Vitos Irén
Zsámoly foszlány
Barokk nosztalgia üli meg a hajnalt.
Koldusálom reggelim felett,
vállamról erőtlen alél le
a maréknyi selymet összetartó pánt.
A tükörből rám bámuló
fülledt csendélet drapériái,
nagyanyám bojtos zsámolyát rángatják elő
a tekervényekből. Azt a törpét,
halványzöld zsinórral körbe szegve.
Ahogyan rámered a fölé görnyedt áhitat,
lehajtott fejjel, imára kulcsolt,
csontos kezekkel, mint aki épp
bebocsátást vár Szent Péter kapuján.
Elrongyolódik a pillanatnyi kép,
a fércek nem tartják össze
az elmén megrepedt, homályos foszlányokat.
A zárolt emlékezet kulcslyukán,
betapogatózik a kutakodás.
A sánta széken kuporgó,
még apró szívverésem ámulatát
falvédőre hímezné a régmúlt
kenderáztatóban megfonnyadt keze.
Már nem tudsz magadhoz inteni,
s a térdedre ültetni, de még érzem
az érclábosban sült, óriásfánk zamatát.
Hallom a légycsapó csattanását
a nyárikonyha ablakán,
amikor méhviasz ragadt a fogainkba,
s a nyárral keveredett mézpergetés illata
szétkenődött a falakon.
Látom, az üvegek alján pikkelyesre rakódni
a bórvízben túltengő vas rozsdáját
a vakablak hűsében, a pince derekán.
Hatalmas tearózsák szirmán a harmatot,
a heverő felett a falat védő takarón.
Színes virágporgolyócskák közt
a törött méhszárnyakat,
s válogatás közben a felnéző pillanatban
megrekedve, ahogyan a hajadat fonod.