Betörtük az ablakot. Szilánkok éles hangja zavarta meg a nyugodt nyári estét. Elfutottunk a szélrózsa minden irányába és közben azon törtem a fejem, hogy mit fogok hazudni. A környék minden házában felgyulladtak a villanyok az üveg csörgő hangja után. Miközben hazáig rohantam – nem törődve senkivel sem –, minden utcasarkon keserves belső hangon azt kérdeztem magamtól, hogy miért pont én.

 

***

 

Tizenhárom éves voltam. Hetedik osztályba készültem. Az idősebb fiúk – akik a falu legvagányabb srácai voltak – sokáig nem álltak szóba velem, amiért még csak általános iskolás éveimben jártam. Én viszont mindenképp közéjük akartam tartozni, mert mindig velük lógott Sári, az én nagy szerelmem, aki nem vett rólam tudomást, hiába jártunk egy osztályba. Úgy gondoltam, ha teszek valami rosszat, amivel felhívom a vagány fiúk figyelmét magamra, akkor Sári is észre vesz végre.

Eleinte csak kisebb csínytevéseim voltak. Becsöngettem a házakba és elfutottam, vagy a falu egyetlen telefonfülkéjéből ismeretlen számokat hívogattam, majd lecsaptam a telefont. Hamar befogadtak maguk közé az idősebb fiúk. Minden rossz cselekedett után egyre többször hívtak el magukkal. Minden csínyt nekem kellett először kipróbálnom. Sári egyre többször szólt hozzám, de valamiért mindig rosszabbul éreztem magam. Otthon nem ezt tanultam, nem ezt láttam. De a kamaszkori szerelem rossz irányba terelt.

És eljött az a nyárvégi este, ami mindent megváltoztatott. A fiúk azt találták ki, hogy törjük be az iskola ablakát, hátha emiatt nem kezdődik el a tanítás. Én szívesen jártam iskolába és Sárival is egyre többször beszélgettem, ezért nem tartottam jó ötletnek. Ráadásul nem értettem, hogyha ők nem is járnak már oda, akkor miért fontos, hogy mikor kezdődik a tanítás. De a fiúbanda és Sári is azt akarta, hogy én kezdjem el. Labdát rúgtunk az emeleti ablakok felé. Először nem találtam el és megpróbáltam kivonni magam az egészből. Mindenki többször próbálta meg, de senkinek sem sikerült. Aztán Sári azt mondta, hogy akinek először sikerül azt megcsókolja. Ekkor elvesztettem a fejem a többi sráccal együtt. Nem akarták megengedni, hogy még egyet rúgjak. De a sokadik szerencsétlen próbálkozás után feladták. Eljött az én pillanatom. A saját labdámmal rúgtam, amire a nevemet is ráírtam. Arról ábrándoztam, hogy milyen jó lesz szerelmesnek lenni Sáriba.

Aztán eltaláltam a célt és a labda beesett a terem ablakán. Végigfutott a jéghideg félelem a testemen és egy pillanat alatt kiszáradt a szám. Futottam egészen hazáig. Legszívesebben elbújtam volna a világ elől.

Másnap nem akartam felkelni az ágyamból. Egész éjszaka nem aludtam. Rettegtem a következményektől és borzasztóan furdalt a lelkiismeret, hogy a szüleimet ilyen helyzetbe hoztam. Apám asztalos volt. Kétkezi munkásember. Anyám pedig takarítónőként dolgozott a falu könyvtárában. Mindketten azért fáradoztak, hogy nekem tökéletes gyerekkorom legyen, és később sokra vigyem az életben. Én pedig egy bandába keveredtem és betörtem az iskola ablakát. Rossz érzés volt belegondolni, hogy egy rendőrautó megáll a házunk előtt és a labdám miatt – amire a nevemet írtam –, majd megbüntetnek engem vagy a szüleimet.

Anyám – ha ideje engedte – sokat olvasott. Engem is ő ösztönzött mindig a tanulásra.

– Az életben vagy dolgoznod kell, vagy tanulnod. Minél többet tanulsz, annál kevesebb fizikai munkát kell majd végezned – mindig ezt mondta, amikor elment a kedvem a tanulástól.

És én hallgattam rá. Addig a napig. Ezen járt egész éjjel az agyam. Ő nem tanulhatott, mert én megszülettem, én pedig nem tanulhatok, mert nem hallgattam rá. Ugyanis figyelmeztetett, hogy a Sári barátait kerülnöm kell, mert nem jó hírük van. De én önfejű kamaszként nem törődtem az intő szóval. Anyám azt is mondta, hogy Inci néni – a falu könyvtárosa, akitől mindig kapott egy-egy regényt – is sokat panaszkodott az unokája miatt, mert ő is a fiúbandával töltötte a délutánokat. Én pontosan miatta keveredtem közéjük. Inci néni unokája Sári volt.

