Annus néninek már egy bizonyos idő elteltével teljesen ráálltak a fülei és minden létező érzékszerve a közelgő gyermekcsordára. Talán még az utcabéli kutyák sem neszelték meg a közeledtüket úgy, mint az ő idős, mégis becsaphatatlan dobhártyái, amelyek felvették az általuk keltett rezonanciát, és a karosszékében ülve, vagy az ágyában fekve, miközben kötögetett nem messze a nyitott ablaktól ezeken a fülledt nyári napokon, már szigorúan és nagy hangon, mutatóujját a levegőbe emelve kinyilatkoztatást tett:

  • Jönnek, Sanyi, jönnek! – Sanyi bácsit viszont ez a kétségbeesetten megállapított tény nemkülönösebben érdekelte és foglalkoztatta, a jellemzően mindent eltűrő higgadt természetű férjek sztoicizmusával legyintett egyet, és annyit mondott ingerülten és nyomottan:
  • Ne foglalkozz már annyit azokkal a gyerekekkel! – Történt ugyanis még valamikor a nyárnak az elején, hogy egy, az utca másik végében lakó, és a szomszéd utcákban lakó gyerekek összecsődültek, egy csoportot alkottak, és valami ismeretlen oknál fogva Annus néniék házának környékét találva érdemes környezetnek arra, hogy különféle labdajátékokat játsszanak, felkerekedtek, és végig gyalogoltak együtt az utcán, majd letelepedtek közvetlen Annus néniék nyitott ablaka alatt, mint az a méhraj, amelyik különböző okoknál fogva kiszemel magának egy fát, és megtelepszik rajta. Ilyenkor a gyerekek azt művelték, mint amit a gyerekek általában szoktak: lármáztak, visítottak az élet csírázó lüktetésétől hajtva, egyszerre egymással, minden értelmet nélkülöző éktelen hangorkánt produkálva. Annus néni, aki energikus természete ellenére is mégiscsak az általa, mint külvárosi kertes házban élő által megszokott állandó, több évtizede tapasztalt permanens nyugalomra tartott igényt, mindezt a személye elleni támadásnak vette. Már a második ilyen összejövetelen kiszólt a nyitott ablakon a fiatalságnak, hogy táguljanak onnan, menjenek az ablaka alól, máshol lármázzanak. Még csak meg sem próbálkozott a szép szóval, valamint nem azzal kezdte, hogy mindössze csak csendre inti őket, azonnal el akarta üldözni a fiókákat háza közeléből, mert nem akarta ott tudni őket. A lurkók viszont máskor is éppen ugyanúgy az ő ablaka alatt telepedtek le az egész hosszú utcában, mintha csak bosszantani akarnák Annus nénit, mert nincsen annál nagyszerűbb érzés egy gyerek számára, hogyha még jobban felfokozhatja egy felnőtt már egyébként is felfokozott idegállapotát. Természetesen az okot nem lehetett tudni, hiszen senki nem lát másoknak a fejébe, de mindenesetre tény, hogy a nyári szabadságukat élvező gyerekek továbbra is Annus néni ablaka alatt gyűltek össze labdajátékokat játszani. Annus néni már várta őket, és ez a várakozás vált élete céljává, amikor felhangzott a lárma a távolból mintegy kórképét igazolásképp, olyankor nyert értelmet rettegéssé és zaklatottá vált élete, olyankor történt meg az, amire már álmaiban is készült, igen, mert már a lármás gyerekekkel álmodott is, velük kelt, és velük feküdt. Álmai ilyenkor tehát kézzelfogható valósággá váltak, mintegy beteljesedve csalogatták elő belőle az inzultust elszenvedett önbíráskodót, aki a sokadik ilyen alkalomnál már nem volt hajlandó a problémát pusztán az ablak behajtásával orvosolni, hanem újfent kikiáltott az ablakon, gorombán:
  • Pusztuljatok innen, vagy kiszúrom a labdát! – és forrón szikrázó tekintetét rávetette a piros alapon fehér pöttyös labdára. A házsártos fenyegetődzést meghallotta a szembe szomszédban lakó idős asszony is, aki hasonlóan Annus nénihez dajerolt hajat viselt és öregszagú kopott otthonkákat viselt, és igyekezett nyájas, mézes-mázas hangján magához édesgetni a gyerekeket, a goromba Annus néni kontrasztajként:
  • Gyertek ide mindahányan az én ablakom alá! Itt játszhattok. – Ez az elnyújtott hangú kegyes megnyilvánulás pedig valahol szemrehányás is volt Annus néni felé, aki kifejezte nyilvánosan az utca felé zsörtölődő utálatát a fiatalság felé. Már a saját gyerekei és unokái is ismerték ezt a rossz szokását, amivel nem tudtak megbékélni. A labdát illető fenyegetését egy napon sikerült beváltania, mivel egy alkalommal a kertjében landolt az pattogva, egyre kisebb, és egyre sűrűbben pattogva egyre gyakoribb, a talajon való végső megállapodást előre sejtető hangot produkálva a betonnal érintkezvén maga körül. A gyerekek a kerítés előtt tisztes távolban megálltak. Nem mertek becsöngetni Annus nénihez, mert féltek, hogy korábbi fenyegetését beváltja. Igen ám, de ha nem csöngetnek, abban az esetben is megtalálja a labdát és a fenyegetését éppúgy beváltja, csak később, nem az ő szemük előtt. Átmásszanak a kerítésen, és úgy vegyék vissza azt, ami a sajátjuk? – fogant meg homályosan az ilyenkor a gyerekfejekben ösztönösen teret kapó gondolat. Nem, azt azért mégse lehet, hiszen az birtokháborítás, és egyébként is, már ott ugat előttük Annus néniék két farkaskutyája veszettül és habzó szájjal, akik minden kétséget kizáróan húsukba mélyesztenék a fogaikat, amennyiben erre fizikailag lehetőség adódna. Amint így tanakodtak, megjelent az ajtóban az éles, mindenre kihegyezett hallású Annus néni, aki a labda egyre csendesebb és ritkább pattogásából lokalizálta a fejében azt, felmérte, hogy ez most valahol az ő kertjében landolhatott, és kíváncsian, csendesen kisétált az ajtón, mint aki felismerte, hogy eljött végre az ő ideje. Odasétált a labdához, hónalja alá csapta azt, és elkezdte kiszorítani belőle a levegőt teljes erejéből, miközben annyit mondott: – Na, ennyi volt a játék. – Fenyegetését tehát majdhogynem beváltotta, a labdát elkobozta, de mindenesetre nem tett benne maradandó kárt. A gyerekek szomorúan nézték, amint erős karja alatt elsétál a labdával, hogy élje tovább nyugdíjas napjait végre ismét az őt teljes joggal megillető csendben és nyugalomban.

