Jani bácsi korán ébredt, mint ahogy az idősek általában. A sötétben azonban még nem tudott mihez kezdeni, ezért ágyban maradt, de hogy mégis múlassa az időt valahogy napkeltéig, visszagondolt a múltra.

A falak közül előmászott sokféle emlék, kedves–bús egyaránt. Azokat lapozgatta át újra meg újra. Mióta egyedül volt, talán ezerszer is számba vette mindet. Közben olyan nagyokat sóhajtott, hogy a tollpihék szinte táncot jártak belé.

Aztán amikor az első napsugarak végre besurrantak az ablakon, Jani bácsit egy pillanat alatt kikergették a dunna alól.

– Elég volt a múltból! – gondolta, és az aznapi teendőit vette számításba, amelyek évről évre szinte mindig ugyanazok voltak.

Odakint már élet volt. A tyúkólban Laci kakas teli torokból kiabálta ki az új nap kezdetét, majd háremével egyre türelmetlenebbül várta a reggelit.

– Megyek már, megyek! – morogta félhangosan az öreg, miközben gyorsan megmosta az arcát. Frissességet adtak neki a hideg vízcseppek, ahogyan hosszasan lefolytak az arcán, és bebújtak a ráncokba is. Érezte amint életet visznek egy újabb öreges napba. Közben egy pillanatra megállt, és a tükörbe nézve ismét elmerengett. Nézte a futó évek nyomait, érdes kezével végigsimította ősz szakállát.

Szinte megrázkódott, amikor a kakas újra kukorékolni kezdett.

– Gyerünk már, te vénség, mert éhen halnak az állataid! – morogta a tükörképének az öreg, majd megindult az ajtó felé. Az inget csak úgy menet közben rángatta magára.

A vén, kiszáradt diófa ajtó nagyot nyikordulva vihogott bele a szürkületbe, tréfát űzve a még álmodókkal. A ház mellől álmosan, hunyorogva kandikált ki vackából Pajtás, a nyugalmazott pásztorkutya, remélve, hogy csak álmodja azt, hogy máris kelnie kell.

– Mi van, öregfiú? Nem gondoltam, hogy ilyen hideg volt az éjszaka! Vagy nem attól ilyen deres a szakállad? – vigyorgott a kutya álmatag képébe öreg János, és nagy, kérges tenyerével meglapogatta Pajtás oldalát, aki már nagyon régóta őrizte a házat.

A kutya nem bánta a tréfát, és rögtön a gazdája oldalához szegődött. A farkát is szorgalmasan csóválta, mint ahogy azt egy elégedett ebnek tenni illik. Együtt mentek el a tyúkólig.

Odaérvén Jani bácsi öregesen hajolt le, hogy kinyissa az ajtót. Ahogy kitárta azt, az első napsugarak szemérmesen folydogáltak be a megélénkült tyúkok közé. Laci kakas peckesen az ajtó mögött állt, és erejét fitogtatva, kotyogott valamit. A tyúkok suhogva repültek le a kakasülőről, majd éhesen csipegetni kezdtek. Uruk mindaddig vigyázott rájuk, majd, miután mindannyian jól laktak, ő maga is hozzálátott.

– Egyetek csak! – biztatta őket az öreg, aki mindez alatt Pajtás társaságában a kapun kívülről figyelte őket.

Hirtelen a gazda gyomra is megcsikordult.

– Hanem hallod-e, te kutya! Nekünk is enni kellene ám valamit! – vetette fel az ötletet.

A kutya erre hevesebben kezdte csóválni a farkát, mert már a kezdetektől fogva megtanulta, mit jelent az emberek nyelvén az a szó, hogy: enni. János bácsi a sűrű farkcsóválást támogatásnak vélte, és serényen megindult a kamra irányába.

Igazi szentély volt számára a ház ezen része. Főleg ilyenkor február elején, amikor még bőségesen lógtak mindenféle füstölt finomságok a karácsonyi disznóvágásból. Az öreg mindig elégedettséggel lépett be oda, már ajtónyitáskor jó nagyokat szippantva a bent szétterülő finom levegőből. Majd a szemeit ringatta elmélyülten, a kampókon lógó kolbászokon, szalonnákon és sonkákon. Mikor mindezzel megvolt, csak azután került sor tettlegességre.

– Ez igen! Ez való embernek! – bólogatott az öreg, és nagyot nyeldekelt közben.

