• ALÁZAT ÉS ÖNFELÁLDOZÁS

Öreg agglegény barátom ragaszkodott hozzá, hogy tervezett látogatásomat a Nagyhétre időzítsem. Így is tettem, Nagycsütörtökön érkeztem Oxfordba. A lakásában, történész lévén, a földtől a plafonig hegyekben állnak a dokumentumok, könyvek, újságok, ezért elszállásolásomat barátai, Roger és Sue, egy missziós házaspár vállalták. Rövid ismerkedés után együtt indultunk a templomba. Az eredetileg anglikán gyülekezetnek  szép, modern temploma van.  Ezt a kerületükben lakó metodista, baptista és független protestáns gyülekezetekkel közösen használják. Istentiszteleteiket és az alkalmaikat egymás között elosztva, saját időbeosztásuk szerint tartják. Ma Nagycsütörtök este az új lelkész kezdeményezésére  ökumenikus alkalomra hívták a híveket.

A kecses modern templom udvarából nyílik a nagy gyülekezeti terem. Máskor a közösségi alkalmak, kultúr- és sportprogramok színhelye.  Belépéskor alkalmi berendezkedéssel  találkozunk:  „U” alakban helyezték el  az  asztalokat, melyek fehér abroszokkal megterítve  várják  a  híveket. A főhelyen, a bejárattal szemben  áll a nagy feszület,  két oldalán egy-egy kandeláber. Mindenütt csak gyertyák és mécsesek  égnek.  Az asztalok  külső  oldalán  lévő   székekből néhányat már el is foglaltak.

Szinte puritán egyszerűség fogad, virág vagy dísztárgyak sehol nem láthatók, csak a  tálakban az előkészített mártások, zöldségek és fűszernövények adnak színt a látványhoz. Minden teríték mellett kis kártyák rajtuk bibliai  idézetek, a tányérokon az alkalom programja- kézzel írva és festve. Gondolom, az önkéntesek sokat dolgozhattak, de az óriási  helyiség  ettől ünnepélyes és bensőséges lett.

Minket és a velünk egyidőben érkezőket a különböző gyülekezetek papjai fogadják. Vendéglátóim az új fiatal anglikán lelkésznek mutatnak be. Öreg barátom elmondja  neki, hogy Magyarországról jött keresztény vagyok, és vendégének a mostani különleges alkalommal kívánja  templomát  és  szokásaikat  megismertetni.

Közben a beözönlő hívek minden helyet elfoglalnak, ahogy  lassan megtelik a terem. A várakozásteljes csendben a nyugdíjba vonuló anglikán lelkész áll fel. Megáldja az összegyűlteket és elmondja, hogy az Utolsó vacsora átélésére készülünk. Ma este mindenben a jézusi hagyományokat követjük, az asztalokon is csak olyan ételek, italok vannak, mint  amilyenek  az Ő idejében voltak szokásosak.

Felkéri szolgálattévő  kollégáit, hogy vonuljanak a teremnek arra a célra előkészített részébe, ahol a jézusi példázat szerinti lábmosás szertartását fogják végezni. A híveket pedig arra, hogy az asztalnál elfoglalt sorrendben menjenek a számukra kijelölt helyre. Türelmesen várják meg a szertartást és időben jelezzék a szolgálatot végző papnak, hogy elfogadják-e   a lábmosást, vagy csak a kezük  megmosását  kívánják.

Mialatt ez csendben zajlik, az idős pap  tagoltan,  jól  érthetően  elmagyarázza Jézus tettének  jelentőségét, és hogy az áé-alázat  gyakorlatának követését parancsba is adta.

Jóllehet ismerem a bibliai leírást, de számomra teljesen új, idegen ez a  művelet és nehezen tudom elfogadni, hogy valaki nekem úgy szolgáljon, hogy megmossa a lábamat! Fordítva inkább el tudnám képzelni…  Amikor ránk kerül a sor, mind a négyen kézmosást kérünk.   Mégis megilletődve megyek a helyemre, és ahogy látom, más is meghatódott az átélt aktus szokatlanságától.

Halkan történik minden, a szolgáló papok nesztelenül ülnek le az öreg lelkész köré az asztalnál, aki maga is már elsőként végezte el kollégái  lábmosását. Amikor  mindenki újra a helyén ül, felolvassa a Bibliából a Pászka-ünnep elrendelését és az egyiptomi szabadulás történetét. Majd jelt ad a szolgálóknak, hogy hozhatják a nagy tálakat, amelyekben a frissen  sült  bárányhús  apróra  felvágott  darabjai   illatoznak.

