Elfeledve

Hiába a papír, üresen ásít,
remegő kéz nyúl,- írná a szavakat,
toll hever mellette írásra csábít,
ereje fogytán, keze,- mint fadarab.

Könnytelen szemekben lázas gyötrelem,
csendes magánya bús, és örömtelen,
fényről szólt az éneke, most éj oson,
bársony leplébe rejti,- hűs alkonyon.

Hol a költő fekszik, sírja jeltelen,
magával vitte a legszebb verseket,
nem égeti többé a szív bánata,
végzete lett, a lélek alázata.

A líra elásva pihen hant alatt,
búcsúzó sugár a rögökre tapadt,
árva virág bújik ki a föld felett,
kelyhében gyöngyszemként csöppnyi víz remeg.