Egyre nagyobb mértékben belepte a füst az egész uszoda kültéri területét, amelyet a dohányosok feltehetőleg jól bírtak, én viszont, és a többi nemdohányzó szenvedtünk tőle. Cigarettára gyújtott egy fiatal férfi közvetlen az úszómedence mellett. A füst, mint ahogy az lenni szokott, eleinte csak látványként nyilvánult meg, tekergőzve a levegőben, tulajdonképpen megszokott módon, mert megszokott látvány az ilyesmi, akár egy belvárosi kávézó teraszán. Idővel aztán ahogy egyre csak terjengett, és megkapaszkodott a levegőben nehéz kátrányos súlyával, eleinte csak enyhén, majd kicsivel később már annak huzamos időre való megtelepedettségének okán permanens kellemetlenséget okozva egyre erősebben csípte a szemet, és egyre erősebben akadályozta a szabad és friss légzést. Általában feltételezni szoktam, hogy egyedül csakis az én szemeimet csípi és csakis az én tüdőmet akadályozza igazán a cigarettafüst a szabad levegővételtől, mivel nagy társaságokban állandóan azzal szembesülök, hogy miközben az emberek orra előtt közvetlen tekergőzik és bodrozódik a füst, ők maguk olyan zavartalanul merülnek el gondolataikban, vagy beszélgetnek valakivel minthogyha ez a léghalmazállapotú, mérges kátrányból származó elrákosító jelenség nem is lenne sehol, a levegőt látszólag úgy veszik, mint akik a legtisztább és legzavartalanabb hegyvidék csúcsán elvonulva a büdös világtól tisztítókúrán lennének épp, fejük pedig sápadt és vértelen, és nemhogy eltűrik ezt a mások által eléjük pöfögtetett füstfelleget, hanem esetenként még ők maguk is idézik elő azt egy fehér kátránnyal teli cigarettából. Így tehát alighanem érthető, hogy a legkevésbé sem zaklatja fel őket a jelenség. Én eközben persze fulladozom, nehezen veszem a levegőt, ami tompa és elfúló hangom okán talán a külvilág számára is érzékelhető, és a fejembe tódult vér hivatott védekezni a szemeimet ostromló szürkeség ellen. Soha nem dohányoztam, és soha nem is tudtam megérteni, hogyan lehet az ilyesmire rászokni, mert természetesen kísérleteim voltak a rászokásra még hajdanán, iskolás éveimben, amikor nekiláttak dohányozgatni körülöttem a serdülők, és nem akartam kilógni a sorból. Próbálkoztam, de nem bírtam letüdőzni, minthogyha a szervezetem jelzett volna, hogy ezt nem szabad, eddig, és ne tovább, és minden áron ki akarta vetni a behatoló idegenszerű anyagot magából. Soha nem értettem, miképpen képesek az ilyesmire rászokni mások olyan mértékben, hogy aztán fizikai fájdalmaik legyenek elvonási tünetként, és több kilót szedjenek magukra. Örömömre szolgált, amikor egyetlen határozattal megtiltották az országban a beltereken való dohányzást, és nem kellett fulladozva alávetnem magam a dohányosok igényének és akaratának, hogyha beültem valahová fogyasztani és jól érezni magam.