Nemcsak a disznótorost tartotta itt Jani bácsi. A polcokon sorakoztak egyéb finomságok is. Felül a zöldségfélék, gyümölcsök. Csak egy polcot elfoglalt a kert végében lévő almafa zamatos, fűszeres termése. Alatta a két megtermett bödönben várakozott elfogyasztásra a zsír, mellette tepertő egy nagy tálban. Még lentebb pöffeszkedtek a sajtok, és egy nagy csupor tejföl. Túl onnan befőttek, savanyúságok várakoztak, melyeket még a szomszédasszony rakott el egy kis favágásért cserébe.

A sarokban egy nagy demizson házi bor strázsált, néhány kisebb üveg pálinka társaságában. Jani bácsi jókedvűen megindult irányukba, hogy a reggelihez egy kis étvágyat csináljon a segítségükkel.

Ügyelve csepegtette tele pohárkáját, olyan pontossággal, mint ahogy a patikában mérik ki az orvosságot. Majd gondosan visszadugaszolta az üveget, kézbe vette a poharat, a szájához emelte azt, és lassan felhajtotta. Közben nem csukta be a szemét, tekintete végigsiklott az egész kamra metszetén. Padló, első polc, középső polc, felső polc, mennyezet, – egy pillanatnyi szünet, nyelés – aztán mindez lefelé– felső polc, középső polc…

S ez volt az a pillanat, amikor az öreg a pálinka maradékát majdnem félrenyelte. Ugyanis a polcon megpillantott valamit, aminek korántsem lett volna ott a helye. Kitágult szemekkel nézte a hívatlan vendéget, és ugyanilyen pillantásokkal fogadta őt is az a másik, onnan túlról.

Jani bácsi hirtelen azt hitte rosszul lát. Nem akarta ugyanis elhinni, hogy a finom eleségei között egy jól megtermett egérrel kell farkasszemet néznie. Az egér is valami ilyesmire gondolhatott, amikor a csodálkozó szemeit az öregre meresztette.

De mindez csak egy pillanatig tartott. Az öreg eszmélt hamarabb, amikor is nagyot kiabálva, letépte fejéről a kalapot, és az egér felé dobta azt, színtiszta dühből. Persze a kis állat már régen elszaladt onnan, mielőtt a kalap kárt tehetett volna benne. De ha már e nemes tökfödőnek egyszer oda kellett repülnie, hát az nem volt rest, és nagy robajjal leverte a polcról a tejfölös csuprot. Az edény ezernyi darabra hullott szét, megfáradt testéből nagy tócsában folyt szét fehér vére.

– A keserves életbe! – szakadt ki a káromkodás az öregből, amely nemcsak az egérnek, hanem az összetört edénynek is szólt immár. Pajtás hátrált egyet a hangos szavak miatt, és fülét lesimítva hunyászkodott meg gazdája háta mögött. Szemeiben azonban bujkált valami huncutság, mintha csak azt gondolta volna, hogy: – hát, eddig se adtál ebből a finomságból, és én így igazából azt sem bánom, hogy így esett! Gondolatai azonban mindjárt másra terelődtek, ahogy az öreg nagy hangon jajveszékelni kezdett.

– Ej, ilyen nem volt még, hogy ide beegye magát az egér! – sajnálta az öreg a kárt. – De mindjárt teszünk róla, hogy megváltozzanak a dolgok! Nem igaz, Pajtás?

A kutya figyelme megoszlott a gazdája szavai, és a földre esett tejfölös csupor között, melynek fehér nedve kínálkozóan ingerelte az orrát. Együttérzésének hamisságát, csakhamar elárulta csepegő nyála, és óvatlan pillantásai, amik folytonosan a tejfölre szegeződtek.

Az öreg észrevette ezt, és akkor már csak a kutyát szidta.

– Téged is csak a magad haszna érdekel! Minek is tartalak, te kivénhedt birkapásztor! – mondta rosszallóan János bácsi, miközben keserűen ingatta a fejét. – Gyere hát, takarítsd ezt el innen! De máshoz ne merj nyúlni! – figyelmeztette.

A kutya rögvest engedelmeskedett a parancsnak, és a szilánkokat ügyesen kikerülve, felkanalazta a földről a finomságot. Pillanatok múlva csak egy nagy nedves folt, és az összetört csupor maradványai árulkodtak a balesetről. A kutya nehezen hagyta ott a helyszínt, majd amikor belátta, hogy immáron nincs miért nyalnia a csupasz földet, szőrös pofáján elégedettség terült szét. Majd egyenes háttal leült, és gazdájára emelte a tekintetét.

