(Ezen rövid alkotásom/vallomásom, mely rendkívül személyes és teljességgel igaz, nem is ajánlhatnám másnak, mint akinek íródott, szeretett feleségemnek.)

Mik is az álmok? Egyszerű emlékképek véletlenszerű kavalkádja, vagy esetleg tudatalattink üzenetei, egy másik valóság, ahol belső szellemünk megtehet bármit? Nem tudom. Manapság már annak is örülök, ha vissza tudok emlékezni bármire ébredés után. Fiatalabb koromban más volt, olyan élénkek és valóságosak voltak, hogy mind a mai napig fel tudom idézni némelyiket. Lehet, hogy miközben felnőtté érünk, elveszítjük az álmodás különleges adományát? A tudatunk formálódása, a racionalitásunk talán kiszorítja belőlünk azt a gyermeki hitet, hogy bármi megtörténhet, és akármire képesek lehetünk. Pedig halványan még emlékszem milyen érzés fogott el azokban a rövid pillanatokban, álom és ébrenlét mezsgyéjén, mikor minden bizonytalan, de semmi sem lehetetlen.
Volt egy, mind közül a legszebb, és talán ezért fáj annyira, hogy már jó ideje nem tudtam felidézni minden részletét. Álmomban egy különös helyen jártam, egy teljesen kihalt kisvárosban azt hiszem. Csendes éjszaka volt, és odafent, a csillagos égbolton, lomha felhők úsztak, kitakarva néha a Holdat körülrajló apró fénypontokat. Az utcai lámpák sárgás fénypászmái kísérteties hangulatba vonták a teret, és én ott találtam magam a kihalt utcák kereszteződésében, zsebre dugott kezekkel, magányosan álldogálva. Előttem egy neonreklámokkal kivilágított falatozó nyújtózott az ég felé. Nem tudom pontosan mi is volt az a hely, vagy honnan kúszhatott be képzeletem zugába, de mára csak a formájára emlékszem. A bejárata pont a sarokról nyílt. Felette egy piros neonnal futtatott háromszög alakú reklámtáblán, fehér alapon vörös, cirkalmas betűkkel állt a hely neve. Ha behunyom a szemem, szinte látom is magam előtt, mégsem tudom kibetűzni. Elég egyszerű kép, egy átlagos helyről, nem is ezért maradt meg bennem, hanem mert itt lettem először szerelmes. Nem, most nem vicceltem. Képtelen vagyok jobb kifejezést találni arra, amit átéltem. Ezen a helyen, sok-sok éjjelen át vártam azt a lányt, aki már a legelső alkalommal elrabolta szívemet. Szavakra, hangokra egyáltalán nem emlékszem, talán nem is voltak, vagy csak az évek során fakultak semmivé, de ami igazán fáj, hogy az arcát sem tudom felidézni. Ám az érzés megmaradt. A sóvárgás, hogy láthassam, és a vágy, hogy mihamarabb álomba merüljek érte, újra. És persze a fájdalom is megmaradt, ha éjjeleken át hiába vártam rá az álombéli kihalt utcasarkon. Nem ugyanazt a jelenetet éltem át újra meg újra, minden alkalom más volt, egy újabb találkozó. Ott álltunk fogtuk egymás kezét, vagy átöleltük egymást, és csak tudtuk, hogy összetartozunk. Fogalmam sincs hányszor találkoztunk, de egyszer csak nem jött többé, majd idővel a közös helyünket is elvesztettem. Régen volt már, de még mindig emlékszem, hogy mennyire fájt. Különös, hogyan égethet belülről ennyire valaminek az elvesztése, ami talán soha nem is létezett. Ifjú voltam még, és naiv, de egy ideig tényleg reménykedtem benne, hogy ha az álombéli helyen nem is, de az éber valóságban majd újra egymásra találunk. Persze már akkor is felfogtam, hogy a reményem lehetetlen, de a szívnek ezt nem lehet oly könnyedén megmagyarázni. Mert amikor fáj, kell neki egy kapaszkodó, menekülő út, mely kivezet a sötétből, mígnem az idő végül begyógyítja a sebeket.
Azóta sok-sok forró nyár, és zord tél eltelt, miközben az álombéli kép szinte semmivé fakult bennem. Gyerekkori emlék, balga álmodozás, amit az ember sokszor magának sem vall be, vagy csak titkon egy-egy gyenge pillanatában, mert közben a kisgyerek felnőtt lett, átélt sok mindent, megtanult szeretni, szerelembe esni, és csalódni. De már nem ugyan úgy, nem azzal az ártatlansággal. A varázs, ami egykor az álom és ébrenlét határán az érzésbe belevegyült, valahol elveszett.

Meg is feledkeztem róla, hosszú-hosszú ideig, ám a történet szerencsére nem ért, ilyen szomorúan, véget. Mikor már szinte feladtam, hogy megtaláljam az igazit, megismerkedtem valakivel. Azt mondják, hogy a modern technika közel hozta a világot, ám közben el is választotta az embereket egymástól. Mi mégis az interneten ismerkedtünk meg egymással, bár igaz, csak az első találkozásunk ébresztette fel bennem a régen elszunnyadt emlékeket. A helyszín ugyan más volt, nem egy utcai vendéglő az éjszakában, de amikor megláttam őt a mozgólépcsőn felém közeledni, olyan érzés kerített hatalmába, amit szavakba önteni nem lehet. A szívem azonnal felismerte benne az álmaimban elvesztett lányt, akinek így végre újra lett arca, hangja, és neve. Azóta pedig, ketten álmodunk tovább, boldogan, egy közös életet.