– Csak még öt percet Marci bá’! – a bátyám minden nyári délutánon így kérlelte a portás bácsit, aki bezárni készült az iskola udvarának kapuját, ahol a falu egyetlen olyan tere állt, ahol lehetőség volt focizni. Nem volt pályának nevezhető, de akadt két kapu a két szélén és emiatt az élmény mindig magával ragadta a téren futkározó srácokat.

– Nem létezik! A világon nincs ilyen! Szemtelen suhancok! – öblös hangtól visszhangzott a torna udvar, majd rögtön nevetésbe fordult.

– Jól van, még öt perc – megenyhült Marci bácsi –, de csak azért, mert te is Marci vagy – válaszolt a bátyámra nézve és megjegyezte a rendíthetetlen érvet. Mindkettejük keresztneve Marci volt.

– A név kötelez – mondta nekem Marci bácsi, majd mosolygott egyet és visszaült a hintaszékbe, ami a portásfülke előtt billegett. Tudta jól, hogy az öt percből úgyis lesz még egy félidő. A hintaszékből szívesen merengett a visongó gyerek kavalkádon és kémlelte az udvaron játszódó történeteket. Ezért sokáig nem kellett győzködni a szürkületbe nyúló meccsek folytatásáról. Egyáltalán nem bánta.

Marci bácsi egyedül élt már, nem sietett sehová. Messzire sem kellett mennie, hiszen a háza az iskola mellett állt. A faluban ő volt az egyetlen, aki egész életében a szomszédba járt dolgozni. Mielőtt nyugdíjas lett, a falu iskolájában tornatanárként dolgozott. Nyugdíj mellett pedig azért vállalt munkát, mert nem szeretett tétlenkedni, ezért délutánonként felügyelte a játszani vágyó gyerekeket.

Felesége már nem élt ekkor. Az egyetlen fia a családjával együtt a fővárosban élt. Ritkán látogatták meg Marci bácsit, alig látta unokáját. Néha beszélt róla, hogy olyan idős, mint én és ő is olyan nagyfiú már, mint én. Szívesen hallgattam az unokáról szóló történeteket, de arra gyorsan rájöttem, hogy nagy részét Marci bácsi csak kitalálja, hiszen annyit nem láthatta az unokáját, mint amennyit mesélt róla. Én szívesen hallgattam, mert tudtam, hogy bátyámnak így segíthetek a legtöbbet. Amíg én érdeklődő figyelemmel hallgatom Marci bácsi meséit, addig ő focizhat tovább.

Az egyetlen történet, ami Marci bácsi unokájával kapcsolatban biztosan megtörtént, az volt, amikor utoljára a falunkban járt. A fia néhány órára magára hagyta Marci bácsit az unokájával és ezalatt Marci bácsi snapszerezésre tanította a kisfiút. Mikor a fia visszaért indulatosan kezdett beszélni Marci bácsival, mert nem örült annak, hogy a fia kártyázni tanult. Akkor nem értettem még, hogy ez miért volt baj, de az biztos, hogy azóta nem jártak itthon.

 

Az iskola udvarán kívül sok lehetőségünk nem volt a faluban, ahol összegyűlhettünk. Gyerekkorunkban még az is focizott, aki nem szeretett. De nem is az volt a lényeg. Mivel egyikünk sem származott tehetős családból, ezért a mi életünkben a vízparti nyarakat felváltotta a poros torna udvar. Ott zajlott a vakáció.

Nemcsak a sötétedésig tartó meccsektől voltunk hangosak. A torna udvaron születtek barátságok, lobbantak fel az első szerelmek, csattantak el az első csókok. Itt szívtuk el az első cigit, amit Marci bácsi senkinek sem hagyott befejezni, mivel mindig résen volt. Megtaláltuk a szépséget azokban az években és egyáltalán nem volt hiányérzetünk azért, mert nem láthattuk a Velencei-tavat vagy a Balatont.

