KUVICA ÉS KUVIJU- életkép kuvikéknál

 

A cserepek közötti rés mutatta már itt a hajnal. Kuvica , mint egy toll – gombolyag csücsült a fészkén az ósdi pajta padlásterében. Ez a sarok is Kuvijura emlékeztette, ahogy álmosan bóbiskolt a tojásain. Hej, hol vagy kedves párom, éhes vagyok!! Gyere már haza!

Behúzta a nyakát, kényelembe helyezkedett és így félálomban gondolt vissza az elmúlt időkre, arra, amikor a farktolla töve kezdett bizseregni. Kuvimama figyelmeztette, ideje társat találni és fészket alapítani. Igen, de hol van egy alkalmas fiú, akivel leélheti az életét és sorra felnevelhetik a fiókáikat?

Háát, látott is a temetőkert felé reptében egy csinos kuvikfiút: gyönyörű fehér! szemöldök-tollai voltak! És ez vidám, bohókás kifejezést adott a megjelenésének. Nem volt olyan komoly vagy mérges képe, mint a többieknek. Esténként Kuvica többször is elrepült arrafelé hátha észreveszi,m ilyen szép fehér tollai vannak a hasán. De látszólag Kuviju- mint később megtudta a nevét, nem is figyelt rá! Észre sem vette….Amíg egyszer alkonyattájt, éppen vacsorára vadászott, amikor az a nagy világító kerek volt az égen, hirtelen az erdő felől nagy szél kerekedett. Úgy felkapta, mintha csak egy tollpihe lett volna és elrepítette a falu felé. A zúgó szélben hirtelen egy nagy koppanást érzett, a feje egészen belerengett.

Hát Kuvijut csapta hozzá a szélvihar. Na ez aztán jól belém esett- gondolta Kuvica. De nem tudott elmerülni a témában, mert a szélzúgáson keresztül is meghallotta, amint Kuvijú odakiáltotta: Gyere velem, tudok egy csendes búvóhelyet! Amennyire Kuvica ereje engedte, kíváncsian követte a fiút. És huss egy nagy résén egymást után berepültek a padlásra. Kuviju a kémény mögötti sarokba vezette az elfáradt Kuvicát, aki kicsit még szédült, de rögtön mellékuporodott. Hát mégis észrevett! – járta át a melegség a szívét és megadóan bújt a fiú puha szárnyai alá.

Első perctől kezdve érezte, ő az igazi! És engedett a kedveskedésnek és hamarosan csak azt vette észre, hogy három kis tojáson ül. Ettől kezdve éjszakánként Kuvijú kirepült a padlásról, hogy hajnalban friss reggelit hozzon neki.

Ilyenkor boldogan együtt tervezték, hogy a három fiókát hogyan fogják tanítani a vadászatra. Megmutatják nekik a temetőkertet, a kis ligetet és az erdőfelé is elvezetik őket.

Ezek az éjszakai bóbiskodások, emlékezések rendszeresen megkönnyítették a várakozását.

—-* *.*—-

Még alig hajnalodott, amikor a kiscsengő halk hangja jelezte, hogy Jácint felébredt, éhes. Pár pillanat múlva puha tappancsokon a takaróra felugorva, óvatosan lépegetve, nagy dorombolások közepette a cica megérkezett, felsétált a vállához. Ott megállt és mint egy hivatásos mosónő, úgy dagasztotta a takarót.

Ágnes asszony megreszkírozott egy pillantást az órára, ami csak 5.17-t mutatott. Nagy sóhajtással megadta magát, felkelt és enni adott a cicának. Amig Jácint a kekszeket ropogtatta, addig a gazdasszony elkészítette a maga kávéját. Mire kortyolgatni kezdte, a cica befejezve a reggelijét, felsorakozott a kertbe vezető konyhaajtó elé és határozott nyávogással jelezte: ki akar menni. De az magától nem nyílt ki, ezért nagy szemekkel Ágnes asszonyt bűvölte.Ez általában be is jött: a gazdi felnyalábolta és egy székre téve beöltöztette a szexi mellénykéjébe, hogy bárhol jár-mert a kisasszony előszeretettel fedezte fel a szűkebb, majd tágabb környezetét, – hogy a fényvisszaverő csíkok láthatóvá tegyék merre, hol bújkál őkelme. Amint a kertbe vezető ajtó kitárult, a cica pillanatok alatt eltűnt a tavacska irányába. Ott rutinosan lekuporodott a víz partjára és bár három béka is lakott a vizinövények takarásában, szertartásosan és hosszan lefetyelte a “békák lábvizét”, ahogyan Ágnes mesélni szokta a barátnőinek e furcsa szokást.

