágásba. A Koca Jenő meg a börtönbe, ugyanis megszökött a bíróságról. Ám a rendőrök a tűzesetet követő másnap, már előhúzták a Varjú Miska tanyájából, nem is tagadta, hogy ő volt a gyújtogató. Csendes napok jöttek, egymás után. Uhu egyre ritkábban jött, Jóska búsult is miatta. Úgy, mint máskor, közeledett az este.

Volt valami feszültség a levegőben. Ideges voltam, mint mikor érzem a közeledő vihart. Zsiga Jóska körül bóklászott, várta, hogy megosztja vele a vacsoráját. Pedig kapott rendesen enni, de szinte mindig hajlandó volt enni, ha kapott. Ekkor, furcsa szagok kúsztak felém az erdő irányából. Mint a mágnes, húzott,  nem tudtam ellene tenni, otthagytam Zsigát, Jóskát, oldalazva indultam. Az erdő szélén megtorpantam. Megvolt a szag, az illat, ami húzott. Felülről jött. A tölgy tetején Uhu ült,  a vacsorája végén járt. Jókora vadnyulat fogott,  nagyon éhes lehetett, mert szinte pillanatok alatt végzett az elfogyasztásával. Lelapultam, hátamon felállt a szőr. Szeme haragosan villant, de mikor megismert, közömbösen pislantott rám.

  • Nocsak, megvagy még?
  • Miért? Hol lennék?
  • Készülj. Holnap elindulsz egy másik életbe, elindulok én is.

Elszorult szívvel kushadtam a fűben, rá se mertem nézni. Tudtam, igazat mond. Leráztam magamról a kétségeket,  bátram kérdeztem.

  • Ha tudod, hogy el kell mennem, akkor azt is, jó lesz-e ott nekem? Te hová indulsz?

Látszólag unottan vakarta meg karmaival a csőrét, majd tollait megrázva széttárta óriás szárnyait, három ággal lejjebb ugrott. Megrettenve hátráltam.

  • Ne félj, nem bántalak, már régen megtettem volna, ha akarom. Nos, ahová mész ott nem lesz jó neked. Ahová én megyek, ott rengeteg veszély vár. Nagyon kevesen vagyunk, itt nem találok párt magamnak. Meguntam a remeteséget, tudom, nagyon messze kell mennem, ha társat keresek. Nem búcsúzom. Nem szokásom. Ez a találkozásunk valószínű, hogy az utolsó. Ha gondolsz rám, azt megérzem. Ég veled.

Választ sem várva, elrúgta magát az ágról,  hangtalanul eltűnt az éjszakában. Megkövülten bámultam utána. Azt sem vettem észre, hogy Zsiga hangtalanul a közelembe lopózott és játékosan megbökött az orrával. Idegesen reagáltam, majdnem megcsíptem. Ő hitetlenkedve vakkantott rám.

  • Hülye vagy?
  • Itt volt Uhu. Ő mondta, holnap elvisznek.
  • Nem visznek, punktum.

Baktattunk vissza az istállóhoz, ahol Jóska tekintgetett bánatosan, az Uhu fája felé.

  • Nem gyün az én szépsíges madaram. Hát biztosan baj érte, mer különben gyünne ám.

Morgolódva vonult vissza a kuckójába, az istálló sarkába. Bánatában megivott egy üveg bort, azt követően olyan horkolásba kezdett, hogy a fecskék ijedten tekintgettek ki a fészkükből. Összebújtunk Zsigával,  ő vigasztaló biztatásként többször képennyalt. Tudtam ez már sokkal több a barátságnál, szerintem ezt ő is tudta.

Eljött a reggel. Harmatgyöngyök ragyogtak a rét füvén, az istállóban lakó fecskefiókák elkezdték tanulni a repülést. Éledt a tanya is, Jóska kicsit nehezebben, kómásan támolyogva totyorgott, az se tudta hol van. Megjelent a nagy gazdi, kedvesen vakargatta a fülünket. Érdekes módon Fürkész, a nagy vizsla is ott toporgott a nyomában. Biztosan vadászni mennek.

