Tiszavirág-szerelem

Hol van már a júliusi napfény,
a hullámzó tó, vidám kacagás,
az önfeledt mámorkeresés,
a végtelennek hitt csókok,
két szív együtt dobogása,
két szempár boldogságtól csillogása?
Hová tűnt a mindent megszépítő érzés?
Nem volt más, csak egy félreértés?
A sorsa volt, hogy a nyárral együtt távozzon,
sárgás-piros levelekkel ő is elhulljon,
és a zizegő avar alatt lábbal tiporják,
újra eltűnjön, mintha sohasem született volna meg.
Oly vad, fergeteges legyen, mint egy nyári zápor,
mely mielőtt beteljesedne, véget ér.
Mélyen elrejtve pihen most odalent,
várva újra a napfényt, hogy lángra kaphasson,
és egy másik szíven sebet ejthessen,
aztán, ha elmúlik a nyár, a napfény,
most az egyszer ő kacaghasson
búcsút intve egy haláltusájában vergődő szívnek.
– Pá, kedvesem! – Tanuld meg, ez a legszebb,
legfájóbb érzés, és úgy hívják,
Tiszavirág-szerelem!

1980.