Az asszony éppen a pirítóst készítette a reggelihez, amikor a nyitott ajtóban meghallotta, a cica iparkodik – befelé! Ez szokatlan volt. A csengő a cica nyakában jelezte, hogy visszafelé jön. Ahogy odafordult, félszemmel meglátta, hogy az állat valamit hoz a szájában, majd határozottan odajön hozzá és megáll a lábánál. Kíváncsian hajolt le hozzá, ugyan mit hozott be? A cica leejtette a lába elé a “zsákmányát”. Hát egy egérke volt az! Az ijedt cincogó megmozdult, mire a cica felkapta és usgyi kiszaladt vele a kertbe.

Az asszony elcsodálkozott, hogy az egykori szobacicából önkéntelenül hogyan tört ki az ősi természet! Teljesen meghatotta, hogy valahol a kertben  milyen ügyesen elfogta a kisegeret és lám első reakciójával behozta a lakásba. Őhozzá! És a zsákmányt, mint egy ajándékot a gazdi lábaihoz tette.

Ami ezután következett, az odaszegezte az asszonyt a konyhaablakhoz és onnan kacagva leste a produkciót. A térdig érő magas fűben a cica eltűnt az egerentyűvel, ahogy gyerekkorukban a nagymamájuknál talált példányt elnevezték.

Ágnes egy hírben hallotta, hogy az angol farmerek az eltűnőben lévő méheket úgy próbálják visszacsalogatni, hogy nem vágják le a fűvet, hanem hagyják szabadon megnőni. És valóban: így egyre több méhecske látogatja a kertjeiket, mezőiket. De nemcsak hallotta, de követte is az angol mintát. Így a magas fűben csak a cica feketén gömbölyödő hátát látta, és azt a hirtelen mozdulatot, amint fölkapja a kisegeret, majd földobja, no meg a kecsesen kinyúló fehérkesztyűs cicamancsot, amint a levegőben odébb pofozza az egérkét. Olyan kecsesen játszott a cica az egyre aléltabb, feldobott állatkával, hogy Ágnes asszony el is felejtkezett a kávéjáról, amíg a lejátszódó jelenetet figyelte.

Egy idő után felfedezte, hogy a cica otthagyta a játékszerét a kerti ösvényen és valamerre a kert túlsó végében a pajta felé eltűnt. Ágnes a kimúlt kisegeret hamar felszedte, mielőtt a hangyák vagy a falánk és kíváncsi, zajongó csókák megtalálták volna. Egészen meglepődött, hogy milyen pici a teste és hozzá képest milyen hosszú a farka és mekkorák az átlátszó fülei. Majd óvatosan a farka végénél felemelte az egerentyűt és “megtanította repülni”, ahogy gyerekkorukban is tették. Most is a magas sövény fölött nagy lendülettel átküldte vendégségbe a szomszéd kertbe a két nagytestű kutyához.

—- * * * —–

A padlászugban Kuvica a bóbiskolásból puha szárnysuhogásra ébredt. Örömmel üdvözölte a fáradtan érkező párját, aki a zsákmányát a kémény mögé rejtette. Kuviju kedvesen megbökte Kuvicát és összebújva, mint egy kétfejű tollgombóc csendben ültek egy darabig.

Aztán férjuram kedveskedve szólt:

Nézd milyen ritkaságot hoztam neked reggelire:

Éppen fáradtan indultam, hogy hazatérjek, amikor a kerítés fölött egy egérkét láttam repülni. Még sohsem láttam repülő egeret, így gyorsan arra kanyarodtam és “reptében” elkaptam: Gondoltam finom reggeli lesz az én asszonykámnak!

Ugye örülsz neki? Azzal az egerentyűt áttette egészen közel Kuvica lábai elé.

 

 

 

 

 

Soós Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Mindig nyitott szemmel járok-kelek a világban.Érdeklődéssel figyelem a házak homlokzatát, elgondolkodom, vajon…