A TALÁLKOZÁS

 Távolodtam. Minden figyelmeztetéstől, tiltástól, rendszabályoktól,  főleg a rideg valóságtól. Mindig ezt tettem, ha már nem bírtam a közönyt, ami gyilkosabb volt bármilyen fegyvertől.

Az idegenek tudták hogyan ártsanak nekem. Gyűlöltek, mert én voltam a betolakodó. Akit nem vártak, nem hívtak, akaratuktól függetlenül kerültem közéjük. Egy éve laktam az idegenek között. Anyám hozott ide, megkötve második házasságát azt gondolván, talán jobb lesz az életünk. Ő elfogadta a szabályaikat. Próbált engem is rávenni, sikertelenül. Az új család soha nem fogadott be. Közülük, leginkább az anyám férjének az anyja, aki velünk egy fedél alatt lakott. Félem tőle, mert elutasítást, dühöt, és rengeteg óvatosságra intő gonoszságot sugárzott felém. Ha a közelébe kerültem, láttam gonoszul villogó apró szemeit,  szinte ugrásra kész ellenszenvét, amely minden pillanatban arra késztette, ártson nekem. Ez a LÉNY, öt gyermeket szült, a házassága idején, de már régen otthagyta férjét, elvált, a házaséletét kínszenvedésnek tartotta. Házassága felbontását követően, az anyám mostani férjéhez költözött. Gyermekei már mind családot alapítottak, csak az egy szem fia nősült utolsónak. Unokái többször meglátogatták. Ekkor, ha csak tehettem eltűntem, mert ezek az “igazi unokák”mindig kerestek alkalmat arra, hogy bántsanak engem, akár szóval, akár tettel. Félni nem féltem tőlük, vadmacskaként védtem meg magam, ha arra került sor, ha nem tudtam kikerülni a velük való találkozást. Én lettem a fekete bárány, a LÉNY szerint – Persze, nem a mi fajtánk, olyan, mint az apja! – Ezt nem igazán értettem, hiszen nem is ismerte az apámat. Ha tehettem, meglógtam otthonról. Előfordult, hogy a helyi temetőben kötöttem ki. Céltalanul bóklásztam a sírok között. Néztem az elhanyagolt sírokat,  a gyermeki észjárásommal gondolkodtam azon, mennyire rossz lehet az, ha elfelejtik az embert. Nem tudja már senki, kit rejt a fűvel benőtt földhalom. Nyár volt, egy embert sem lehetett látni a környéken. Én vadvirágokat szedtem,  próbáltam a csokrokat elosztani a gazdátlan sírokon. Meg voltam győződve arról, hogy a pár szál virág vigaszt nyújt a lenn pihenő holtaknak. Könnyű volt a lelkem, nem kötöttek szabályok, figyelmeztetések, nem éreztem magamon a LÉNY gonosz tekintetét. Ekkor váratlan dolog történt. Szinte a semmiből toppant elém a bácsi. Nagyon megrémültem, még köszönni is elfelejtettem. Pedig nem volt ijesztő, inkább különleges. Öltözéke kifogástalanul állt rajta, mint aki skatulyából pattant. Bár, számomra kicsit régiesnek tűnt. Ragyogós keményszárú fekete csizmát, szürke nadrágot, fehér inget, rövid fekete mellényt viselt. Kalapját kicsit megbillentette, mikor hozzám ért. Látva rémületemet megpödörte égővörös, kackiás bajuszát.

  • Szép napot leánka! Figyeltelek ám! Jó gyerek vagy, hogy virágot szedsz azokra, akikre má’senki nem gondol.

Végre, annyira összeszedtem magam, hogy kinyögtem egy köszönést. Az öreg letelepedett egy rozzant padra, én a fűbe ültem elé, beszélgettünk. Kiderült, ismeri az anyám férjének családját. Észre sem vettem, mikor nyerte el a bizalmamat. Kinyitottam előtte a lelkem, megismerte a félelmeimet, bánatomat, magányomat, a sebeimet. Mintha mázsás súly szakadt volna le rólam, a beszélgetésünket követően. Delet harangoztak. Tudtam, ha hazaérek, már megint rám zúdul az átok, a szidás, hogy semmirekellő, csavargó, még minden rossz, ami létezik arról, aminek tartanak.

A bácsika látva, hogy már mennék, feltápászkodott a padról.

  • Nem féltelek én, jó gyerek vagy, jó ember válik belőled. Ne törődj azzal, mások mit mondanak. A jó Isten mindenkinek kijelölte az útját. Azé’, beszéld el az öregasszonynak (az általam LÉNY-nek tartott személyre utalt) hogy találkoztál velem.

Feltápászkodtam én is, el akartam köszönni, de mikor felnéztem, az öreget már sehol sem láttam. Egy óra felé járhatott mire hazaértem. A LÉNY már a kerítésen kukucskált, szerintem engem várt. Még csak az udvarra értem be, de már rikácsolni kezdett.

  • Na, megérkezett a nagycsága. Nehogy azt gondold, hogy mostmá edényt piszkítasz! Aki nem gyün időbe, nem zabál!

Dérrel-dúrral bevonult, tüntetőleg becsapta előttem az ajtót. Nem volt baj, nem is voltam éhes.

A vacsorát már nem merte tőlem megtagadni, mert hazaért anyám. Evés közben anya megkérdezte hol jártam, mit csináltam aznap. Beszéltem a találkozásról, mennyire érdekes volt az a vörös bajuszos bácsi, meg arról is, hogy megkért arra, mondjam el, hogy találkoztunk. Pontosan, én elmondtam mindent. Beszámolómat követően, jelentőségteljesen a LÉNY-re néztem, aki míg én beszéltem, szokatlanul hallgatott. Érdekes színváltozáson ment keresztül. Arca elszürkült, és remegett, mint a kocsonya. Anyám hitetlenkedve tette fel a kérdést.

  • Biztos vagy abban, hogy pontosan így nézett ki? Csak egy embernek volt a faluban nagy vörös bajusza, még időskorában is.

Ekkor megszólalt az anyám férje.

  • Valóban. Az apámnak, de ő már négy éve halott. Vele nem találkozhattál.

Ezzel lezárta a beszélgetést. A LÉNY-hez orvost kellett hívni. A következő héten elköltözött egy messzi városba a lányához. Kezdett jobbra fordulni a sorsom….

 

 

 

 

 

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…