A folyó

Aranyos színben lángoló víztükör,
lemenő napban világító tűzgödör.
Halkan csobogó, csacsogó hullámok,
mesél, suttog egy másik világról,
a part menti köveknek végzetről,
örömről, bánatról, emlékekről.

Régmúlt időkben virtustáncot járt,
mára szelíden öleli az árhatárt.
Magas hegyvidéken, erdő mélyén fakad,
sok országnak vitte a reménysugarat,
megosztott társadalmat és viszonyokat,
ezüstösen csillogva szövi az álmokat.

Hajósnak ad munkát és kenyeret,
horgászoknak sok-sok rejtekhelyet.
Part menti fák adnak álombirodalmat
visszaidézve fiatalságunkat,
újra próbára téve képzelőerőnket,
biztatva a bátor felfedezőket.

A sok öröm mellett bánatot is adott,
az elvett, elsodort emberáldozatot.
Mi szülőnek, gyermeknek örök veszteség,
a folyónak mindez csak embertörmelék,
rendületlenül halad a kijelölt úton,
földi halandó vele ne háborúzzon.

Ámbár bennem élnek kedves emlékek,
szivárvány hidat képező jelenségek.
Lerázva múlthoz kötődő béklyóim,
elhessegetve üldöző vízióim,
újra élve életem tragikumát,
mégis szeretem az öreg Dunát.

2016. május