Vitos Irén
A magány romjain
A magány romjain fásultan heverve,
Meghalt a szívemben repdeső lepke,
S az akaratnak sincs semmihez kedve,
Mint egy kabát, a sarokba levetve.
Fülemben nincs már tavaszi madárdal,
Bezárkóztam előle bujdosó magánnyal,
Vérző sebekkel s elszáradt virággal,
Mint egy árnyék, lélektelen bábbal.
Füst és pernye lett minden gondolat,
Kövek nem hagyják szakadni sóhajomat,
A könnytó sivatagként kísérti arcomat,
S torkom mostohán eladta hangomat.
Nem mozdulnak ólommá dermedt tagjaim,
Szanaszét hevernek megkövült töredék vágyaim,
Károgó varjakként repültek tova álmaim,
Ki foltozza össze elszürkült, felfeslett szárnyaim?