“Egy szerelem rövid története”

 

Élt három évet,

Két hónapot és

tizenhárom napot.

 

Ketten temetjük:

Sohavolt vizekbe,

Hamvakat szórunk.

 

Virágokat dobunk,

Jókat és rosszakat.

Ezek fettünk úsznak.

 

Alámerültünk mi is.

Gyűlölet és harag

Örvénylik itt lenn.

 

Sírás és oxigénhiány

Egyaránt fojtogat,

Szerelmet földelünk.

 

Nincs aki visszahozza

Nincs aki összerakja

Nincs más, ki elsirassa.

*

Egy véletlenül talált padon…

 

Némán szaladtunk szét

Én erre, te arra…

Részegek voltunk

Étlen és szomjan.

Előbb csak szavakat

Forgatott a nyelvünk.

Aztán már nyelvünk

Fontuk össze

Nem voltak

Többé szavak.

Egymás lélekzetét ittuk,

Te bújtál, én

Füledet haraptam.

Tudtuk, nem

Lesz vége soha…

És zavart mámorunkban

Némán futottunk szét.

Te erre, én meg arra…

*

A Csörgő-patak völgye

 

Mozdulatlan átöleltelek

és az idő, mint a patak

Futni kezdett…

Némán nőttelek körbe

Ahogy a fa a követ.

Így ültünk mi ketten.

Szorosan bújtál mellém

Mellünk együtt vert

Valami lassú ütemet…

 

Az a fa mindig is ölelte…

Hitte, örökre övé a szerelem.

A patak meg elrohant,

Vitt minden más követ.

Csodájára jártak a szirtnek,

Mit ő tartott egybe.

Csörgő-völgy felett állt

És fogta, fogta a mohos követ.

 

Így fogom én is a csípőd,

És nézzük, hogy váj völgyet

Alattunk a mélyülő idő.

Leomlik ez a szirt is,

Mondja a vándor, a látó:

Nincsen örökké álló

Vár, vagy templom.

Vénülő kezedből, lám

Pereg a fürge homok…

 

Az idő partján csak percekig

Állunk, mégsem céltalan a virág,

Mi az ágainkon illatosan nő.

Korhad a fa, és ömlik a kő?

Általunk sarjad újra az erdő.

Ezért szállhat a mában az illat

A mélyülő völgy és a fürge idő felett.

*

Második negyedben a Hold

 

Visszaadná a Hold a sötétséget

Ébredjen fel minden csillag végre.

Hatalmának felét immár sutba dobta,

Ám nyirkos paplant mi ránk a tél takart.

 

Óvjuk egymástól a szemünk fényét mi is.

Ködbe vontuk jövőnk és jelenünk.

Szférák zenéjét meg nem szólaltatjuk,

Égi vizekre együtt nem hajózunk.

 

Kimegyek még is az ég alá néha,

Megkönyörülne tán az Isten rajtam.

Meglátnánk ott fenn az Ő tekintetét

Templommá tenné testünk és a lelkünk.

 

Fölhangzana a régi dallam újra,

Hajónk alá egy nagy folyó futna.

A sötét ég, fényektől ragyogna

Bársony bőre álommal bevonna.

 

És nem volnának néma hazugságok,

Az arcunkra csillag harmat hullna,

Ez éjszakán jövőnk megfoganna

Felhő paplan csak eztán borulna…

 

Ha arcunkra, zengő harmat hullhat

Az ég és a föld összeérne ottan

Fény és árnyék jól megférne rajtunk

És lenn a Földön csillagot csókolunk.

*

Szeretők egymás között (Pár-beszéd)

 

-A remény pici lángját

Leöntötted vízzel.

-Kihunyt parazsunk

Mert széttapostad.

 

-Hamuban táncol a szél,

Nappalunk neveted.

-Éjjel csiholunk újat,

Az út szabad különben.

 

-Ne lásson minket a holnap,

Külön világ a család.

-Neked nem kell az enyém,

Nekem meg idegen a tiéd.

 

-E pár éjszaka is,

Több mint a semmi.

-Hitegetjük egymást,

Tűzre vetjük az érzést.

 

-Néha lángba nézünk,

Testünk felizzik ekkor.

-Egymás karjában egyről

Álmodunk külön.

 

= (Együtt) Egy-másért fáj a szívünk…

*

Egy hajóban?

 

Siklunk a vízen

Hajónk a szigetünk.

Ketten, karnyújtásra

Mérföldes távolságra.

 

Nem azt látod amit én,

Más hangokat hallasz:

A rejtett tó kiszáradt

Elrebbent a szárnyas.

 

Félelemről beszélsz bátran

Mindent kettőz a folyó

Úszunk a két világ határán

A tükör két másik oldalán.

**

Élt három évet

 

Élt három évet,

Két hónapot és

tizenhárom napot.

 

Ketten temetjük:

Sohavolt vizekbe,

Hamvakat szórunk.

 

Virágokat dobunk,

Jókat és rosszakat.

Ezek fettünk úsznak.

 

Alámerültünk mi is.

Gyűlölet és harag

Örvénylik itt lenn.

 

Sírás és oxigénhiány

Egyaránt fojtogat,

Szerelmet földelünk.

 

Nincs aki visszahozza

Nincs aki összerakja

Nincs más, ki elsirassa.

 

Simon Farkas 2019.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van…