Még érzem vállamon

ott nyugvó jobb kezed,

s legszebb emlékek közt

őrzöm tekinteted.

 

Azt a kedves nézést,

amellyel követted

minden lépésemet,

jártomat, keltemet.

 

Vénülő kezemmel

simítom párnádat,

nincs rajta már fejed,

de rejti álmodat.

 

Vénülő szememmel

nyomaid keresem.

Írásod pár lapon

néha felfedezem.

 

Hogy fognám, szorítva,

mind a két kezedet,

s törölném szemedről

lepergő könnyedet.

 

Őrizem emlékét

kedves mosolyodnak,

minden bátorító,

segítő szavadnak.

 

Még tudom, mit s miért

szerettél, imádtál,

a kérdéseimre

miket válaszoltál.

 

Anekdotáztál is,

csodás humorod volt,

magad se kímélted,

sok vicc magadról szólt.

 

Hogy „csődtömeg” lennél,

azon elmélkedtél,

saját életedre

kritikával néztél.

 

Tél volt, december volt,

a karácsonyt vártuk,

s nem azt, ami történt

azon éjjel nálunk.

 

Rettenet, mi történt

azon az éjszakán,

azon a végzetes,

baljós huszadikán.

 

Kórházba kerültél,

hol látogattalak,

ameddig lehetett,

ameddig tudtalak.

 

A többiről az én

könnyeim mesélnek,

nem ér véget a bú,

bár hónapok telnek…

 

Őrizem emlékét

közös életünknek,

az együtt eltöltött

tizenöt évünknek.

 

Őrizem emléked,

s mindhalálig őrzöm,

de amíg még élek,

kérlek, légy Te őrzőm!

 

                                  

 

 

 

Bodnár Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Csetneki Sándorné dr. Bodnár Ildikó. Nyugdíjas pedagógus vagyok. Miskolcon (Diósgyőrben) születtem,…