 

Marci bácsi sok időt töltött velünk. A gyermekzajjal teli torna udvar tartotta életben. Már tornatanárként segítette a faluban élő gyerekeket. Felfigyelt a tehetséges sportolókra és igyekezett segíteni a maga módján azoknak, akiknek nem volt más lehetőségük. Élsportoló senkiből sem lett ugyan, de azok a diákok, akik Marci bácsi közbenjárásával jó iskolákba kerültek, azok mind jobb lehetőségekkel indulhattak az életben. Így kezdődött a bátyám, Marci szerencséje is.

 

Marci nemcsak jól focizott, hanem minden sportban igyekezett jó eredményeket elérni. Indult erdei futóversenyen, biciklizett, kézilabdázott és mindent kipróbált, amit az iskola lehetővé tett. De minden sportteljesítmény mellett a legfontosabb mégis az volt, hogy kitűnően tanult. A tanulmányi versenyeket ugyanolyan komolyan vette, mint a futást az erdőben. Hetedikes korára több tanulmányi versenyt nyert, mint amennyit az iskola történetében bárki. Büszke voltam rá. Marci bácsi pedig titokban egyengette a bátyám útját.

Mit sem sejtettünk arról, hogy a szüleinkkel többször beszélt arról, hogy jobb lenne Marcinak, ha középiskolai tanulmányai alatt kollégiumban lakna, így a tanulás mellett jutna ideje a sportolásra is. A falunkba este hat óra után már nem jött sem busz, sem vonat. Az edzések pedig általában akkor értek véget. Marci bácsinak apánkat kellett meggyőznie a kollégiumról, de nem volt egyszerű rábeszélni. Később tudtuk csak meg, hogy Marci bácsi hányszor járt nálunk, mire végül megenyhült apánk.

 

Marci bácsi a tanári évek alatt, sok családnak próbált hasonló segítséget nyújtani. Csak jó szándékkal meggyőzni a szülőket, hogy engedjék el a gyereket kollégistának. De kevesen hajlottak rá. A gyereknek iskola után otthon a helye, hogy segítsen a ház körüli munkákban. Nagyon sok családban vallották ezt. Ezért sok tehetség kallódott el akkoriban.

A bátyám végül megkapta a lehetőséget. A szüleink megengedték Marcinak, hogy már középiskolásként kollégiumban lakjon, amire nem lett volna szükség. Sportolt és kiválóan tanult tovább. Nyáron pedig, ha volt rá idő, mindig kimentünk a torna udvarra, ahol Marci bácsi büszkén fogadott bennünket.

 

Az első diákolimpia után, ahonnan győztesen tért haza Marci, egy ajándékot hozott Marci bácsinak. Kimentünk a torna udvarra és örömmel adta át a kék szalaggal átkötött pakli kártyát, amiről Marci bácsi jutott az eszébe. Tartottam egy kicsit, hogy mégis mit szól majd Marci bácsi a bátyám ajándékához, hiszen jól tudtuk, hogy a kártya miatt nem láthatta évek óta az unokáját. Gyorsan kiderült, hogy nem kellett volna aggódnom. Könnyes szemmel köszönte meg Marci bácsi, hogy a bátyám gondolt rá. Szerintem az ajándék nem is érdekelte igazán. Csak az, hogy Marci nem felejtette el.

Ennek köszönhetően tanultam meg a snapszerezést még azelőtt, hogy betöltöttem volna a tízedik születésnapomat. Ugyanis ettől kezdve, ha Marci arra kérte Marci bácsit, hogy legalább öt percig még hagyja nyitva a torna udvart, akkor újabb partit kellett leosztanom. Csak azt nem értettem a snapszerezésben, hogy miért kellett mindig nekem megkeverni a paklit. Marci bácsira valahogy sosem került sor osztóként, de mindig nagyon jól érezte magát. Én pedig büszke voltam a bátyámra – emiatt is –, mert Marci bácsi ettől kezdve sosem mesélt kitalált történeteket az unokájáról, akit évek óta nem láthatott. Marci focizott, én pedig játszottam Marci bácsival, még le nem ment a Nap.

