A régi kávédarálónk hangja dominál az egész konyhában. Mintha útépítés lenne a kis helyiségben, akkora morajjal van.
A piritóból kiszöknek a kenyérszeletkék; s mire a törött ibrikből az utolsó fekete csepp is kigördül – bögrédbe – megérkezel.
Erősen dörzsölöd a szemed, majd hármat pislogsz – sose tudom megmagyarázni, hogy ez nem allergia, csak reggeli csacskaság – és úgy csoszogsz, mintha ólomból lenne sötétkék papucsod.
Leülsz, de nem szólsz; csak sóhajtasz. Mélyet; fáradtan. Nem aludtál sokat…
A poharadért nyúlsz, hatalmasat kortyolsz. Elmosolyodsz – most már felébredtél.
Rekedt hangon üdvözölsz, elmeséled mit álmodtál; egy-egy mondatot félbeszakít a nagy kortyintás, de nem zavar. Megint valami butaság: rólad meg kergetőző kockacukrokról.
Eléd teszem a tányért; rajta fekszenek a pirítósok nyugodtan, sonkával és sajttal. Mire az első harapás roppan, már a kezedbe rakom a – kissé gyűrött – heti lapot.
Bosszankodsz, már a címlapon: a színek és a foltok… rád hagyom, majd kinyitom a teraszajtót. Ez is elég ósdi, meg kellene javítani – de erre most nincs időm.
Leülök a kisszékre és hallgatom a korai pacsirta-éneket. Néha elmegy egy autó a ház előtt – ilyenkor kicsit mindig összerezzenek.
Behunyom a szemem; engedem, hogy a könny végig folyjon arcomon; tán hallani, ahogy szétpukkan a betonon.

A régi kávédarálónk hangja dominál az egész konyhában. Mintha útépítés lenne a kis helyiségben, akkora morajjal van.
De még így sem olyan hangos, hogy elnyomja a falakról visszaverődő emlékeket; amiket itt hagytál a leveleddel. Ugyanis minden kis nesz, rád emlékeztet.

Varga Zsanett Evelin az Irodalmi Rádió szerzője. Kb. 8 éves korom óta írok; kisebb meseátdolgozásokkal kezdtem. Akkoriban még…