– Talán még dicséretet is vársz a tejföl mellé, hékás? – szólt neki az öreg. – Hanem most már segíts megkeresni az egeret, mégsem hagyhatjuk, hogy apránként elhordja az ebédünket!

De a hajtóvadászat előtt, még rendet kellett rakni, hogy később ne legyen semmi útban. Bosszúsan hajolt le, hogy összeszedje a törmeléket.

Közben a kutya élvezvén a kamrába való bejárását, a kolbászokkal is közelebbi ismeretségbe kezdett. Talán abban reménykedett, hogy a kis betörő éppen azokban bújt el. Jani bácsi azonban ezt a vizsgálatot nem kívánta, éppen ezért nagyot húzott a seprűvel a segítségére siető eb fenekére.

– A hétszázát neki! Az egeret keresd, ne a kolbászt szimatold! De tudod mit? Jobb lesz, ha te inkább kint kutakodsz! – azzal kihajtotta a kutyát a helyiségből.

Pajtás kelletlenül somfordált ki, mentében olykor hátranézett, hátha félreértés történt, és a kamrából való kitiltásáról szóló ítélet, mégiscsak hamisnak bizonyult. De alighogy kiért, a kamraajtó kíméletlenül becsapódott mögötte, lompos farkát épphogy csak nem csípve oda. Pajtás sértődötten prüszkölt egyet a történtek után, majd dolgavégezetlenül a napsütötte vackába bújt. Hamarosan, a szájában érzett friss élmények finom ringatásában álomba szenderült.

Mindeközben János bácsi már négykézláb végigjárta a kamrát többször is, és diadalmasan felkiáltott, amikor az egyik sarokban megpillantott egy sötéten ásítozó, apró rést.

– Megvagy az anyád keservit! Nosza, befalazom hamar, aztán ráérsz odabent azon gondolkozni, hogy mit is rontottál el!

Hamar agyagot kevert össze törekes szalmával, és kipótolta a fal hiányzó részét.

– Így ni! Most már csak azt kell megvárni, hogy megszáradjon, és biztonságban lesz az uzsonna!

Elégedetten tápászkodott fel a földről, s hogy az elvégzett munkának áldomása legyen, egy jó pohár bort öntött magának.

– Ezt a te egészségedre iszom, egér! Remélem hallod szavam! – azzal, széles mozdulattal magába döntötte a finom nedűt.

Miután ily módon kibontakoztatta szépségét a verőfényes délelőtt, János bácsi hirtelen mozdulattal megtörölte bajuszát az ingujjba, és mintha nem szegte volna kedvét semmi sem, elindult a további dolgok elvégzésére.

Estebédhez készülődvén nyitott csak be újra a kamrába, és elégedetten szemrevételezte, hogy tapasztása igen jól sikerült. Épp csak a közepe sötétlett még, de ha egyszer az is megszárad, gondolata szerint a világ összes egere ellen megvédi majd a földi javait.

Jókedvűen feküdt le, álmaiban sokáig elringatózott.

Másnap a megszokott reggeli teendők után, éhesen, de mégis fütyörészve lépett be, az éléskamrába. Már el is feledte az előző napi incidenst. Jókedve azonban, ismét rút káromkodásba torzult.

– Azt a kajlakucsmás, ragyaverte édesanyádat! Hát nem volt még elég? Most azonnal megkereslek, és kinyuvasztalak! – bőgött fel, mire a kert végében civakodó verebek ijedten rebbentek szét.

A haragos szavak forrása nem más volt, minthogy a polcon addig oly fölségesen megpihenő sajtnak, immáron csak az apró harapásoktól megcsúfított maradványa terült el csupán. Valamivel arrébb, apró fekete gubacsok tették komikussá az összerágcsált sajt balladáját.

Pajtás, aki ezúttal is elkísérte gazdáját, az ajtón bekukucskálva konstatálta a történteket. Pofáját akkor is széles vigyorra húzta, mintha csak elégtételt érzett volna, az előző napi történések miatt. Persze, ahogy a dühöngő öregember vöröslő, nyáladzó arca felé fordult, világfájdalmat erőltetett kaján képére, azt az érzést sugallva, hogy a történet keserű gyászában teljességgel osztozik gazdájával.

–  Hát majd adok én neked, te szemtelen, te rút! Adok, én neked sajtot enni! Meglásd, keserű lesz a falat, csak győzzed lenyelni! – lármázott továbbra is az öreg.

