– Rövid az élet – mondta a bohóc – majd remegő kézzel mosolyt festett bánatos ráncaira. A nikotintól megsárgult ajtó mellett álló fiatalember mély levegőt vett és felsegítette Alfredo naftalinszagú köpenyét.

– Köszönöm Maestro! – mondta Alfredo és megsimogatta a fiatalember arcát, de nem vette észre a szemében gyűlő könnyeket.

A nézőtéren kevesen ültek. Kopott székek, kavargó porszemek és érdektelen arcok vártak a fülledt, nyári délutánon. A sátor fedetlen oldalán langyos szél fújt keresztbe, amikor a fiatalember az ősz hajú hölgy mellett helyet foglalt az első sorban.

– Mindjárt jön – mondta a hölgy felé fordulva, miközben elrejtette könnyes zsebkendőjét. Az ősz hajú hölgy szótlan mosollyal köszönte meg.

A színpadon egy kis gitár pihent. Színes matricái kifakultak rég. Alfredo minden alkalommal a húrokba csapott, hogy vidám mondókáit dalban mondja el.

– Ennek semmi értelme – mondta Sári -, úgysem lesz olyan, mint rég.

– Hallgass már! – förmedt rá Rózsa -, tíz perc az egész. Az idődből kitelik.

– Nincs értelme. Maca sincs itt.

– Mindig csak a munka. Majd jönne még.

Az ősz hajú hölgy egy darabig hallgatott, majd szúrós szemmel hátrafordult. A vitázó asszonyok elcsendesedtek, a mögöttük ülő, két szőke lányka csokit majszolt, de a szempár láttán abbahagyta.

Alfredo nehézkes léptekkel, hajlott háttal botorkált be a porondra és hangosan köszöntötte nézőit!

– Jó napot a szép asszonyoknak! Maestro, kezdhetünk?

A fiatalember Alfredo szemébe nézett és bátortalanul bólintott.

Vidám rímek sorakoztak. Egyik dal jött a másik után. A bohócból bonviván lett egy szempillantás alatt. A lányok és asszonyok mélán figyeltek. Az ősz hajú hölgy pedig csak tapsolt és tapsolt. Alfredo kis idő után csak a hölgy mosolyát kereste. Azt maga sem tudta, hogy miért. Ha a hölgyre nézett azt érezte, hogy a ráncai kisimulnak, festett mosolya, sajátjával egy útra lép.

– Még egy dalt megenged nekem Maestro? – kérdezte Alfredo, a fiatalembert nézve.

– Kérem. Csak játsszon, amennyit akar.

Alfredo a válasz hallatán, villám csapva megtorpant. Rohamosan köhögni kezdett, szeme szégyennel telt, majd elejtette a kis gitárt. Elhallgatott. Nem mozdult, csak a fiatalembert nézte. Néma tekintettel segítségért kiáltott. A fiatalember mély levegőt vett, majd karonfogva elkísérte.

***

Dénes papa nagyon engedékeny volt unokájával szemben. Ő volt az első fiú a családban, miután három lánya született. Bármit kért a papa szó nélkül teljesítette. Ezért Sanyika nem félt a lehetetlentől, mert nem ismerte. Imádta a nagypapánál töltött nyarakat. Mindre szívből emlékezett.

Az utolsó nyaraláskor épp gitárművész akart lenni. Kedvenc zenészeiről matricákat gyűjtött. A nyári búcsúban egy kis gitárban látta meg a hangjegyekből épülő szép jövőt.

– Ezt szeretnéd? – kérdezte Dénes papa Sanyikát.

Az első szülött fiúcska mély levegőt vett, majd bátortalanul bólintott.

– Nem tudom, hogy kell használni.

– Azzal most ne törődj.

 

Minden nap gyakorolt a dohányfüstös konyhában. Sanyika fals hangon énekelt gitározás közben a két tagú közönségnek.

– Mi a kedvenc dalod nagymama? – kérdezte Sanyika.

– Én az operetteket szeretem.

Sanyikán látszott, hogy nem érti a választ. Néma tekintettel segítséget kért Dénes nagypapától.

– Az csak cirkuszi badarság. Énekeld azt, amit te szeretsz – mondta Dénes nagypapa és huncut mosollyal Erzsi mamára nézett.

