Kép a századfordulón

 

A pincérek fehér ujjasban, fekete mellényben, élére vasalt nadrágban, szálfaegyenes háttal szinte hangtalanul közlekedtek az asztalok közötti folyosókon. Egyesek kezükben tányérokkal, illatozó ételkölteményekkel siettek, mások figyelmesen hallgatták a vendég óhaját, tompaszögben meghajolva, (Ezt nemrégiben tanulta az iskolában. Tompaszög. Tetszett neki a megnevezés, mert olyan furcsa volt. Tompa és szög. Az igazi szög pedig hegyes. Csak hegyes. Tudja, mert egyszer kislánykorában jól megszúrta az ujját vele, amikor belekontárkodott a kertész ládájába. (Persze jól kikapott érte. ) Egy nagydarab asszonyság éppen az urát biztatta, hogy : – Lajos, legyen olyan szíves mondja meg a pincérnek, hogy én burgonya pürét kértem a pörkölthöz és nem nokedlit! Tudom, hogy nokedlivel szokás enni a pörköltet, de én direkt burgonya pürével kértem. Lajos! Mondja meg, mert ha én megmondom, abból baj lesz!

A fent nevezett Lajos nyújtogatta a nyakát, ide-oda nézegetett, a pincért kereste a szemével, de sehogyan sem tudta felfedezni a folyamatosan jövő-menő emberek között. Nem mintha nagyon akarta volna, dehogy! A látszat kedvéért kihúzta magát kicsit, még a végén valaki azt hihetné, hogy ő amolyan papucs. Dehogy! Csak éppen nem szeretne a feleségével vitába szállni. Ő a békesség híve! Szól a pincérnek és kész, nem dől össze a világ! Szaporán pislogott, és oldalról nézett az asszonyra.

Zsófia elfordította a fejét. Annyi látnivaló volt itt a fővárosban, annyi élmény érte, hogy szédült bele. Nem pazarolja hiábavaló házastársi vitára a figyelmét. Azt hallhat eleget a saját szüleitől is! Debrecenből jöttek fel Budapestre a nagy világkiállításra. Apus ragaszkodott hozzá, hogy megnézzék Sándor barátja pavilonját. Justus Sándor görredőnygyáros. Így szerepelt a prospektusokban, és a kiállításon is. Ő volt apus barátja. Még gimnazista korukban barátkoztak össze. A gimnáziumi évek ugyan már régen elszálltak, a barátság megmaradt. Havonta, két havonta apus felutazott Pestre együtt szivarozgatni a barátjához, megvitatni a világ dolgait, kicsit kizökkenni a hétköznapokból, vagy Debrecenben látták vendégül ezt a nagydarab, mindig vidám embert a családi kúriában. Még kislány volt, amikor a kúria összes ablakát ellátták redőnnyel. Nekik volt először a városban. Emlékszik, anyus barátnői a csodájára jártak, persze a háta mögött jól kibeszélték, de azért a következő években sorra megrendelték ők is rábeszélve az urukat, jó üzletet szerezve ezzel a görredőny gyárnak. Apus csak somolygott a bajusza alatt. – Nagy dolog ez! Ilyen még nem volt Magyarországon!

Apus nagybirtokos létére az orvosi hivatást választotta. Persze a város előkelőségei jártak hozzá, anyus mégsem tudott ezzel az elhivatottsággal megbarátkozni. Az ő kúriájában, ahol minden kis nippnek, szőnyegnek, párnának, megvan a maga helye, ahol a pormentes létre külön cseléd ügyel, de még az ő munkáját is felülvizsgálja egy másik cseléd, hát oda idegenek ne tegyék be a lábukat! Különben sincsen szükségük a pénzre, futja a birtokból és az ő hozományából. Ezért aztán, mivel apus csendesen közölte, hogy ő gyógyít, akkor is ha ez anyusnak nincs ínyére, elkülönítettek egy szárnyat erre a célra. Néha Antal öccsével titokban bekukucskáltak az ablakon, de a függönyrésen az udvarról nem láttak semmit. Azért nagy szaladást rendeztek, ha meghallották apjuk megszokott cipőkopogását.

  • Ilyen nagyszabású rendezvényen jelen kell lennünk! Erre külön építményeket húztak fel, csodálatos helyen, a Városligetben! Mindenki ott lesz, aki számít! Még gróf Batthyány uram is! Van lóvasút, szökőkút, vásárbódék! Gyönyörű építészeti remekművek a pavilonok, ahol mindenki képviselteti magát, aki számít. Van sorsjegyelárusító pavilon, szivarelárusító pavilonok. – Sorolta anyusnak, – Meg sörcsarnok. A felesége a sörcsarnokra felkapta a fejét és azonnal rákezdte a szokásos monológját, hogy: – Maga csak ne kacsingasson a sörcsarnok felé, magának aztán semmi szüksége nincs arra a sörcsarnokra! Tisztességes családapa nem ácsingózik a sörcsarnok felé mindenféle lumpen elemek közé! Oda nem megyünk és passz!
  • Jó, akkor magát elviszem a tejcsarnokba, az is lesz, ha jól tudom a Speek testvérek, ott ihat tejet! – Apus a bajusza alatt elmosolyodott olyan csibészesen, ahogy mindig is szokott, ha anyus túlságosan belemelegedett a parancsolgatásba. A végén ilyenkor a neje általában bosszúsan legyintett egyet a jobb kezével: – Mikor nő be magának a feje lágya, mindig csak viccel! Ezzel  a dolog el volt intézve.