Kívánság szerint vehetünk a tányérunkra a húsból és ugyanígy a pászka darabokat is ízlés szerint mártogathatjuk a kis tálkákban lévő különböző sós, savanyú és keserű mártásokba. Szomszédom halkan súgja, mindent az eredeti receptek szerint készítettek. A szomjasak már töltögetik kerámia poharaikba a friss vizet vagy a gyümölcsök kifacsart levét. Halk beszélgetések zsongása hallatszik. Hamar kiürülnek a tálak. Az étkezés befejeztével a  szolgálatban  lévő  önkéntesek sietve leszedik az asztalokat.

Ismét elcsendesedünk, mert az öreg pap szólásra emelkedik. Most az  Úrvacsora szereztetési igéit  olvassa fel. Körbe adja a kenyeret (pászkát) és utána jobbra-balra elindítva, egy-egy nagy kehelyben a bort (szőlőlét), hogy mindenki részesülhessen a szentségben. Befejezésül az  áhítatos   légkörben  állva  fogadjuk  az  áldást.

A hívek többsége feltöltött lélekkel lassan szétszéled, csupán néhány kisebb csoport marad  még az udvaron, beszélgetve.

Mi négyen Rogersék házában gyűlünk össze. A kandalló előtt a kényelmes fotelokban  helyezkedünk el és az új kezdeményezésről, az autentikus eseményről folyik a  beszélgetés. Valaki hozzám is szól, s a pillanatnyi csendben minden szem felém fordul, a véleményemre kíváncsiak. Érzem a  helyzet  nagyszerűségét, hogy most olyan  különbségre  világíthatok  rá, amilyen alkalom ritkán adódik magyar embernek idegen  társaságban. A bennem kavargó élményeket, gondolatokat meg kell próbálnom a másgondolkodású angolok számára is érthetően, világos szavakba önteni.

-Felemelőnek éreztem a  döntően  anglikán  jellegű szertartást, de természetesen  a  hazai  szokásokkal  hasonlítottam össze. Miben és miért szokatlan nekem az itteni szertartás? Mi  az, ami mássá teszi a magyart, minden más néphez viszonyítva? Egyszerű szavakkal  igyekszem körülírni a lényeget. Magyarországon a Karácsony mellett a   protestánsoknak  Nagypéntek a  leghangsúlyosabb, legfontosabb ünnep. Jézus értünk vállalt kereszthalála felfoghatatlanul a létező legnagyobb tett. Jézus ekkor lett a Megváltó, a Krisztus. Amíg az anglikán egyház szertartásában, teológiájában sokat megőrzött a katolikus hagyományokból, addig a Magyarországon hamar elterjedt Reformáció hatására a hangsúly az egyetemes világért vállalt önfeládozásra, a Megváltásra tevődött.

Ma este az alázatos cselekedetnek lehettünk résztvevői – folytattam felbátorodva.

– Mi magyarok ezt és az Úrvacsora szentségét nagyon komolyan vesszük. Talán a csodálatos magyar nyelv  fejezi  ki  legérzékletesebben,  mit  jelent így  és  visszafelé  a  mondás:  –  és  az  Ige  testté  lőn…   Nekünk  testté  lett  az  Ige,  mindennapi  szavunkká  lényegülve…

Amikor Jézus veszi és megtöri a kenyeret, azt mondja: ez az én TESTem, vegyétek és egyétek. Amikor veszi a poharat, azt mondja: ez az én VÉRem, ezt igyátok emlékezetemre.

Aki eszi a testem és issza a vérem, az az én TEST-és-VÉRem, TESTVÉRem: nővérem és bátyám. Tehát aki élt az Úrvacsorával, és befogadta Őt, az már nem szolga, király vagy bármi más, hanem TESTVÉRe Jézus Krisztusnak, a Megváltónak.. Így ma este mindannyian testvérek lettünk. Ilyen mélyen épül  be a  hit  lényegének  kifejeződése  a  mi  magyar  anyanyelvünkbe.   Boldog  vagyok,  hogy  ezt a világon egyedülálló áttételt  bemutathattam  és  a Megváltás fogalmával  összekapcsolva  átadhattam  nektek!  Vagyis  az   anglikán ,, TESTVÉReimnek”…

Úgy  vélem,  megértették.  Búcsúzáskor  meleg,  testvéri ölelésekben  volt  részem.  A  friss  szél a  tavaszi  feltámadás,  a  Húsvét  újjászülő  illatával  árasztott el,  s  hoztam  magammal,  mint  feledhetetlen  angliai  emléket.