Mintha csak húszéves lett volna, olyan fürgeséggel kuporodott le a tegnapi tapasztása mellé. Egy szempillantás után azonban meg kellett, hogy állapítsa; a tapasztás sértetlen maradt.

– Szóval nem innen támadtál ezúttal! – húzta szűkre a szemét az öreg. – Nem baj! Mindenre van megoldás!

Tajtékozva rohant el egérfogóért, Pajtás mindvégig ott loholt a nyomában, hogy e nemes feladatból valamiképpen ő is kivegye a részét. Alig egy óra alatt megjárták az utat. Négy pompás egérfogóval tértek haza.

– No, Pajtás! Ha ezek sem fogják meg azt a szemtelen kis tolvajt, akkor semmi!

Pajtás tűnődve nézte gazdáját, ahogy sajttal szereli fel a csapdákat, és ahogyan üggyel – bajjal beállítja őket a sarkokba. Sehogyan sem értette, hogyan fogják el majd ezek a valamik a vétkest, ugyanis egyáltalán nem tűntek olyannak, amik tudnak az egér után futni.

Míg az öreg egy másikkal bíbelődött, ő a készen felállított csapdát nézegette, szagolgatta, ismerkedett vele. A titkát akarta kikeresni. No, meg a sajt is vonzotta, ami olyan ínycsiklandóan terült el rajta. Az egérfogó nagy csendesen feküdt továbbra is a sarokban, hallgatagon, semmi jelét nem adva arról, hogy egy kicsit is idegesítenék az egerek, vagy bármi más is. A kutya közelebb hajolt hát hozzá, mert a sajt rendkívüli módon ingerelte az orrát.

Annál nagyobb volt az ijedelme, amikor megbökte a tőrt, ami ezután nagy hirtelenséggel fémesen csattanva összeugrott. Pajtás nyüszítve, vonyítva, farkát behúzva rohant ki a kamrából. Maradék önbecsülését a kert végében szedte össze, amikor is felborzolt háttal visszafordult, és úgy ugatott néhányat a távolban hagyott ellenségre.

– Hej, Pajtás, Pajtás! Ha nem segítesz, legalább ne hátráltass! Most megtanultad, hogy ne üsd az orrod a nagyok dolgába! – nevette ki a kutyáját az öreg.

Az ugatás még néhány pillanatig hallatszódott, majd egyszer csak abbamaradt. Amikor János bácsi dolga végeztével kijött a kamrából, a kutya még akkor is bizalmatlanul leskelődött felé.

– Semmi baj, kutyám! Csak én vagyok! Az egérfogókat bent hagytam, hadd végezzék a dolgukat! Ne bántsd őket legközelebb, akkor te sem haragszol meg rájuk! Hanem most maradj csendben, hadd higgye a magas tekintélyű egéruraság, hogy nem vagyunk itthon! Akkor bátrabb lesz, és hamarabb belesétál a csapdába.

Késő délután volt, vagy talán már kora este, amikor János bácsi nem bírta tovább, és halk mozdulatokkal besomfordált a kamrába, hogy megnézze, sikeres volt–e az egérfogás. Azonban miután szemrevételezte a tőröket, reményei üvegcserepekként törtek össze a zord valóság őrlő fogai között.

Az egér ugyanis, újra túljárt az eszén. Minden csapda ugyanúgy kifeszítve állt, csak épp a sajtok tűntek el róluk. Ráadásul a rafinált rágcsáló még egy hosszú szál kolbászba is belepocsékolt.

– Hát ez már valóban tűrhetetlen! – vágta földhöz a kalapját az öreg. – Azt hiszed, hogy a végtelenségig bírom én? Ej, ha egyszer a markomba foglak, egy pillanat alatt kiszorítom belőled a szuszt!

Miután a mérge csillapodott, János bácsi gondolkodóba esett. Fel–alá sétált a kamrában, erősen gondolkozott, hogy mitévő legyen. Tudta, ha ez sokáig így folytatódik, az összes elesége odalesz, mert megdézsmálja azt egy apró kisegér.

Végül azt gondolta ki, hogy nem hagyhat semmit a kamrában, amíg a tettes meg nem lesz. Nagy sebbel–lobbal hurcolni kezdte a finomságokat, Pajtás hogy segítséget színleljen, folyton a nyomában volt. Valójában azonban inkább azt várta, hogy lepottyanjon valami Jani bácsi görcsös öleléséből. Akkor újra vigaszra lelhetne a szerencsétlenségben, és fanyalogva bár, de eltüntetné a bepiszkolódott ételt, amit a kényes gyomrú gazdája úgysem enne már meg.