  • No kedves Julis, elérkezett a nagy nap. Hazamehetsz!

Most leszakadt az ég. Lógó füllel álltam arrébb. Zsiga a nyomomban.

  • Miért mennél te haza, hát itthon vagy.
  • Látod, megmondtam.
  • Szökjünk el!
  • Hülye vagy, hová?
  • Mindegy, csak ne vigyenek el, mert akkor már sose látlak?
  • De biztosan…..

Mindketten tudtuk, hogy ez csak ábránd. Délelőtt megérkezett az igazi gazdim,  a Zsigát be kellett zárni, mert mindenkit tolt el a közelemből,  mindenkinek a nyakába mászott. Betettek az autóba,  úgy éreztem magam, mintha kitaszítottak volna az én igazi világomból. Elindultunk,  a leengedett ablakon keresztül, a bekötőút végéig kísért Zsiga jajgató ugatása. Megérkeztünk az igazi gazdi otthonába. Nem érdekelt az új házam, a két idegen macsek, akik utálattal fújtak rám. Az se érdekelt, hogy mennyire vártak, kényezettek, örültek nekem. Finom kaját kaptam, a gazdi húga még sonkát is csempészett nekem. Azt, udvariasságból megettem. Napokig nem nyúltam az ételhez. Éjszakánként sírtam. A szomszédok meg is jegyezték a gazdinak, hogy biztosan nem kapok enni. Sokat sétáltunk, felfedeztem a falu szélén álló kis erdőt, a tavat, a folyót, amiben meg is fürödtem. De nagyon hiányzott Zsiga. Teljesen lesoványodtam. Az állatorvos fejcsóválva tanakodott fölöttem, majd kijelentette, szerinte semmi bajom nincs, lelki beteg vagyok. A régi tanyán ment tovább az élet. Ágota néni Pankával együtt, meglátogatott. Kitörő örömmel üdvözöltem őket. Hallgatóztam, amint a gazdimmal beszélgettek.

  • Nahát, milyen soványka lettél Julis…

Jegyezte meg Panka, s az édesanyjához fordult.

  • Hát nem furcsa, a Zsiga is annyira lefogyott, pedig már orvoshoz is vittük, de az nem talált nála semmit.
  • Valóban, amióta elhoztátok a Julist, alig eszik, csak szomorúan fekszik az istálló sarkában, azt mondta az orvos, ha nem változik a helyzet, aggódhatunk. Amikor elindult a Julissal az autó, és kiengedtük, egy napig ült ott ahol a Julist az autóba betettétek,  napokig kijárt oda,  nézett az út felé hátha visszahozzák őt.

Észre sem vették, hogy én elkullogtam, és a kert végében egy bokor tövében szűköltem sírtam kicsit. A gazdi csodálkozva keresgélt. Mindenki találgatta hová bújtam.  Panka látott meg először. Kicsalogatott a bokor alól.

  • Ide figyelj Julis, én szerintem te nem vagy jól, de majd én meggyógyítalak.

Megvakargatta a fülem tövét, majd elmentek. Reméltem hogy jönnek még. Valóban, másnap délután megállt a hát előtt az autójuk. Megismertem a hangját,  loholtam előre. Hangos ugatással üdvözöltem őket. Lám, a nagy gazdi vezetett, mennyire örültem neki is. De nem jött oda hozzám, pedig hívtam, úgy de úgy ugattam. Megkerülte a terepjárót, nyitotta a hátsó ajtót. Ami most következett, azt soha nem felejtem el. Az autóból Zsiga ugrott ki. Én felugrottam teljesen a kerítés tetejéig  pattogtam, mint a pingponglabda, amíg be nem hozták. Azóta együtt élünk. Ennek már három éve. Köszönjük, jól vagyunk, születtek kölykeink, de ez már egy másik történet……….

 

 

 

 

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…