A kapcsolatok üresek, kihaltak,
Nem tudhatod, kinek szavazhatsz bizalmat.
Az emberek magányosak, kevés az igaz barát,
De egyre több az árva és csonka család.
A fiatalok céltalannak érzik az életet,
Idegen országban töltenek el éveket.
Vagy lehet, hogy sohasem jönnek haza,
Ott lelnek otthonra, ahol máshogy mondják: „anya”.
A nagymama az unokáját évente csak egyszer látja,
Könnyeit törölgetve mégis mosolyra görbül szája,
mert az utódait talán egy szebb és jobb jövő várja.
Csak ne lennének néha annyira messze,
Ha tudna, még ő is utánuk menne.

A kórházakban fölötted mállik a vakolat,
És a leterített lepedő sem teljesen patyolat.
Az ápolók, nővérek a szívükkel dolgoznak,
És a vállukon rengeteg terhet hordoznak.
De csökkennek a nővérek, és kevesebb az orvos,
A kórházak tömve vannak, és mindenki morcos.
Mert túlterheltek, fáradtak, fogytán az erejük,
Nagy a nyomás rajtuk, hiszen fontos a szerepük.

Valaki tréfából lop, mások azért, mert éheznek,
Téli reggeleken a jégvirágos szobában ébrednek.
Valahol a gyerekek még soha nem jártak iskolába,
Sok kamasz csak álmodik arról, hogy lesz diplomája.
Ki akarnak törni, csak nem tudnak vagy mernek,
Hány olyan gyermek van, akiket a szülei vernek.

Valami nem jó itt, és félek, végleg elromlott,
A rend, ami egykor volt, mára teljesen megbomlott.
Forog a föld, lemegy a nap, aztán jön a reggel,
De minden egyes nap százak kelnek fájó fejjel.
Mert ott a hitel, és a gyerek is táborba menne,
Új kocsi is kéne már, meg lakást újítani is persze.
Nyaralni is, együtt, de régen voltunk,
Egymásra nézünk és elszorul a torkunk.
Valami nem jó itt, lehet, hogy nem is lesz már,
Pedig jön még őszre tél, és tavaszra ezer nyár.
Nem kéne nagy dolgokra vágyni, csak egészen kicsikre,
Még akkor is bízni, ha a bánat zárja szívünket bilincsbe.

Buruli Anita az Irodalmi Rádió szerzője. Már gyerekkoromban is megérintettek a versek. Leemeltem Ady Endre kötetét a polcról,…