Váratlanul égtelen, dörgő hang hasított végig a levegőben, és zavarta meg Felhőcske gyönyörű álmát. Ijedten pillantott fel, de azon nyomban vissza is csukta szemecskéit. Nem messze tőle hatalmas sötét felhők tornyosultak, melyek nagy igyekezettel kúsztak a Nap felé. Szempillantás alatt beborult az ég, egészen sötét lett. A kicsi felhő megrémült a látványtól. Bidri-bodri ruhácskáját kellemetlen hideg szél borzolta. Igencsak tartania kellett magát, hogy az a félelmetes gomolygás magába ne szippantsa.

– Jujj, de fázom! – kiáltotta önkéntelenül. A Nap sugarai csak néha, egy-egy röpke pillanatra kandikálhattak ki a gomolygás apró résein, enyhe meleget árasztva, mely meleg alig jutott el Felhőcskéig. Azt kívánta, hogy a Nap bárcsak most is szórná szikrázó sugarait! Nem magáért, új barátaiért kívánta.

– Biztosan ők is fáznak ott lent! – ahogy letekintett, látta, hogy egy sötét árnyékfolt óriásként telepedett a Földre.

– Hol vagytok? Hol vagytok kis barátaim? – suttogta félelemtől remegő hangon. Azonban nem jött felelet! Nem tudott mit tenni, nem tudott segíteni! Vacogva gömbölyödött össze, küzdött, minden erejére szüksége volt, hogy ne sodorja el a szélvihar.

Sok idő múlva úgy tetszett, hogy elül a vihar. A Nap ismét szórta szikrázó sugarait, meleget hintve mindenfelé. Ám Felhőcske öröme nem tartott sokáig! Az elvonuló gomolyfelhők kerültek egyet, és újra eltakarták a Napot. Hideg szelet kavarva úsztak egyre közelebb Felhőcske felé. Úgy tetszett neki, hogy őt is magával ragadja ez a félelmetes borulás! Nagy erőfeszítésébe került távolabb úszni, hogy elkerülje a veszélyt. Bidri-bodri vakító fehér selyem ruháját szürkére festette a porfelhő, amit a Morcos felhő viharos szele magával hozott. Felhőcske sírva kérte a gőgös felhőt, ne haragudjon rá, nem tett semmi rosszat, és hogy takarja ki a Napot, de az haragosan ráncolta össze szemöldökét, dörgött, és szikrázó villámokat szórt. A kis felhő egész teste remegett a félelemtől, és féltette Földön lakó új barátait is, Morcos iszonyú haragjától. Szerencsére Szellő, a szélgyerek közeledett óriás léptekkel, ő segített. Felhőcske szeretett volna valamit mondani neki, de az meg sem állott, nagy dérrel-dúrral haladt Morcos irányába. Fújt, süvöltött, az ereje egyre hatalmasabbra nőtt. A sötét felhő dörgéssel, villámlással válaszolt. Viaskodtak! Hol Szellő volt az erősebb, hol Morcos! Felhőcske csak ámult kis barátja egyre növekvő erején! Szeretettel gondolt Szellőre, és azt kívánta, kerekedjen felül Morcos borulás mérhetetlen erején!

Szellő észre sem vette, hogy hadakozás közben egyre erősödik, növekszik az ereje. A lenge, bársonyosan simogató enyhe fuvalom mindent elsöprő, viharos széllé erősödött. Csak fújta-fújta a fekete borulást. Hatalmas erejével tépázta, szaggatta Morcos borulás gomolygó, sötét ruháját. Megtépázott, szakadozott gúnyájából eleredt az eső. Féktelen haragjának hangot adva dörgött, cikázó tűznyilakat szórt, és zuhogó esővel verte, paskolta a Földet. Szörnyű látvány volt! Ám egyszer csak érezte, hogy gyengül. Viharos, mindent elsöprő ereje egyre alább hagyott. Már csak finom zápor hullott a Földre, míg végül teljesen megszelídülve, felhőteste egészen kicsire zsugorodott. Szellő ereje is gyengült. Csak most – amikor kitisztult az ég, és a szikrázó napsugarak hatalmas, gyönyörű színes íveket pingáltak az esőcseppekre – csak most érezte mennyire elfáradt! Ereje egyre fogyott, végül ugyan az a lenge szellővé vált, mint korábban volt.

Nemsokára köszöntötte Felhőcskét, és lenge fuvalommal simogatta végig hófehér selyem ruháját. A kicsi felhő szerette volna megköszönni Szellőnek, hogy megmentette a vihartól, de erre már nem volt ideje, mert kis barátja, ahogy jött, abban a pillanatban tova illant.

 

 

 

 

Történt az életemben két olyan meghatározó esemény, ami végett egy jó ideje arra, a számomra fontos kérdésre keresem…