Azt hittem örökké tart…

Hosszú magányos estéken,
eszembe jut közelséged,
rohannék hozzád örömmel,
ha nem látnálak ködösen.

Jó hallani halk hangodat,
tűz gyúl szemedben pajkosan,
kitárulsz előttem, – rám vársz,
és most,- végre magadba zársz.

Érzem puha érintésed,
ruganyosságod dicsérem,
duruzsolsz nekem kedvesen,
csodás veled, így kettesben.

Néha tükröt tartasz elém,
visszapillantva van remény,
hogy élünk tovább boldogan,
nem hagyva soha romokat.

Sok szép év van már mögöttünk,
néha egymásnak könyörgünk,
simogatnám karcsú tested,
nem értve a hosszú csendet.

Időnként gyorsan felpörögsz,
szerezve egy kis örömöt,
rekedtes már a hangod is,
nem vagy már olyan agilis.

Eljött az idő válnunk kell,
régen voltál világmodell,
kérlek, hagyd most a könnyeket,
hallgassuk meg a bölcseket.

Tudnod kell, hogy szerettelek,
mióta felfedeztelek,
míg ez az érzés megmarad,
a találkozás elmarad.

Új szenvedély, ami lángol,
azért még néha hiányzol,
de feledtet a kényelem,
az ember mindig mérlegel.

Lesz, még aki téged kedvel,
hidd, el másoknak is tetszel,
tudom én voltam a komisz,
– száguldj tovább kicsi kocsim!

2018.06.