 

***

 

Ahogy teltek az évek Marci és én egyre kevesebbet jártunk a falu torna udvarára a nyári estéken. Végül teljesen elmaradt. A bátyám nem kért már Marci bácsitól még öt percet a folytatásra és én sem kártyáztam szürkületig. Elmúltak a gyermekéveink. Felnőttünk. Az emlékeink értékén az sem változtatott semmit, amikor felnőtt fejjel felvilágosított minket édesanyánk, hogy a szeretett Marci bácsink szenvedélyes kártyajátékos hírében állt, amit a felesége – egészen a haláláig – nehezen viselt. A fia emiatt költözött olyan messzire, hogy ne kelljen rendszeresen Marci bácsival találkoznia, és emiatt volt annyira dühös, amikor Marci bácsi az unokájának megtanította snapszerezést. Ezért soha többé nem láthatta a családját.

A szomorú családi történet sem Marciban sem bennem nem változtatta meg a Marci bácsiról kialakult képet. Minden nyárra szívesen emlékeztünk azután is, hogy megismertük Marci bácsi hibáit. Nem tartottuk rossz embernek, mert mindkettőnk életében segítséget nyújtott.

 

A bátyámból ügyvéd lett. A sikerein felbuzdultam és követtem a példáját. Ezt, egy kicsit Marci bácsinak is köszönhettük. Marci sportösztöndíjjal került be az egyetemre, ahol jogászként diplomázott. Pár év múltán én is. Talán egyikünknek sem sikerül, ha Marci bácsi, évekkel korábban nem győzi meg apánkat, hogy Marcit engedje el a kollégiumba. Tehetséges volt, jutott ideje az edzéseket látogatni és tinédzser korában önállóságot tanult.

Én nem szerettem annyira a sportot, mint Marci. A tanulás viszont nagyon közel állt hozzám is és jó példával járt előttem a bátyám. Így rövid időn belül mindketten ügyvédként dolgoztunk, és a szüleink nagy büszkék voltak ránk.

A snapszerezés nem volt ránk rossz hatással. Pontosabban talán annyira, hogy a családi összejövetelek alkalmával, amikor hazalátogattunk a szülőfalunkba mindig félrevonultunk Marcival, hogy játszunk egymással egy-két partit. Közben pedig felidéztük a páratlan vakációkat. Emlékeink egy része az évek múlásával lassacskán megfakult. Mégis bármennyi idő telt el a végtelennek tűnő, torna udvari meccsek óta, Marci bácsi mindig eszünkbe jutott. És abban mindig egyetértettünk, hogy Marci bácsinak nagyon sokat köszönhetünk.

 

Marci bácsi hogyanléte felől minden alkalommal az idősek otthonában dolgozó anyánktól érdeklődtünk, mivel Marci bácsi élete alkonyán ott élt már. A fia sosem bocsátotta meg neki a történteket, ezért az unokájával sem találkozhatott. A bátyámmal többször is meg akartuk látogatni, de mindig azt üzente anyánktól – nemcsak nekünk, másoknak is –, hogy nem szeretné, ha a megromlott egészségi állapotában látnánk. Tolószékbe került.

A falubeli emberek, a régi diákok a torna udvarról, vagy a régi kollégák az iskolából egy idő után nem is kérdezősködtek az egészsége felől. Beletörődtek, hogy Marci bácsi elszigetelte magát a világtól. Két ember nem akarta elfogadni Marci bácsi kérését. A bátyám és én.

 

***

 

Ahogy teltek az évek a szülőfalunkban is kezdetét vette az átalakulás. Fejlődött a közlekedés, ezért nem kényszerültek kollégiumba a diákok, mint a mi időnkben. A legnagyobb meglepetés – amely megmelengette a szívem –, az volt, amikor kiderült, hogy az iskola torna udvarára egy szabályos pályát építenek. Azonnal tudtam, hogy eljött az alkalom, amire Marcival vártunk.

