Lehozná a csillagokat is….

Olyan nyomasztó, évről-évre súlyosbodó folyamatok zajlanak a világban, amelyek – úgy tűnik – a technika és az informatika  „fejlődésével” egyre jobban veszélyeztetik a normális emberi kapcsolatok fennmaradását, a szépséget és örömet adó, emberhez méltó létezést. Az első megdöbbenést az a rádióműsor váltotta ki belőlem, amelyben informatikusok beszélgettek a betegápoló robotokról.   Elszorult szívvel hallgattam a „fényes jövő” ecsetelését, amelyben családtagok helyett, robotok ápolják majd az idős, beteg felmenőket. Nagyon sok emberrel beszélgettem erről a kérdésről, és arról is, hogy nekünk, hétköznapi embereknek kellene tiltakozni ez ellen, megakadályozni az emberi lényeg, a lélek nélküli világ létrejöttét. Az idősebb korosztály hozzám hasonlóan megrendült ettől a helyzettől, de a fiatalok többsége úgy vélte, hogy az öregek – mióta világ a világ – mindig az értékek elvesztéséről sopánkodtak, aztán mégis itt vagyunk.

Később, az élet más területein is tapasztalhattuk, hogy ez az állítólag korszerű, online ügyintézésre és internetre épülő világ, mennyire megnehezítette a dolgunkat és megsokszorozta feladataink számát. Régen, havonta becsöngetett a Díjbeszedő vagy az áramszolgáltató és a gázszolgáltató embere leolvasni az mérőállást, és egyúttal befizethettük nála a szolgáltatás díját. Ehhez persze – ha nem volt kutya – be kellett szerelni egy kapucsengőt.  Most, emellett, kell még telefon (lehetőleg okos), számítógép, internet előfizetés és digitális írástudás. Immár a mi dolgunkká vált észben tartani a leolvasások rövid, előírt időintervallumban való elektronikus rögzítését (diktálás) a szolgáltató ügyfélszolgálatánál, majd elektronikusan fogadni, elmenteni és tárolni a szolgáltató számláit. Végül rendezni is kell a számlát, s erről ugyanígy egy biztonságos nyilvántartást vezetni, hogy ha netán probléma adódik, igazolni tudjuk, mit és mikor tettünk. Szerencse, hogy a kapucsengő és a kutya engedélyezett, mert a szolgáltató időnként személyesen, offline ellenőrzi a megbízhatóságunkat. Az erre fordított idő, sokszorosa a hagyományos, havi kétszer öt perces leolvasásnak és fizetésnek, s még az sem vigasztal, hogy nagyvonalúan megspóroltuk a szolgáltatóknak a leolvasók és díjbeszedők  munkabérét!

Egyre szaporodik az ilyen példák, események száma, és muszáj szembesülni a kérdéssel, hogy mivé lesz az emberi lét, ha lassan mindent ilyen távolról, gépi úton intézünk, a segítségeink pedig egyre többször robotok. Elkeseredetten hallgattam mindössze négy nappal ezelőtt, hogy már a betegápoló robotok kedves arckifejezésének kimunkálásán fáradoznak, mikor a puszta tény is felháborító, hogy meggyötört, beteg emberek ápolását gépekre akarják bízni!

Aztán tegnap előtt, a Youtube-on belebotlottam az Utópia – ébresztőfilm c. negyedórás videóba (https://videa.hu/videok/film-animacio/utopia-ebresztofilm-1Ua2EYH1GZ8JOLgj), amely dermesztően mutat be minden borzadályt, amit a világszerte, naponta történő negatív változások miatt, az emberi élet méltóságának elvesztéséről vizionáltam. A filmben 15 év távollét után hazatér egy férfi, aki egy tökéletesen kiüresedett, elembertelenedett, robotszerű társadalmat talál. Az a „láthatatlan hatalom”, mely egyre több ponton avatkozik az életünkbe, megszervezte, hogy a lakások minden szobájában kötelezően elhelyezett kamerán, egy karkötőn és a mobiltelefonon keresztül az emberek minden lépését ellenőrizni, és azonnal büntetni tudja. Sőt, 10% jutalmat kap mindenki, aki embertársát lefotózza és feljelenti, ha valami szabálytalanságot követ el, pl. véletlenül elveszített kendőjével „szennyezi a környezetet”! Ebben a filmben már tökéletesen kiszolgáltatott robottá lett, maga az ember. A film zseniális.

Tegnap este pedig, többéves külszolgálatból visszatérve, 1300 km-es autózás után hazaérkezett egy kedves családtagom. Az Európa nyugati felében éppen több országban tomboló ciklonok és pusztító árvizek által érintett terület felől jött, ahol már kétszázhoz közelített a halottak száma, és ezer fölött járt az eltűnteké. Nagyon aggódtunk, emiatt egész útján telefonon tartottuk a kapcsolatot. Indulni csak este 7h-kor tudott, ezért párszáz kilométer megtétele után, este 11 h-kor egy általa addig nem ismert német hotelben szállást foglalt éjszakára, majd másnap reggel folytatta útját. Boldogok voltunk, amikor késő este nagyon fáradtan megérkezett, beértük pár öleléssel, és csak másnap beszéltük meg az út részleteit.

Megdöbbentem, amikor ez az alapvetően jóindulatú és derűs fiatal lélek, felháborodva, és undorodva a világ ilyetén módosulataitól mesélt a kísértet szállóról, ahol az éjszakát töltötte. Amikor az éjszakai vezetéstől kimerülten megérkezett, egyetlen ember sem fogadta vagy segítette, elektronikusan kellett bejelentkeznie, mindenféle, gépen kapott kódokkal tudott először belépni a szállodába, aztán e-mailben megkapta a szobaszámot. Úgy szállt be a liftbe, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozott, sms-ben kapott kódra nyílt ki a szobája ajtaja is, és azt sem tudta, lakik-e még valaki rajta kívül a szállodában! Félelmetes érzés volt belegondolni, mi történik, ha valami problémája támad, vagy ne adj’ Isten megtámadja valaki!

Hasonlóan keserű élményekben volt része további útja során is. Ahol az útmenti tábla kávézót jelzett, csak kávéautomaták voltak, az étkezőhelyeken szintén csak automaták „árulták” a szendvicseket.  Az ilyen hosszú, fárasztó, egyedül megtett utazás során, önkéntelenül is vágyik rá az ember, hogy ha megáll egy kis pihenőre egy kávézónál vagy étteremnél, akkor emberek köszöntsék, ahová belép, mosolyogjanak rá, kérdezzék kedvesen arról, mit szeretne fogyasztani, szolgálják fel gusztusosan a kért ennivalót, kívánjanak hozzá jó étvágyat, majd további jó utat hazáig a kedves vendégnek! Mindezek helyett maradt a rideg magány az automatákkal.

Borzongva mesélte, ennek az egyetlen útnak a történetét, ami teljesen új volt számára, mert az évek alatt többnyire repülővel utazgatott haza, s bár az is „fapados” volt, nem volt ennyire feltűnő a teljesen kihűlt, ember nélküli, didergető világ, amire – befejezvén  beszámolóját – kétségbeesetten mondta: hát, ez nekem nem kell, én nem akarok ilyen világban élni!

Szomorú, de mire tele lesz az életünk mindenféle, felettébb ügyes és már kedves arccal is bíró robotokkal, az emberséges, normális, barátságos létre vágyó többség alighanem úgy érzi majd, hogy lehozná még a csillagokat is az égről, egy lélekkel bíró emberért!

  1. július 18.

 

 

Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és…