Mostanában folyton arról hallok, olvasok, hogy a gyerekek ilyen-olyan jogát sértik meg az iskolában. Azt hiszem kicsit átestünk a ló túlsó oldalára. Természetesen az én „koromban” is voltak jogai a gyerekeknek. Tanulhattak, játszhattak, de legfőképp gyerekek lehettek.
Erről az utóbbiról a mai kor elfelejtkezik, pedig szerintem ez a legfontosabb.
Amikor én iskolába jártam, bizony egy jól elhelyezett „makarenkói” pofon, vagy két pálcaütés a fiúk fenekére, határozottan ösztönző volt és egyetlen szülő sem rohant fegyelmit kérni a tanár ellen.
Mielőtt megköveznének nézetem miatt, leszögezném, hogy nem vagyok a verés híve, de szomorúnak találom, hogy ma a tanárokat nem tisztelik sem a gyerekek, sem a szülők és úgy gondolom, hogy az, akire gyerekeink nevelésének nagy részét bízzuk, nem élhet félelemben, hogy mikor kapja meg egy „jogvédő” szülőtől azt a bizonyos „makarenkói” pofont.
A mi falunkban mindenki tisztelte és szerette a tanítót. Tőle kértek tanácsot ügyes-bajos dolgukban és úgy gondolták, gyerekeik a legjobb kezekben vannak. Bíztak benne a szülők és a gyerekek, mert tudták, hogy a legjobbat akarja. Azt szeretné, ha a gyerekek felnőtt korukban könnyebben éljenek, ne kelljen látástól vakulásig dolgozniuk, megállják a helyüket ha felsőbb iskolába kerülnek és soha ne érezzék, hogy hátrányt jelent számukra, hogy 1-4 osztályos kis falusi iskolába jártak.
Csodálatos iskolánk volt, hisz a 4 osztályba fele annyi gyerek járt, mint a mostani „okítókban” egy osztályba.
A tanító minden gyereket és szülőt ismert, tudta kinek milyen baja van otthon, mitől fél, minek örül, hisz generációk sora került ki a keze alól. Ő tanította Anyámat és a testvéreit és talán, ha nem szűnik meg ez az iskolaforma, ő taníthatta volna a lányomat is.
Mindenkire odafigyelt és nálunk nem volt „hiperaktív” gyerek, csak rendetlen vagy kicsit figyelmetlen, ahogy a tanító mondta „eleven” és ahogy a szülők „büdös rossz kölök”.
Biztos volt tanrend akkoriban is, de nálunk a tanítást mindig befolyásolták az évszakok és az időjárás, hisz akkor volt környezet óra (természet ismeret), amikor értek a gyümölcsök, zöldségek és azokat meg lehetett nézni a kertekben, ha szép idő volt kimentünk és tornaóra volt, ha pedig esett jöhetett minden más. Mi az állatokat és növényeket nem csak képeken láttuk, hanem „testközelből” ismertük, megfogtuk, megszagoltuk és megkóstoltuk amit lehetett.
Nem kényszeres „magolásként” éltük meg az órákat, hanem kalandként. Észre sem vettük, hogy tanulunk.
Ma a tanárok szakosodtak és ez jó dolog, de azt hiszem a csak a saját szaktárgyához értő pedagógus „csak” tanít és nem nevel, mert bár azt mondják a szülő neveli a gyereket, szerintem ketten együtt teszik ezt, csak mindenki másra és a kettőnek csak együtt van értelme.
Mi természetesnek vettük, hogy számtan órán (matematika) figyelmeztet a tanító bácsi a helyes testtartásra, tízórai előtt a kézmosás fontosságára és a szünetben nem kellett csendben „elmélkedni” a következő órán, hanem mindenki annyit visított az udvaron amennyit akart, felszabadultan szaladgált és kieresztette a „fáradt gőzt”.
Senki nem nézte az óráját, hogy mikor van vége a tanításnak vagy a szünetnek, már csak azért sem, mert senkinek nem volt. Senkit sem zavart, ha egy óra nem 45 perces volt, mert ráértünk megvárni, hogy mindenki befejezhesse a feladatát.
Persze mi sem örültünk a büntetésnek és néha lázadoztunk a házi feladat ellen, de soha senki nem kérdőjelezte meg a tanító döntését, mert feltétlen volt a bizalom iránta, mert mindenki tudta, hogy nem a gyerekek ellen, hanem a gyerekekért teszi, amit tesz.
Tudom, hogy felgyorsult korunkban mások az elvárások, nagyobb a nyomás gyereken, szülőn, pedagóguson, de sose felejtsük el az alapigazságokat, a gyereknek legyen gyerekkora, a szülő szülő maradjon és ne csak jogvédő (akár a gyerek kárára is), a pedagógus pedig az az ember, akire nyugodtan rábízhatjuk gyerekeinket, mert tudjuk, hogy hivatása szerint oktatja, szereti és neveli őket.
Néha rácsodálkozom dolgokra, hogy ismerem, tudom őket, pedig soha nem tanultam, de valahogy mégis csak a részemmé lettek bizonyos viselkedésformák és szabályok és ilyenkor arra gondolok, hogy a szeretett tanító bácsink ezt IS adta nekünk a tárgyi tudáson túl, csupán csak azért, mert elhivatott nevelő volt és mindennél fontosabbak voltak számára a gyerekek.

Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak, 57 éves vagyok és egyedül élek egy baranyai kisvárosban…