 

– Mondtam már számtalanszor, nem akarom, hogy így lássanak! – förmedt rá anyánkra Marci bácsi, mielőtt a bátyám és én beléptünk a szobájába. Az ajtó mellett állva végighallgattuk – valóban sokadszor –, hogy anya, arról győzködi Marci bácsit, tegyen kivételt velünk és fogadjon minket. Szívesen meglátogatnánk, csak egy fél órára zavarnánk. De hajthatatlan maradt. Végül úgy döntöttünk, hogy most az egyszer nem fogadunk szót és megyünk a saját fejünk után. Ezért, amikor Marci bácsi leteremtette anyánkat a kérése miatt, beléptünk a szobájába. A bátyám és én együtt érkeztünk Marci bácsihoz, mint régen. Csak már nem a poros torna udvar portás fülkéjéhez, hanem az idősek otthonába. A kicsi szobában, Marci bácsi egyedül feküdt a heverőjén, ami az ablak alatt volt szemben az ajtóval. Ott töltötte az egész napját. Vagy az ablakon bámészkodott kifelé, vagy az ajtót kémlelte. Tagadta, de mindig várt valakire. Ezt azonban sosem volt hajlandó elismerni senkinek sem.

Megjelentünk a szobában és megfagyott a levegő. Hosszú másodpercekig egyikünk sem szólalt meg. Anyánk meghatódottan nézett ránk, majd bocsánatkérően fordult Marci bácsi felé. Talán elnézést akart kérni tőle, de látta, hogy nem lesz rá szükség. Marci bácsi szeme ugyanolyan könnyes volt, mint évekkel korábban, amikor Marcitól kapott egy pakli kártyát. Ez a pillanat örökre bevésődött mindannyiunk emlékezetébe.

– Szép jó napot kívánok! – törtem meg a kínos csendet.

– Hogy tetszik lenni Marci bácsi? – követett a bátyám.

Marci bácsi nem válaszolt, csak nézett ránk. Talán arra gondolt, hogy miért nem hagyta nekünk, hogy hamarabb jöjjünk hozzá, hiszen már attól jobb kedvre derült, hogy meglátott minket.

– Mi járatban fiatalok? – szólt végre hozzánk Marci bácsi, kikerülve Marci kérdését. Örültünk, hogy megszólalt, ezért nem foglalkoztunk azzal, hogy nem kaptunk választ.

– Arra gondoltunk, megmutatjuk Marci bácsinak az újjá épült torna udvart – rögtön a lényegre tértem, bár tartottam attól, hogy az ötletem újabb felháborodást vált ki Marci bácsiból. Évek óta nem találkozott senkivel sem, most pedig el akarjuk vinni magunkkal. Mindenkit meglepett a válaszával.

– Már azt hittem sosem jöttök el szemtelen suhancok! – a régi szitkozódással szólt hozzánk, ami hosszú idő után mosolyt csalt arcára egy pillanat alatt.

 

Marcival azt találtuk ki – két okból is –, hogy Marci bácsit elvisszük a felújított torna udvaron lévő pályához. Egyrészt azért, mert itt mindig jól érezte magát, itt figyelte a tehetségeket, ami egész életében fontos volt számára. Másrészt pedig azért, mert Marci bácsi mindig is azt akarta, hogy ez a kis falu – ahol gyermekéveinket töltöttük – haladjon és fejlődjön. Abban bíztunk, hogy a felújított, szabályos pálya puszta látványa, vagy a torna udvaron játszadozó gyerekek visongása jobb kedvre deríti Marci bácsit és visszahoz számára valamit a múltból, amitől jobban érzi majd magát.

Marci és én felváltva toltuk a torna udvarig Marci bácsi kerekesszékét. Önmagáról nem beszélt, de végigkérdezte az utat. Felváltva válaszoltunk. Úgy éreztem, hogy ebbe a néhány órába megpróbálja belegyömöszölni az elmúlt évek minden történetét. Büszkén mosolygott mindkettőnkre, amikor a sikereinkről meséltünk. Külön-külön gratulált és örült, hogy haladunk az életünkben. Mi voltunk a családja.