 

 

A csoport hosszas tanácskozás után végül úgy határozott, hogy nem dobnak össze egy újabb labdára, és mert a társaságban nem volt egyikőjüknek sem olyan szép nagy labdája, mint ami végül Annus néni áldozatául esett, így végül labda nélkül maradtak. Gyermekként voltak olyan pesszimisták és előrelátóak, hogy egyszerűen csak nem akarództak kérni már a szüleiktől pénzt újabb labdára, mivel egyébként is augusztus vége volt már, az érezhetően haldoklásnak indult nap nem adta már azt az izzasztó meleget, mint korábban, és egyre közelebb voltak a tanévnyitó időpontjához. Nem érdemes már vesződni ezzel, gondolták, még úgy sem, hogy egy újabb labdával más helyszínt keresnek maguknak, mint játéknak alkalmas terepet, ahol nem fenyegetheti őket zsémbes öreg nénik kicsinyes bosszúja. Miután becsöngettek, és elkezdődött az iskola, az egész utca az élet folytonos lüktetését jelentő gyerekzajtól volt mentes. Annus néni végre megnyugodhatott, a langyos szeptemberi napokon kedvére kötögethetett egész nap nyitott ablak mellett, a madárcsicsergésen kívül semmit nem lehetett hallani. Már csak időnként jutott eszébe a gyereksereg, pontosabban annak a hiánya, végül teljesen elfelejtette őket. Késő ősszel aztán amikor jöttek az első igazán nagy hidegek, Sanyi bácsi megfázott, majd megfázásból influenzába zuhant. Hetekig nyomta az ágyat, szervezete felvette a küzdelmet a magas lázzal, miközben Annus néni derekasan készítette számára a jobbnál jobb forró leveseket és meleg gyógyteákat. A háziorvosuk is kiszállt hozzájuk, megvizsgálta, és többféle gyógyszert felírt számára. A lázcsillapítók viszont csak ideig-óráig nyomták le a lázát, testhőmérséklete másnap estére makacs mód ismét felszökkent csillagos magasságokba. A sok küzdelem után Sanyi bácsi elhasználódott, nyolcvanöt éves fáradt szervezete egyik éjszaka felmondta a szolgálatot, az öregúr álmában jobblétre szenderedett. Reggelre holtan találta meg őt Annus néni az ágyban. A temetés sürgés-forgása után, amikor is minden közeli és szegről-végről ismert távoli rokon biztosította a támogatásáról, olyan szomorú magány uralkodott el a lelkén, amilyet egyedül csak egy megözvegyült matuzsálemkorú ember képes átélni. Nem találta a helyét, a kötögetésben már nem találta örömét, az ültetvényes kertben sem szívesen dolgozott már egymaga, a baromfiállományukkal sem szívesen foglalkozott a szükségesnél többet. Olykor még odaállt az utcára néző nappaliszoba ablaka elé, melyet kitárt a nagyvilágra néhány percre november végi hűvösebb napokon is, ahol ilyenkor átfutott eszméletén a gondolat, hogy egyedül kell eltöltenie a közelgő ünnepeket. Egy napon, mélázgatás és merengés közben az ablakból bús, réteges esőfelhőt látott az égen annak minden baljóslatát és hozományát érezve, és az immár megboldogult férjére, a vele eltöltött közel hatvan esztendőre gondolt. Eszméletében pedig továbbra is várta a labdázó gyerekek lármájának felcsendülését a távolból szüntelen, és olykor egy-egy háza előtt elhaladó iskoláscsoportról azt feltételezte, hogy ők azok, és az ablakhoz sietett. Egy-egy távoli, alig hallható gyerekszóról meg kacajról nem tudta egyértelműen eldönteni, hogy valóban hallható volt-e, vagy csupán sejtette, és a képzelete játszadozott vele. Az elkobzott, az elkobzás pillanatában általa leeresztett labda ott gömbölyödött a sarokban immár ismét felfújt állapotban, mint fénykorában, készen arra, hogy visszakerüljön a kis tulajdonosainak kezei közé.

Tóth Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Üdvözlök mindenkit, Tóth Mihály vagyok. Több, mint egy éve folytatok írói tevékenységet.…