Hogyan készül?

Hogyan készül? Nehezen. Egyre nehezebben. Életem súlyától megroggyant testem már tiltakozik. Nem akar annyi mindennel foglalkozni, szeretne pihenni. Ez a vágy már olyan nagyra duzzad, hogy ezt várom minden vasárnap, ahogyan ma is.

Összedobom az ebédet, lehetőleg valami gyorsat, amit az egész család szeret. Férjem segít, de közben azt kérdezi:

– Egy „Pruháné féle” pogácsa? Nem lehetne?

Lehet, sóhajtom magamban, hiszen olyan szépen kéri. Megérdemli. Ő is sokat dolgozik. Ekkor jön ki a nagyobbik fiam a konyhába. Kezét dörzsölgeti:

– Hurrá, kaja! Csokis muffin?– kérdezi viccesen és én már olvadozva gyúrom a tésztát, mert a hangsúlyán érzem, a muffin lenne az igazi, de jó lesz az a pogácsa is. Meghallja ezt a másik fiam. Tettetett zsémbességgel jön be az ajtón:

– Már megint muffin! Hát kuglóf, nem lesz sosem?

Tudom, hogy csak ugrat, de azt is tudom, hogy az elmúlt napok terhe miatt, mostanában semmit sem sütöttem, s ezt ők zokszó nélkül elnézték nekem.

– Mi nem kéne még? Bőséges volt az ebéd. Fáradt vagyok. Elég az a pogácsa – válaszolom, és kiküldöm őket a konyhából. Nézem az órát a falon, még korai a délután. Osztom-szorzom a hozzávalókat, a kelési, sütési időt. Tulajdonképpen mindhárom belefér, nem is olyan nagy munka. Legalább pár napra letudom a sütés gondját. Gyakorlott kezeknek nem nagy megerőltetés, anyai szívemnek megnyugvás, mert mind a hárman megérdemlik a meglepetést.

Ég a kezem alatt a munka, közben a régi, jó sütőmre gondolok. Azzal nem volt gond a sütés. A pogácsa dülöngélve magasodott, a muffinnak éppen tizenöt perc sütkérezés elég volt, hogy csinosra dagadjon. A kuglóf pont időre csavarodott márványosan szeretkezve a kakaóval, mosolyogva kacsintott rám a sütőajtón keresztül: készen vagyok, kivehetsz! Énekelt a konyha egy-egy sütés után, finom illatok keringtek, a langymeleg levegő élettel telt meg, és az a vidám zsongás, az öröm az arcokon, minden fáradságot feledtetett. Ez a sütő már nem az igazi. Kicsit kiszárítja a pogácsát, a muffin kérgesen puffad, a kuglóf duzzog, nem akar sülni, nem szeretkezik, de azért szépen feldagad. Nem számít, mert a mohó szájakban gyorsan tűnnek el, és a hálás tekintetek minden bosszúságot feledtetnek.

Mégis jó ötlet volt, nyugtázom magamban, csak a seprűvénák pókhálószövevénye tiltakozik a lábamon, amikor vasalni kezdek. Tizenöt ing, hat nadrág, plusz egy kis ez-az. Megy ez gyorsan, nyugtatom magam, a fáradt lábaimat simogatva. Nem baj, túl leszek ezen is. Ha mindent kivasalok, holnapra több szabadidőm marad. Három lehetőség közül választhatok. Zenére vasalok, vagy próbálok egy jó filmet keresni a tv-ben, amit oda-oda pillantva, inkább csak hallgatok. Vagy teljes csendben, munka közben egy novellán agyalok, ami feledteti a derekammal és a lábaimmal, a kényszerű egyhelyben állás terheit. Már egy kicsit fáradok. Az idő egyre gyorsabban pereg, múlik a délután és még mindig nem készültem el. Egyre dühösebben vasalok. Szidom magam, pihenni akartam, minek kellett ez a sok sütés? Anyai szív? Irma, te beteg vagy, korholom magam. A lábaim tiltakoznak, a hátam fáj, mire a sok inget a szekrénybe akasztom, a fáradtságtól már szinte ordítok. Minden bánatom, fájdalmam, balsorsom eszembe jut, egyre letörtebb vagyok. Hol a délutáni mosoly az arcomról?

Igaz, egy novella kiforrt már gondolatban, de leírni nem tudom, mert csörög a telefon. Egy barátnőm hív, bajban van.

– Nem tudsz segíteni, csak hallgass meg kérlek, hadd panaszkodjam ki magam! Ugye van egy kis időd, ugye meghallgatsz?

– Időm? Egy barátra? Mindig van! – nyugtatom meg, és végre leülök. Lábaimat a szemközti széken nyugtatva pihenek és hallgatom a kedves hangot, ahogy a mondókájába belefog. A hang egyre fájdalmasabb, a szívem már furcsa ritmusban dobog. Agyam felfogni látszik, itt tényleg nem tudok segíteni. Pár együtt érző mondatot tudok csak kinyögni, de rájövök, jobb, ha hagyom beszélni. A vonal túlsó fele sír, zokog, és én halkan a telefonba súgom, átmegyek holnap és beszélünk, volt már nekem is hasonló bajom. Megküzdünk ezzel is, ne félj. Kicsit megnyugszik és még nevet is, mert mielőtt letenné a telefont, beígérek neki a délutáni sütikből egy kis nassolni valót.

Nézem az órát, este van. Vacsora, mosogatás után fürdés, hajmosás, megint nem volt pihenős a délután. Barátnőmre gondolok, mekkora bajban van. Ismerem ezt az érzést, a fájdalmat, a keserűséget, a kiúttalanságot, amikor tényleg nem segíthet senki, de a jó szó mégis aranyat ér. Csendben ülök le a számítógép elé, még át kell néznem a levelezést, s a facebookon is vannak jó szóra váró barátaim. Mit számít már, hogy kérges lett a muffin, a pogácsából is alig maradt. A kuglóf sem fog ránk száradni, jó meglepetés lesz holnap, a nehéz beszélgetést könnyíti majd. Már éjjel egy óra felé jár, mire mindenkit sorra veszek a facebookon. Az emailek is választ kapnak, mehetek aludni. Kikapcsolnám a gépet, amikor hirtelen eszembe jut: a novella! Miről is akartam írni? Jesszusom, nem is emlékszem rá, annyi minden történt azóta már. Kimegyek a konyhába, iszom egy kis vizet. Leülök a hokedlira és bámulok magam elé. Szépen indult a nap, könnyűnek látszott, azt hittem pihenek egy kicsit. Helyette sok munka, fájdalmak, nehéz sorsok tűzdelték keménnyé ezt a napot is. Mégis elégedett vagyok. Finom sütik ragyogtatták az arcokat, az ingek a szekrényben sorakoznak, a szeretteim békésen alszanak, a barátnőm is megnyugodott egy kicsit. Minden levélre válaszoltam. Hasznosan telt a nap.

Visszaténfergek a számítógéphez, és ekkor jut eszembe az a kérdés, amire a novella adja meg a választ. Leülök, halkan sóhajtok egyet és nekifogok. Hajnali négy felé jár, mire az utolsó betűket is lekopogom. Még egyszer átfutom, ne maradjon benne hiba, mielőtt aludni indulok. Álmosra dagadt szemekkel olvasom:

„ Hogyan készül?  Nehezen. Egyre nehezebben…”

Gödöllő, 2018. december 31.

 

 

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…