A torna udvarra érve mindannyian meglepetten vettük tudomásul, hogy mennyit fejlődött az egykori iskolánk. A focipályát gyerekek uralták. A múlthoz mért változás annyira látványos volt, hogy percekig meg sem szólaltunk. Amiről Marci bácsi csak terveket szőtt tanári évei alatt, az megvalósult. Szabvány méretű pálya, körbekerítve, műfüves talajjal. A kapuk helyett, amiket régen mi ácsoltunk össze, fekete-fehérre festett lécek díszelegtek. De a gyerekek ugyanúgy szaladgáltak, mint rég.

Marci bácsi kivirult. Arra kért minket, hogy járjuk körbe a torna udvart. Minden sarokról eszébe jutott egy régi történet. Viccelődve mesélte el mindet. Mi pedig úgy nevettünk minden csattanó után, mintha először hallottuk volna. Pedig mindet ismertük. Sokban részt is vettünk annak idején.

Közben a gyerekek csapatokra oszlottak. Több meccset játszottak egymás után. Marci bácsival megálltunk a pálya mellett – pontosan ott, ahol a portásfülke állt egykor – és néhány mondat erejéig megpróbáltunk szakértően beszélni a látottakról. Marci bácsi vitába szállt velünk. Legfőképp Marcival. Persze minden szóváltás után Marci bácsinak lett igaza. És ez így volt rendjén.

Megnéztünk néhány meccset, végig szorítottunk pár félidőt. A gyerekcsapatok sorra váltották egymást a pályán. Marci bácsi ugyan nem mondta, de biztos voltam benne, hogy kiválasztott legalább egy, tehetséges srácot, akinek szívesen egyengette volna a pályafutását.

 

Az idő közben elszaladt. Nem sok volt már hátra a napból. Tudtam, hogy egy órán belül lemegy a Nap és beszürkül a tér körülöttünk. Rég nem töltöttem ennyi időt a pálya körül. Jól éreztem magam Marci bácsi és a bátyám társaságában. Kellemes emlékeket ébresztett bennem a gyerekzsivaj, a lemenő Nap, a környék illata. És persze Marci bácsi meséi. Láttam, hogy Marci is nosztalgikus hangulatba került és jó érzéssel töltötte el ez a délután. Mégis ő volt az, aki felhívta a figyelmet a körülöttünk némán múló időre.

– Lassan indulnunk kell! Mindjárt beesteledik – szólt Marci bácsihoz miközben megsimogatta csontos vállát.

Marci bácsi szótlanul bámult maga elé és elmélázott a fáradhatatlanul futkározó gyerekeken. Lassan a kerekesszék oldalához emelte a kezét és erőtlen ujjaival kinyitotta a patentes zsebet. Megerőltetve karját egy darabig kotorászott a zsebben. Egyikünktől sem kért segítséget. Kissé kellemetlenül éreztem magam, ugyanúgy, mint a bátyám. Nem akartuk zavarni, mert tudtuk jól, ha segítségre van szüksége, akkor kéri majd. Végül abbamaradt a kutakodás. Megtalálta, amit keresett.

Óvatos mozdulattal emelte ki a tárgyat, amit évek óta őrzött. A legféltettebb kincsét megláttam és tudtam, hogy a pályaszéli nosztalgia még nem ér véget egy darabig. Feslett, kék szalaggal volt átkötve a megsárgult kártyapakli. Az a pakli, amelyet Marcitól kapott sok-sok évvel korábban. Nagyokat nyeltem, de egy könnycsepp mégis a szemembe szökött, mialatt Marci bácsi remegő kézzel a bátyám felé nyújtotta, és halkan elrebegte egyetlen kérését.

– Csak még öt percet Marcikám!

Rácz Roland az Irodalmi Rádió szerzője. Elsősorban olvasmányélményeim inspiráltak az írásra. A könyvek által teremtett, magával ragadó világok,…