Emberünk arca, egyenesen arányosan a törpülő cigarettával egyre nagyobb mértékben felvidult, ami engem viszont egyre nagyobb mértékben bosszantott. Önmagában talán nem is zavart volna a cigarettázás ténye, mivel egy hatalmas méretű szabadtéri területen voltunk, de ahogy arcátlanul, nem ismerve a szabályokat lassan, ráérősen slukkolgatott, az tűrhetetlen volt… Maga a módszer volt az, ami kihozta az embert a sodrából. És nem is csak engem. Vagyis, hogy mást is ez a szemtelen vigyor hozott volna ki a sodrából, vagy önmaga a cigarettázás ténye, miközben minden más dohányos elvonult hátra a dombos és lankás füves területre, amely hivatalosan a dohányzók kijelölt területe volt, azt nem tudom. Történt ugyanis, hogy egy zömök és kopasz kreol férfi, aki nem messze ült a medencétől, rászólt a cigarettázó férfira, rossz magyarsággal, erős akcentussal törve a nyelvet:
Lesz szíves elvonul! Nem tudni, itt tilos lenni dohányzás? – Egy muszlim világból származó férfi volt, ez világosan tapasztalható volt kimondott szavait hallva, a kiejtési és megformálási módból, annak erőszakos jellegéből, és mert maga a férfi külsőre is úgy nézett ki, mint egy közel-keleti. Mellette egy tejesen fehér, feltehetőleg helyi, magyar származású nőszemély feküdt el a lépcsőzetes kövezeten félig-meddig. Minden valószínűség szerint emberünk, miután letelepedett Magyarországon, és belevágott a saját üzletébe, egy magyar nőt vett tehát feleségül, akivel azóta talán már családot is alapított. Beintegrálódhatott. Mindenesetre volt már eléggé öntudatos polgár ahhoz, – talán magyar állampolgár is hivatalosan -, hogy bátorkodjon rászólni egy tősgyökeres helyire, még a tört és rossz magyarságával is, hogy függessze fel a közegészségre ártalmas tevékenységét, hogyha már ezt kifogástalan magyar beszédű, küllemre is helyinek tűnő emberek nem tették meg. Hirtelen nem is tudtam, hogy kinek a pártján álljak, de ez az érzés mindössze csak a másodperc egy röpke töredékéig tartott. Ugyanis megpróbáltam elgondolni, hogy ha én éppen külföldön tartózkodom, akár ott, ahová, ha nem is élek ott, de rendszeresen utazok, – ezekben az időkben havi rendszerességgel utaztam Erdélybe az egyetemi tanulmányaim végett -, vajon venném-e a bátorságot, hogy egy tilalmat megszegő dohányzóra rászóljak, akármennyire is zavarna a füst, és akármennyire is tisztában lennék az igazammal? Egész biztosan nem, jutottam erre a megállapításra. Nehéz elképzelni, hogy milyen érzések rohannának meg úgyszólván örökre letelepedve egy másik országban, amennyiben ilyen szituációba kerülnék, de valószínűnek tartanám, hogy a helyi embertípustól teljes mértékben elütő küllemem és az általam gyatrán használt nyelvük okán ugyanúgy nem szólnék egyetlen szót sem, mintha csak átutazóban volnék valahol. Emberünk mégis megtette, szólt, méghozzá meglehetősen öntudatosan és határozottan, valahogy úgy, mint ahogy csak egy arab kereskedő szólhat egy pesti aluljáróban, amiért tízforintosokban adják vissza nekik a visszajárót. Tulajdonképpen nem is kellene min csodálkozni, hiszen pontosan az egy igazi öntudatos nyugati értékrendeket valló embernek az ismertetőjegye, hogy akármelyik országban kiáll a vélt jogaiért. Az az általam felismert tényszerűség, hogy én erre huzamos ideig tartó letelepedés esetén sem volnék hajlandó egy másik országban, bármennyire is normálisnak éreztem, valójában egyáltalán nem az voltaképpen. Elmondható tehát végsősoron, hogy gyáva ember vagyok. De akkor az a rengeteg nemdohányzó sütkérező ember körülöttünk micsoda, ha nem rengeteg gyáva ember, vetődött fel bennem a kérdés? A cigarettázó férfi lassan megfordult, és értetlenül ránézett a letelepedett muszlim férfira. Megkérdezte tőle:
– Tilos lenne itt dohányozni? Csakugyan? – A származására nézve közel-keleti férfi megerősítette korábbi állítását egy fehér tábla fele mutogatva, amelynek fehér felületén egy felirat a szóban forgó tilalmat közölte a jelenlévővel. Majd többen is bekapcsolódtak a beszélgetésbe, a szabályzat, és ezáltal az integrálódott férfi mellé állva, feltételezhetően mert zavarta őket is az egyre csípősebb jelleget öltött füst. A jókedélyű dohányzó férfi, mert nem volt a törvények és szabályok ellensége, pusztán csak egy nem kellőképpen tájékozott, fizetés után zavartalan életet élni óhajtó vendég, végül ott hagyta a társát, és elvonult hátra, a dombos és lankás füves területre, a dohányzók részére kijelölt zónába. A levegő körülöttünk megtisztult, az emberek tovább hódoltak délutáni pihenésüknek a perzselő napfényben. Még néhány kíváncsi pillantás gyorsan elkapta a kövérkés testét az egyik lépcsőfokon ültében szétterítő arab származású férfit, aki kivívta a nemdohányzó többség számára az őket megillető jogokat és az ezt követő nyugalmat. Az ő felemelt hangjától győzedelmeskedtek a csendes többségnek a jogai és az akarata. Végül odamentem a medence széléhez, bedugtam a lábujjam a vízbe, majd fejest ugrottam, és úsztam.
Vége

Tóth Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Üdvözlök mindenkit, Tóth Mihály vagyok. Több, mint egy éve folytatok írói tevékenységet.…