– Sanyika, te egyszer még mestere leszel a gitározásnak – mondta Erzsi mama, miközben a hímzésével babrált.

– Még egy dalt megengedtek? – kérdezte Sanyika felbátorodva Erzsi mama dicsérete hallatán.

– Csak játssz, amennyit akarsz Maestro – szólt közbe Dénes papa és füstkarikákkal fújta tele a nyári konyhát.

– Mi az, hogy Maestro nagypapa?

– Legyen ez a művészneved, ha mestere leszel a gitározásnak! – mondta nevetve Dénes papa.

Tetszett a gondolat Sanyikának és még boldogabban nyúzta újdonsült hangszerét.

– Kipróbálod nagypapa? – kérdezte Sanyika.

Villámcsapásként érte Dénes papa válasza.

– Akkor a hétvégén koncertet adunk az ebéd után. Megnézheti a család.

– De ott lesz mindenki – mondta Sanyika és ismét erőre kapott benne a bátortalanság.

– Sári nénéd és anyukád biztos. Maca nem hiszem, hogy hazajön – mondta Dénes papa, és utolsó mondatától úrrá lett rajta a szomorúság.

Sanyika észrevette, ezért gyorsan kérdezett.

– Mi lesz a művészneved nagypapa?

Dénes papa gondolkozott, majd szomorúságból mosolyba forduló arccal néhány lépést tett a fogasig, amiről leakasztotta nemrég vásárolt, munkásköpenyét.

– Alfredo, a bohóc bonviván.

Sanyika nevetett a név hallatán, Erzsi mama pedig félretette hímzését, majd tapsolt és tapsolt, amíg hallgatta az esetlen próbákat. Dénes papa ezt látva elfeledte minden bánatát.

 

A hétvége eljött. Az ebéd elfogyott. Dénes papa álarcot festett. Sanyika gitározott. A család minden tagja jól mulatott.

– Maca miért nem jött haza? – kérdezte Sári, miközben simogatta egyre növekvő pocakját. Szíve alatt ikreket várt.

– Mindig csak a szórakozás – mondta bosszúsan Rózsa, miután homlokon csókolta gitárművésznek készülő kisfiát.

 

Mint minden csoda, a gitározás is három napig tartott. Sanyika dalolászott néhány napot a nagyszülőknek, aztán félretette a kis gitárt, amit később a padlás őrzött, majd ellepte a por és a matricák.

***

Dénes papa legkisebb lánya kirepült rég. Ideje korán, mert untatta a poros udvar és a füstös ház színtelen világa.

– Minden itthon töltött perc elvesztegetett idő – mondta Maca, amikor utoljára otthon járt -, mert sosem történik semmi, csak ha apám fúj egy halvány füstkarikát.

Nővérei haragudtak. Erzsi mama is neheztelt rá. Dénes papa sosem hozta szóba, de minden nap várta.

***

Öt éve már, hogy az utolsó jelenet lezajlott a betegség ácsolta színpadon. Két gyógyír nélküli kór is ellene fordult élete alkonyán. Az egyik Dénes papa elméjét támadta meg. Csak néhanap engedett neki egy-egy tiszta gondolatot. Képzelete rendszerint elsodorta a szép emlékek felé, melyekben elmerült és újraélte mind.

A másik a tiszta lélegzetet vette el. Majd örökre elragadta a szeretteitől.

 

Minden nyáron összegyűltek az egykor cirkuszi porondnak vélt kerti sátor alatt, és a kopott székeken ücsörögve idézték fel a múlt derűs pillanatait.

Erzsi mama és Sanyika nehéz szívvel gondolt Dénes papa utolsó napjára. De az életére mindig vidáman. Az emlékképek mosolyt csaltak elő. A könnyeket felszárították az évek.

Sára, Rózsa és a szőke lányok már megbékéltek a múlttal. Ilyenkor mindenki elmesélte Dénes papához kötődő, kedvenc történetét.

Most először Maca is ott ült velük. Emlékek nélkül, melyekre nem jutott idő. És mialatt hallgatta a többieket, fújt egy halvány füstkarikát.

Rácz Roland az Irodalmi Rádió szerzője. Elsősorban olvasmányélményeim inspiráltak az írásra. A könyvek által teremtett, magával ragadó világok,…