Fél óra múlva kiderült, hogy nem volt szerencséje, mert az öreg nem szórt el semmit, ugyanis jobban szerette a saját gyomrát, mint a kutyáét.

Mikor mindezzel megvoltak, az öreg arra jutott, hogy újra felállítja a csapdákat, csak ezúttal vékony madzaggal le is kötözi rajtuk az eleséget. Az egérnek így rángatnia kell a sajtot, és akkor az biztosan el fog csattanni.

Nagy aprólékossággal végezte el ezt a manővert. Kutyája nem sokkal messzebb tőle, hegyező fülekkel figyelte gazdája ujjait, ahogy azok rátekerték a zsinórt a sajtra, és egyben a csapdára is.

Időbe telt mindez, de végül az öreg, remegő kezekkel újra kifeszítette a gyilkos szerszámokat, amik reményei szerint, ily módon sokkal hatékonyabbak lesznek majd.

János bácsi ravasz mosollyal zárta be az ajtót, és elégedetten tért nyugovóra, mint aki jól végezte dolgát.

Másnap reggel ő ébresztette Laci kakast, ahogy nagy sebesen kicsapta a nyikorgó ajtót. Sietett megtudni, hogy a csapdái mit végeztek. Pajtás csak az orrát dugta ki, és álmatagon pislogott gazdája után. Nem érzett magában ugyanis elég erőt, hogy ilyen korai órán kövesse őt bárhová is. Azonban épp, hogy újra alvópozícióba helyezkedhetett volna, riadtan rázkódott össze, mert a gazdája újfent hangos káromkodásba kezdett.

A kutyának nem volt mit tenni, megropogtatta a csontjait, hogy megnézze, mi a riadalom okozója. Mire a kamrához ért, csak annyit látott, hogy a gazdája páros lábbal ugrál a csapdákon. Ez érdekesnek tűnt a kutya számára, leült hát, és tovább figyelte az öreget.

– Talán ez valami új vadásztechnika az egerek megfogására! – tűnődött el, majd miután látta, ahogy az öreg szinte már a haját tépi idegességében, arra gondolt, hogy ez mégiscsak valami más lehet.

Nem sokkal később, miután az öreg izzadva, lihegve kiadta a dühét, a falnak támaszkodva pihente ki a sokkot.

Az egér, újra csak ügyesebb volt nála – végig ez zakatolt a fejében.

– Gondolkodjunk egy kicsit! – mondta higgadtan János bácsi, és bosszús arccal a pálinkás demizson felé tartott. Azonban ahogy ki akarta húzni a dugót, az eltörött, és az alsó fele belepottyant az italba.

– Már csak ez hiányzott! – mérgelődött újra, és vaskos ujjaival megpróbálta kipiszkálni a félbeszakadt dugót. Nem sok sikerrel járt. Pajtás távolról figyelte, ahogy készülődni látszott az újabb dühkitörés. De az ezúttal elmaradt. Sőt, János bácsi üdvözült mosollyal nézett a kutya megértő szemeibe.

– Ez az! Megvan! – mondta harsányan.

Pajtásban ekkor tudatosult, hogy az elmúlt napok traumái, épp akkor központosultak gazdája fejében, maradandó káros hatást gyakorolva az idős elmére. Aggódva figyelte, ahogy az öreg kirohant a kamrából, hogy nem sokkal később egy befőttesüveggel, és egy ásóval térjen vissza.

Egy percig sem késlekedett, azonnal hozzáfogott az ásáshoz, épp akkora lyukat vájva ki a kamra döngölt padlójából, amekkorában az üveg, a szájáig éppen belefért. Miután ily módon eltemette azt, gondosan ellapogatta körülötte a földet. Végül az üveg mélyére egy jókora szagos sajtot helyezett.

– Most sikerülni fog! – mondta teljes bizonyossággal.

A nyugalom mély álomba ringatta az öreget aznap éjszaka. De még így is jóval Laci kakas ébresztője előtt kelt. Hamar kipattant az ágyból, és szaladt is egyenesen a kamrába.

Mentében majd hanyatt esett a nyújtózkodó Pajtásban, aki a reggeli tornáját épp az ajtó előtt végezte. Az öreg lelkesedését azonban ez sem tompította, épp csak odaszólt valamit a kutyának, aztán igyekezett is tovább.