Szombaton nagy készülődés kezdődött, mert vasárnap hajnalban indultak. Zsófia olyan lázban égett, mint még soha. Kinyílik a világ! Eddig a debreceni leányiskolán kívül nemigen ment sehová. Lehet, hogy még huszárkapitányt is lát! A barátnői meg fognak pukkadni az irigységtől! Öcsit, a kis Ernőt nemigen érdekelte a dolog, Még csak öt éves volt, és a karikakergetésen kívül nem foglalkozott semmivel. Emilia, aki a sorban Ernő előtt született, hét évesen elkezdett már olvasni, és a meséskönyvet ki sem lehetett venni a kezéből. Ő csak azt kérdezte, viheti-e magával az útra? Antal, aki most lett tíz éves valamiért megmakacsolta magát, és kerek perec kijelentette, hogy ő bizony nem megy! Zsófia, aki az idén töltötte be a tizenhármat, és már majdnem felnőtt számba vették attól félt, hogy akkor neki kell otthon maradni vele, és ezért mindent megtett, hogy jobb belátásra bírja. A végén valamikor este hét óra körül makacs öccsének ígérte féltve őrzött régi üveggolyógyűjteményét, amit még szeretett nagybátjuktól kapott úgy három-négy éves korában, aki azóta már Angliában él, és ki tudja látják-e még valaha? De a cél szentesíti az eszközt, és majd visszaveszi attól a kis szörnyetegtől, ha visszaérkeztek, csak rendben induljanak el! Még az is lehet, hogy titokban szerelmes lesz bele egy snájdig huszárkapitány! Ki tudja? Jaj, induljanak már! Éjszaka csak terveket szövögetett, alig aludt valamit.

Amikor aztán a keleti pályaudvaron leszálltak a vonatról, persze Antal, az a piszok meghúzta a copfját, hogy a kalapja egyből félrecsúszott a fején, hiába tűzte oda olyan gondosan. Vissza kézből titokban jó nagyot ütött a fejére. Erre olyan bömbölést rendezett, hogy zengett a peron. Még neki állt feljebb!  Anyja szigorúan ránézett, nem volt értelme magyarázkodni. Megfogta legkisebb öccse Ernőke kezét, és szépen odaálltak apus mellé, aki Emikével türelmesen várta, míg neje eligazítja a vitát. Tóni duzzogott, a kislány szabad kezében szorongatta a meséskönyvét, nem érdekelte a dolog.

A konflis egyenesen a Városligetbe vitte őket. Onnantól kezdődött a csoda! Zsófia arca kipirult, szíve olyan hangosan vert, hogy azt hitte mindenki hallja! Volt ott forgatag! Mennyi huszár! Milyen gyönyörűek! És a pavilonok! A kisasszonyok kalapban, csodálatos, földig érő színes ruhakölteményekben, Kísérővel, karjukon kis csipkés esernyő, kesztyűs kezük finoman karolt bele a fiatalemberekbe. Zsófia ábrándosan nézte a ligeti tavon csónakázókat, a pavilonokban az elegáns férfiakat, a keménykalapos úriembereket. Senki nem sietett sehová. A nap gyönyörűen sütött, a bárány felhők egymást kergették az égen.

A 200-as pavilon az Aranykönyv  nevet viselte. Egy szép kupolás épület, cirádás boltíves kapuja volt és a vendégkönyvet lehetett benne aláírni. Csuda ünnepélyesen ment be apus, és szépen cirkalmazott betűkkel beírta a nevét. Amikor kijött, odasúgta anyusnak :- Itt volt gróf Csáky Károly püspök is! Láttam a nevét! Kis híján utána írtam alá…

Délután már igencsak elfáradtak. Kettőkor aztán anyjuk kiadta a parancsot, ebéd. Betértek egy hatalmas üvegablakos étterembe. Karikás Mihály csárdája, ez volt óriás betűkkel az ajtó felett.  Apjuk elmondta, hogy a fia vezeti a csárdát, az öreget csak ritkán látni. Fehér szakálla, és tekintélyes, dús bajúszú arca, ha feltűnik, akkor igen csak rangos vendég jár náluk.

Öcsi túrós csuszát evett. Igyekezett nagyon. Egy szem túró sem került a terítőre. Anyus szigorú pillantása kísérte minden mozdulatát. Emike türelmetlenül nézte, mikor végez már, mert  apus  és Antal is megette a magáét, pedig ők libát ettek. Titokban elővette a mesekönyvet és betűzgette az asztal alatt. A család feje sashegyi bort kért és kapott a szolgálatkész pincértől, most elégedetten kortyolgatta. Anyus az eperbóléja felett gondolkodott.

  • Mátyás, maga mit szól ahhoz a pavilonhoz, amiben a papírokat, meg azokat a gépeket állították ki? Milyen hivalkodó, mint egy palota! Illik ez, egy papírgyárhoz? Hiszen nem használnak olyan sokan papírt! Nem kellett volna némileg szerényebbre tervezni? Baumhorn Lipót tervezte, ha jól olvastam a tábláján. Tud maga valamit erről az emberről?

Apus kissé szórakozottan nézegette a bor útját a metszett borospohárban, miközben körkörös mozdulattal mozgatta a családi vitrinbe is beillő poharat.

Öcsi megbűvölten nézett egy hatalmas adag tejszínhabbal borított süteményt. – Nem adom oda az üveggolyóimat – Súgta Zsófia hirtelen odahajolva Antal-hoz, aki tőle szokatlan módon elégedetten ült a nővére mellett.

  • Mit szólnának, ha elmennénk fényképészhez? Nem messze innen van egy fényképészeti műterem. Foglaltattam helyet négy órára. – A családfő kérdőn nézett körül. Ebben a pillanatban Antal erősen bokán rúgta Zsófiát.
  • Jaj, az jó! – Kiáltott fel a nagylány, anyja szerint nagyon illetlen módon, mert igen megrovón nézett rá, miközben férjéhez intézett szavai szinte vágtak.
  • Válaszolhatna a kérdésemre Mátyás, milyen példát mutat a gyerekeknek? – Sziszegte visszafogott hangon. – De ahogy gondolja, természetesen menjünk. Ti meg vigyázzatok a ruhátokra, Össze ne piszkítsátok addig nekem!
  • Hogy válaszoljak a kérdésére kedves Zsófia, Ez az úr elismert építész. A papírgyártás nagyon komoly fejlődést mutat, ha Baumhorn urat bízták meg a tervezéssel, pénzük is van, igényük is a modern építészeti stílus iránt. Ő tervezte az esztergomi Zsinagógát. Egyszer majd elviszlek oda… Egyébiránt nagyon szép pavilon lett. Nekem határozottan tetszik. Gyerekek?
  • Nekem is, nekem is! – Zengték kórusban, nem mintha értették volna, miről van szó, de nem szalasztották el az alkalmat szigorú anyjuk ellenében mindenképpen apjuk mellé állni.
  • Akkor menjünk a fényképészhez. – Állt fel Mátyás határozottan.

Koppanásra riadtam fel. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Körülnéztem. A délutáni napfény beszökött a padlás cserepei közötti kis réseken, megvilágítva a port, ami felszállt a régi kúria padlásán, aranyszínűre festve azt. Megnyikordult alattam az ősöreg karosszék, amibe letelepedtem. Körülöttem ládák, egyik nyitva. Benne a sok kacat. Egy rozsdás karika, régi, szakadozott keményfedeles mesekönyv mellett, és egy keménytáblás, századforduló tájékán készült fénykép. háttal leesve. Lassan nyúltam utána, óvatosan felemeltem, miközben betűzgettem:  Mai és Társa CSÁSZ és KIR. UDVARI FÉNYKÉPÉSZ. Budapest, Nagymező u.20 sz. Saját házában az Andrássy út közelében, hirdette. Az ezredéves – orsz-kiállítás körül szerzett királyi elismerés és állami ezüst érem. Számos kiállítási arany érem és díszoklevél elismert legjobb gyermekfelvételekért. Cirkalmas betűkkel, a felirat mellett gyönyörűen kidolgozott rajz hatalmas bérházat ábrázolt, előtte az utcán konflis. Ez eshetett ki a kezemből, mikor elaludtam! Megfordítottam. A kép közepén mosolygós nagylány áll, dús haja varkocsban, finom szalaggal összefogva. Melegen néz a lencsébe. Kisöccse bújik hozzá, egyik keze lazán nővére elegáns markában pihen, másik kezében karikát szorongat. jobb szélén kihúzott derékkal az apa ül, védelmet remélve szorosan karol belé mellette álló kislánya, nagykarimájú kalapján hatalmas margaréta virul. Bal szélen nagy karszékben ül a szigorú édesanya, háta nem érinti a szék támláját. Szája összeszorítva, pillantása kemény, vádlón néz a fényképészre. Székének háttámláján morcos nagyfiú támaszkodik, matrózgallérja kissé ferdén áll, öntudatosan néz a kamerába.  Micsoda pillanat ez!  Pillanat, az idők végezetéig!

Apor Kata az Irodalmi Rádió szerzője. Kaliczka Katalinnak hívnak. 1964-ben születtem. Romhány, a szülőfalum egy kis nógrádi település.…