Gyászom immár második évébe lépett.

Ma épp egy éve, hogy eltemettünk téged.

Az idő, bár napos, meleg azért nincsen,

A tél sajnos még nem költözött el innen…

 

Reggel korán akkor jutottál eszembe,

mikor ágyad szélére letelepedve

az ágyad  felnyögött, úgy, mint régen szokott,

amikor még téged hordozott, altatott.

 

Konyhában poharak összecsendülése

emlékeztetett a boldogabb időkre,

mikor reggelinket, ebédünket együtt

beszélgetve, viccelődve ’elköltöttük’.

 

Később, boltba menve apró lépteidre

gondoltam, s bánat költözött a szívembe….

Két évtizeden át fájó lábaidon

jártad útjaidat, ezen gondolkodom.

 

Városom utcái, terei, boltjai

közös életünk e tágas színfalai,

melyek közt napjaink lassacskán zajlottak,

mind téged idéznek, csak vissza nem hoznak!

 

Egy-egy üzletbe lépve is Rád gondolok:

itt vettük az inget, amott a papucsot,

és nem találtunk diétás szaloncukrot.

Emlékeznek még Rád a miskolci boltok?

 

Szeretted járni, míg bírtad, a piacot…

Később már jöttek a kórházak, orvosok.

Nyugdíjas társadként mindig veled mentem,

bár a rendelőbe nemigen léphettem.

 

Láttalak szenvedni és láttalak bízni,

apró javulásban is hogy tudtál hinni!

Beszedtél te minden felírt orvosságot

Enyhülést közülük igen kevés hozott…

 

Lemondás, szenvedés sok volt életedben,

úgy fiatalon mint öreg éveidben.

Véget a testi és lelki szenvedésnek

csak halálod vetett, és az életednek…

 

Gondolva minderre bizony sírok is még,

menyivel jobb lenne, együtt, ha lehetnénk!

Téli hideg elől térve a szobába

beszélgetnénk, nem vágva egymás szavába.

 

Mennyi sok mindenről, de egyet gondoltunk!

Ha volnánk testvérek, közeli rokonok,

akkor se lett volna ily összhang közöttünk,

ez mutatta, hogy mi egymásnak születtünk!

Bodnár Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Csetneki Sándorné dr. Bodnár Ildikó. Nyugdíjas pedagógus vagyok. Miskolcon (Diósgyőrben) születtem,…