Üggyel–bajjal nyitotta ki a zárat, mert a nap még nem kelt föl teljesen, csak nyújtogatta első sugarait. János bácsi kénytelen volt lámpát gyújtani, hogy végre belásson a helyiségbe. Nagy zajjal toppant be, és türelmetlenül az üveg felé tartotta a lámpát.

– Ej, megvagy, tolvaj! – kurjantott fel örömében, ahogy a lámpafény megvilágította az üvegben raboskodó egeret. – Hallod ezt Pajtás, elkaptuk az ingyenélőt!

A kutya is csakhamar ott termett, hogy kivegye a részét a dicsőségből, és szorosan a gazdája lábához bújt. Mellkasa feszült, mint a boroshordó.

– No, de vegyük ki, ha már elkaptuk, egy perccel se maradjon itt tovább! Ha megvirrad, átadom a szomszédasszonynak, etesse meg a macskával! Itt több bajt már nem csinál! – vigyorgott erősen az öreg.

Aztán lassan lehajolt, és nagy piszmogással kiemelte az üveget egerestől. A rágcsáló veszélyt sejtve vehemensen cincogni kezdett, miközben az üveg alján a kijárat után kutatott.

– Egy percet azért szentelek rád, csak megnézem magamnak azt, aki olyan csúnyán összerágta a sajtomat!– mondta suttogva az öreg, és az arca elé emelte az üveget, melyet a lámpafény szelíden átvilágított. Az öreg hunyorogva figyelte benne a kis állatot.

Legelőször a pici, fekete gombszemek ragadták meg figyelmét, ahogy elkeseredetten keresték a csapdából a kiutat. Lüktetett bennük az élethez való ragaszkodás, ahogy minden minutumban a szabadulásban bíztak. Mikor az egér nem tudott alul eliszkolni, két lábra állt, csak úgy, mint egy ember. János bácsi tekintete akaratlanul is, de megenyhült. Majd a pillantása lentebb csúszott, az egér pofájára. Akkor vette csak észre az öreg, hogy egy igencsak éltes állattal hozhatta össze a sors, mert az egér szája körül a fekete szőrök régen megfehéredtek már. A gazda önkéntelenül végigsimított a saját ősz szakállán.

Végül az egér tappancsait vette szemügyre, ahogy körbe­–körbe tapogatták az üvegfalat. Az egér egyszer csak hirtelen megállt, és rózsaszín tappancsát az üvegfalon keresztül az öreg tenyerébe tette. Nagyot sóhajtott ekkor az öreg, és leengedte az üveget a combja mellé.

– Teljesen meghibbantam! – mondta halkan, inkább csak úgy magában, de ahogy félszemmel Pajtásra nézett, megesküdött volna, hogy a kutya helyeslően bólogatott szavaira.

– Mondj, amit akarsz Pajtás, – szólt neki Jani bácsi – de szeretném, ha elkísérnél!

Lassú mozdulatokkal lefedte az üveg tetejét, és a tarisznyába tette. Aztán felvette a kabátját és a kalapját, majd megindult az úton lefelé.

– Messze az erdő, ahol mindenféle aprónép megél, hamar indulni kell! – gondolta.

Ahogy a kaput csukta, látta, ahogy a szomszédasszony épp az utcaajtóban leskelődik. Nagy vörös macskája ott kujtorgott szorosan a lába mellett.

Jani bácsi szigorúan Pajtásra nézett, és azt mondta neki: – nehogy elárulj!

A kutya nem szólt semmit, mit is szólhatott volna, hisz csak egy kutya volt. Lihegve követte gazdáját.

A szomszédasszony köszönt előbb.

– Jó reggelt, Janikám! Merre ilyen korán?

– Jó reggelt magának is, Zsuzsikám! Csak teszünk egy sétát az erdőbe. Megadjuk az egészségnek azt, ami neki jár!

– Hát csak adjátok, lelkem! – mondta Zsuzsika, olyan hangsúllyal, mint aki éppen bolonddal beszél, miközben egy vén derékfájós öregembert nézeget, ahogy az a botjára támaszkodva indul erdei körútra sötét hajnalban.

Amikor a furcsa társaság elment mellette, a szomszédasszony megesküdött volna rá, hogy a gazda tarisznyájában cincogott valami. Nézte még őket egy ideig, majd csapott egyet a húsos tenyerével, és csak ennyit mondott: – bolond egy reggel!

Azzal megfordult, felkapta a macskáját, – mert az még mindig erősen a távozók után pislogott, – és becsapta maguk mögött a kaput.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz…