Gyermekded álmok…

Reggel… Óh, az a szép reggel. Madárcsicsergés, napfény. A napfény, mely régen besütve szobámba, kósza fürtjeimet melegítette. Napfény, mely reményt adott. Napfény, melynek tudtam örülni. Napfény, melynek más is tudott örülni. Reggel. Reggel, mely új esélyt adott, új lehetőséget. Lehetőséget, mellyel mindenki élni akart. És élt is. Élt, míg álmai valóra nem váltak. Óh,… azok az álmok. Istenem. Álmok, melyekről azt hittem teljesülni fognak. Teljesülni fognak, és minden olyan lesz, ahogy én elképzeltem. Kisgyermek álmok. Gyermekálmok, melyekben minden oly szép. Gyermekálmok, ahol mindig süt a Nap. Mindig vidám minden…. És mindenki. Gyermekálmok, hol minden csodás. Csodás, vidám, szép és boldog. Áhh. Minek ez a boldogság?! Boldogság, ami azt súgja füledbe: „minden jó, szép, minden, minden, minden, úgy lesz, mint….. ,mint. Mint ahogy elképzelted, amikor gyermek voltál. De a boldogság, a boldogság néha hazug. A gyermekded álmokkal együtt.

Pillanatnyi boldogság. Pillanatnyi boldogság járta át zord testemet. Testemet, mely magányos. Magányos, hát nem érted? Nem érted, hogy…. Hogy magányos? Hát tényleg nem érted, te hazug boldogság??

Nem, látom nem érted. Soha nem is fogod. Nem érted, meg mennyire fáj, mennyire rossz. Mert te csak a boldogság vagy. Csak a boldogság, ami csak jó. De én nem. Én nem vagyok csak jó. Nem vagyok csak jó, mert magányos vagyok. De te ezt nem érted. Te vagy az, kinek ezt nem szabadna megengedned. És mégis. Hagyod, hogy szomorú legyek, hagyod, hogy magányos legyek, hagyod….hagyod, hogy egyedül sírjak a sötétben.

Mért csinálod ezt velem? Mért nem segítesz? Mért nem védsz meg engem a sötétségtől? Mért nem fogod meg jéggé fagyott kezem, mért nem viszel el magaddal? Mondd, hol vagy? Merre vagy?

Látod….sosem válaszolsz. Mindig, mikor kiálltok segítő kezedért, te eltűnsz. Mindig ezt csinálod. De én már nem az vagyok, ki rég voltam. Nem az vagyok. Nem kergetek gyerekes álmokat, azt gondolván, az majd teljesül. Hallod?! Én már nem!!!!

És én rájöttem, ki vagy. Rájöttem, ki vagy, te hazug boldogság.

Te is éppen olyan gyermekded álom vagy, mint a többi. Te is olyan vagy, akiről azt hittem teljesül…. S mégsem. Tudod mi a furcsa? Gyermekként, gyermekként azt is hittem, hogy van gonoszság. Van gonoszság, ki elrontja a kedved, belopódzik a napjaidba, és te észre sem veszed, és hagyod, hogy tönkretegyen. Nem beszélsz vele. Nem, nem. Sosem.  És mégis, mikor megérzed, látod, hogy elpusztított, nem őt szidod, hanem a boldogságot. A boldogságot, aki elhagyott, aki nem segít.

De a gonoszságot nem bántod, nem szidod, amiért jelen van. Most akkor, ezt azt jelenti, hogy mind rosszak vagyunk? Rosszak, kiket elhagy a boldogság?  Ez nem lehet. Hát gyermekkoromban azt hittem, azt hittem… mindenki jó. Mindenki jó, és jó is lesz. Jaj, elfelejtettem. Ez is csak egy gyermekded álom.

Sietnek. Mindig sietnek. Velem nem beszélnek. Nem beszélnek, nem kérdeznek, nem válaszolnak. Pedig gyermekként azt hittem, szeretnek. Szerettek is. Csak már ők sem gyerekek. Nem gyerekek. Ezek, ezek már fiatal felnőttek. Állandóan sietnek. Hazug barátokat keresnek.

De hééé! Itt vagyok én is. Minek nekik hazug barát, ha itt vagyok én is? Velem mért nem beszélnek? Gyermekded álmok, hát mondjátok meg nekem…. Én mért nem kellek senkinek? De bezzeg, a csipogós kis kütyü… az kell mindenkinek. Azok a vackok. Állandóan csipog, jelez, villog, zajt ad. És ez kell nekik?

Nem hiszed el? Nézd meg! Alig tud a szemembe nézni anélkül, hogy ne nézne rá kütyüjére. Az a dög. Elveszi őket tőlem. Pedig csak egy doboz. Egy doboz, ami néha üzen neki, hahó, ma van a szülinapja. Az meg bambán néz rá, és rábök a „Felvétel barátok közé” gombra.

Hát mondd meg nekem, ez a mai barátság?! Ez? Komolyan ez? Egy gomb? Egy gomb tartja őket össze? Meg egy kütyü, ami már azt is elvégzi helyetted, hogy felköszönti a barátodat? És te ezt hagyod, észre sem veszed, hogy teljesen elveszi őt tőled, és magához húz. Óh, dehogy húz, elrabol.

Én ezt nem akartam. Nem akartam, hogy egy doboz elraboljon, és csak az övé legyek. És lám, nézz körül! Nézz csak körül! Egyedül vagyok. Egyedül, magányosan ülök gyermekded álmaimon. Nincsenek. Nincsenek ők, kik gyermekként velem voltak, nincsenek itt. Már mind a kütyüé.

Nézd meg, én ezt nem akartam! És még is. Kitaszítottak, különcként néznek rám, mikor néha egy könyvvel a kezemben ülök a fa alatt. A kütyüvel képet csinálnak, és én leszek 10 perc múlva minden webes felület bolond, fa alatt olvasó lánya. De hát miért?  Hiszen ők hagytak egyedül! Ők tették ezt! Ők kényszerítettek erre!

És mégis nevetnek. Rajtam. Rajtam, holott magukon kéne. Miközben ordítva nevetnek, rá kell jönnöm, sohasem kapom őket vissza. Sosem fogok velük könyvet olvasni.

Pedig szeretnék, szeretnék velük közösen játszani. Szeretnék velük olvasni, tanulni. Szeretnék önfeledten nevetni én is. Szeretnék beszélgetni, szeretnék velük nyugovóra térni, szeretnék velük sírni, nevetni, viccelődni. Szeretném, ha szeretnének! Szeretnék velük utazni az élet vonatán. Szeretném velük újból eljátszani a gyermekded álmokat.

 

Bahurek Vivien

Bahurek Vivien az Irodalmi Rádió szerzője. Kis korom óta imádok olvasni. Az olvasásnak köszönhetem azt, amiért elkezdtem írni.…