Kisgyerek koromban nem volt még tévénk és a felnőttek a kultúrházba jártak tv-t nézni. Bár talán nem szorul magyarázatra, de az akkori kultúrház olyan volt, mint ma a közösségi házak. Ott volt a falu tévéje, ott voltak a mozi vetítések, a bálok, lakodalmak, no meg a falugyűlések. A mi kultúrházunk új épület volt és minden szép és jó volt benne.
Egy nagy L alakú épület, ahol az utcafronti részen egymás mellett volt a vegyes- és italbolt. Mondjuk ki egyszerűen, minden elérhető közelségben volt, a kenyér és a sör is. A kettő közt ajtó volt, mert ugyanaz volt a boltos, aki a kocsmáros.
Az L hosszabb szárán volt egy orvosi rendelő, ahol ugyan nem volt állandó orvos, de jó volt, hogy a gyerekeket nem kellett más faluba vinni oltásra vagy tanácsadásra.
A tulajdonképpeni „kultúrházat” az udvarról lehetett megközelíteni, ami hatalmas volt, hintákkal és egy csodás „húzós” kúttal, amivel prímán lehetett a legnagyobb nyárban is „pocsétát” (sarat) csinálni és kiválóan alkalmas volt egymás lefröcskölésére, no és nem utolsó sorban inni is lehetett belőle.
A bejárat két oldalán volt két helyiség, az egyik a könyvtár, a másik a Klub. Igen, pontosan így, nagy K-val. Ez volt a fiatalság „bűnbarlangja” akkoriban. Volt ott lemezjátszó, rengeteg lemezzel, sőt később magnó is. Nagyszerű műbőr garnitúrával volt berendezve, ahova természetesen az olyan „aprócskák”, mint én soha nem mehettek be, és boldogok lehettünk, ha megengedték, hogy a lépcsőn ülve hallgathassuk a zenét és ábrándozhassunk arról az időről, amikor mi magunk is átléphetjük ennek a zárt világnak a küszöbét.
A könyvtárba természetesen mindenki bemehetett és a falu méretéhez képest szerintem nagyon sok könyv volt benne, amik akkoriban nem csak porosodtak, mert arányaiban még sokkal többen olvastak, mint ma.
A fő helyiség a nagyterem volt. Tényleg hatalmas volt, vagy csak én voltam kicsi, de volt egy színpad, természetesen bordó, aranyrojtos bársonyfüggönnyel és ezzel szemben egy hatalmas tükör, aminek a környéken csodájára jártak. Nem is tudom miért volt ez annyira különleges? Egy kb. talán 90X40-es méretű volt, de nagyon szép, arany színű kerettel és lakodalomkor az ifjú pár asztala mindig ez előtt volt, és ettől mindig minden sokkal szebb és ünnepélyesebb lett.
Na, megint elkalandoztam, mert ugye nem ez a fontos, hanem az, hogy az életemben milyen meghatározó szerepe volt a gravitációnak már akkor, amikor még fogalmam sem volt erről a kifejezésről.
Szóval, amikor a Mamáék elmentek megnézni a híradót, én „beadásra” kerültem a szomszédokhoz és ott is aludtam. Természetesen a vetítős szomszédokról van szó.
Náluk minden szoba le volt betonozva és mindenhol házilag szőtt rongyszőnyegek voltak.
Amikor már ágyban voltam, a szomszéd néni mindig hozott egy pohár vizet, amiből én akkor is kötelesség szerűen ittam, ha nem voltam szomjas. Hogy miért kellett vizet inni igazából ma sem tudom, mert ugye ott a kérdés, hogy azért, hogy éjszaka ne ébredjek fel, hogy szomjas vagyok és fel kell kelni hozzám, vagy csak ez is egy szertartás?! Szerencsére a testfunkcióim már akkor is jól működtek, mert vízivás ide vagy oda, kibírtam reggelig plussz pisilés nélkül. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy ha éjszaka felébredtem volna, hogy ki kell mennem, akkor is ragaszkodtak volna az iváshoz?
Persze az ivás sima az ügy volt, a bonyodalom a pohár visszaadásából származott. Néha elgondolkodom, hogy mi miért történt? Én siettem nagyon, vagy a Mariska néni volt lassú?
Én nyújtottam a poharat, ő elvenné, de egy pillanattal korábban engedem el, mint megfogná és természetesen működik a gravitáció, mert a pohár millió darabra törik a betonon, mert ugye miért is esne az ágyra vagy a szőnyegre?
A pohárból itatás kísérleti időszaka nem volt hosszú, mert a harmadik eset után belátták, hogy sokba kerül az egy-egy korty víz, ezért váltottak és az „itatásom” bádogbögréből történt, abból sem a zománcos fajtából (az is drága, ha lepattogzik a máz), hanem teljesen simából.
Természetes volt, hogy saját bádogbögrém lett és az évek során mindig abból ittam. Nem csak esténként, hanem ha náluk voltam mindig és mindent. Lehetett víz, málnaszörp vagy sokkal később akár sör is. Az ital néha változott, a bögre maradt.
Ez annyira természetes lett, hogy amikor igazán felnőttem, már férjnél voltam és nekem is volt gyerekem, a szomszédék pedig elköltöztek, a búcsú italt is – ami a még nagyobb ünnepélyesség okán pezsgő volt – én bádogbögrében kaptam mindenki más szépen metszett, igazi kristálypohárban. Voltak, akik nem tudták az okot, értetlenül néztek ránk, hogy ez nekünk miért természetes. Persze elmeséltük a réges-régi történetet és természetesen mindenki dőlt a nevetéstől. Azért kicsit meghatottan gondoltunk arra, milyen jó, hogy számunkra nem változott minden, állandó maradt a szeretet és minden szép dolog, annyira, hogy észre sem vettük, közben elszálltak az évek, én felnőttem, ők pedig idősebbek lettek. Hát ennyi köze van az életemben a fizika törvényének az üvegpohárhoz.

Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve…