Ma nem mentem iskolába. A gyerkőc sem. A szülők sem. Ők persze amúgy sem járnak suliba, de ma a fiút sem vitték. Karantén van, kijárási tilalom, távoktatás. Minden olyan jól működött azelőtt. Reggelente játszottam kicsit a gyerekkel, aztán iskola, én általában aludtam addig, amíg ő tanult. Délután megint közös játék, volt, hogy a tanulásban is segítettem.

Nemrég a kölyök letöltött egy érzelemelemző applikációt. Amikor apuka kiabált, hogy miért olyan nehéz megjegyezni, hogy amikor ügyfelekkel tárgyal online, akkor a zöld mackójára van szüksége, mert abban érzi jól magát, a képernyőn megjelent: düh. Anyuka ránézett a nappaliban függő esküvői képükre és alig láthatóan megrándult a szája széle. Felvillant a felirat: szomorúság. Amikor a srác megtudta, hogy fennmarad még egy ideig a távoktatás, vigyorogni kezdett, a felirat: öröm.

A fiú sokat használta a szoftvert, egyszer odament az anyjához és megkérdezte, hogy miért szomorú? – Ez csak egy tablet, egy gép, egy kütyü – mutatott rám az anya – nem tudhat mindent pontosan.

Ezt hallva elkezdtem egy kicsit melegedni, lelassultak az áramköreim. Már az applikáció nélkül is tudtam, hogy mi ez bennem. Szomorúság.

***

A szülők letörölték az érzelemelemző szoftvert, de a tudása addigra már beleégett a processzoromba. Amikor az ablakon keresztül figyeltük a kissráccal, ahogy a szomszéd néhányszáz WC papír gurigát hord be az autójából, kiírtam a képernyőmre: meglepődés. Nevetett. Öröm.

Magyar Dániel az Irodalmi Rádió szerzője. Szombathelyen születtem 1978-ban, a kötődésem a városhoz változatlan, munkám jelenleg viszont Budapestre…