 

***

 

Egyszer csak kinyílt a szobám ajtaja és szomorúan nézett rám anyám. Pedig nagyon füleltem, hogy mikor nyikorog fel jellegzetes hangján az udvarunk kapuja és érkezik meg valaki a rossz hírrel. Mégsem hallottam. A baljós gondolatok elnyomták a figyelmemet.

– Kisfiam! Beszélnünk kell! – csak akkor szólított kisfiamnak, amikor rosszat csináltam.

Egy darabig próbáltam értetlen tekintettel nézni, de igazából sosem tudtam hazudni senkinek sem.

– Gyere ki a konyhába! – tudtam nincs mit tennem, így összeszedtem minden bátorságom és lassítva a másodperceket kicsoszogtam a konyháig.

Nem mertem felemelni a tekintetem. Minden bátorságom elhagyott. Vissza akartam tekerni az időt, csak egy nappal, hogy megváltoztassam a történteket. De nem volt választásom, szembe kellett néznem a sorssal.

– Szervusz, Dávidkám! – ismerős hang ütöttem meg a fülemet, mire felkaptam a fejem.

– Csókolom Inci néni! – köszöntem elcsukló hangon a könyvtáros néninek, de nem tudtam többet szólni.

Inci néni mellett ott állt Sári, a mi szűk konyhánk közepén, és a névre szóló labdámat tartotta a kezében. Könnyes szemmel néztem Inci nénire, Sárira és végül édesanyámra. Szégyelltem magam.

– Nem most kell sírni fiatalember! – borzasztóan hasított belém anyám mondata. Bár tudtam, hogy igaza van, mégsem voltam képes változtatni a belőlem kitörő érzelmeken.

– Bocsánatot kérek! – csak ennyit mondtam.

Végtelen hosszúnak tűnt a perc, amíg senki sem szólalt meg. Az apró konyhánk koporsóként zárt magába. Sosem láttam anyámat még ennyire dühösnek.

– Édesanyádra való tekintettel és mivel Sárika mindent elmondott, ezért ezt a dolgot most elfelejtjük. De nem akarom meghallani, hogy még egyszer azokkal a fiúkkal töltitek az időtöket! – Inci néni határozott és kemény szavai kitisztították a fejem és megnyugtattak.

Inci néni, mielőtt könyvtáros lett irodalmat tanított az iskolában. Ismert mindenkit a tanári karból és az iskolai dolgozók közül egyaránt. Ezért – miután Sári minden elmondott – felkereste a portás bácsit és az éj leple alatt kicsempészte a labdámat. Mint utólag megtudtam – ekkor még nem voltam tisztában az efféle dolgokkal – a biztosítónak köszönhetően helyre lehetett hozni a kárt.

– Köszönöm! – ennyi mondtam Inci néninek.

– Ennyivel azért nem ússzátok meg! Hetente háromszor, iskola idő után, mindketten segédkeztek nekem a könyvtárban. A következő nyáron pedig ott dolgoztok diákmunka helyett.

Éreztem, hogy nincs más választásom. Azonnal beleegyeztem. Legjobban mégis az bántott, hogy csalódást okoztam anyámnak.

 

***

 

A büntetésből ledolgozott nyár után, még négy nyarat segítettem Inci néninek a könyvtárban. Eleinte szokatlan volt, de végül nagyon megszerettem. Sosem akartam többet az idősebb fiúkkal tölteni az időmet. Persze sokszor megtaláltak a gúnyolódásukkal, amikor munkába mentem vagy épp onnan siettem hazafelé, de már nem érdekelt. Időközben Sári is megváltozott, másként viszonyult hozzám, de minden nyarat a könyvtárban töltött addig, még el nem kezdte az egyetemet. Nagyon élveztem a könyvtári nyarakat. Sok időm volt olvasni és megfogadtam anyám tanácsait. Nemcsak olvastam a könyvtárban, de tanultam is. Inci néni sokat segített.

Irodalom tanár lettem. Évekig tanítottam a falunk iskolájában, ma pedig én vagyok az igazgató. Az első döntésem az volt, hogy berácsoztattam minden ablakot.

 

***

 

Azt nem tudom, hogy milyen sors jutott azoknak a nagyfiúknak, akik miatt annyira elszomorítottam anyámat. De azt tudom, hogy anyám ma nagyon büszke rám. Én pedig, minden hónapban veszek neki egy újabb regényt.

Sárival azóta nem találkoztam. Azt tudom, hogy jogász lett belőle. De arra mindig szívesen gondolok vissza, hogy az utolsó könyvtárban töltött nyári munka után, végül megcsókolt.

Rácz Roland az Irodalmi Rádió szerzője. Elsősorban olvasmányélményeim inspiráltak az írásra. A könyvek által teremtett, magával ragadó világok,…