Ez az öböl a végső menedék.

Egyetlen útját gyékények őrzik.

Testőrök, riasztó vad katonák,

Közöttük átjutni senki sem vágyik.

 

Arasznyi vízen nem siklik csónak.

Könyöknyi széles „utcán” nem jár hajó.

Evező, a nádasba hiába csap,

Még egy keskeny kenu is elakad.

 

Talán attól félnek’ csontig vágja kezüket a nád.

Nem tudják, hogy a gyékény egészen más.

Nem mord katonák, hanem segítő pajtások ezek:

Kart „karba” fonva együtt vonszoljuk a testet, a „hajót”

 

Sár úton csúszik és mászik a kis kenu,

Méterekért küzd, feszül az izom és szakad a levél.

És az út végén ott vár, az én alvó váram, a „tó”,

Mely Öböl volt egykor, sok ember álma.

 

Ma engem karol csak a karja, elfeledték rég,

Feladták keresését. Már csak madarak járják.

Felhő a mennyezet felette, s ha nem mozog a szél,

A padlója ugyanez, szédítő égi mélység „lefelé” is.

 

Tudom, e palota aljzata sár, az evező tolla leér.

De hány kastélyban szálnak gémek és kócsagok?

És mindenhonnan árad a fény meg a dal. És a szél

Itt „bent” is borzolhat hajat, „padlót” és „falat”

 

A fák lombján zenét játszik a szellő, csobban a ritmus.

Karcsú, táncos sereg a nád, meg a gyékény,

A zsombékon ott ül a kicsi páfrány, akár a gyermek.

És ez a szemérmetlen szél, mint asszonykéz simogat.

 

– Az ordító magány, itt a markából kienged.

Átkaim nevetve elszállnak, senkit sem bántanak.

És a fölém magasodó ég sem teher már többé.

Itt élet vesz körül, mint védett anyaméh…

 

Nyugaton, omló nádas, a várfalak tornya a nyárfa,

Őrnek a vadgalamb és a kakukk maguktól beállnak,

Ők messzire néznek… Ha nem mozgok, látom,

Hogy szendergő palotám nagyon is él.

 

A padló is mozdul, loccsan és csobban a víz tükre

A zenekar hangol a mélyben, rezdül a nádszál

Mozgatja a hangtalan karnagy. Teknős mászik

A síkos peremre, hogy intésre vesse magát a mélybe.

 

Kishalak raja a hárfa, pengeti őket éhező űző,

Csibéit vezeti elém a szárcsa. Már nem is bolyhosak,

Vörös kopaszok, de pördülő csíkjukat még mellükön hordják.

A vízityúk? Fontoskodva pakol, és forog a terem peremén.

 

Óriást lépnek a törpe gémek, tömpe nyakuk,

Mint harmonika, nyúlik. Látom, hogy látnak ők is,

De tovább vadásznak, pöttöm halat a vízből kikapnak.

Szitakötő szárnyal, potroha apró vízgyűrűket koppant.

 

Él, mégis él ez a világ! Alvó lelkem ébred,

Ég és föld között, hajóm ragyogó fényben lebeg.

Testemet semmi sem tartja immár,

Felhőkön úszik a súlytalan ladik.

 

Ünnepli szívem a szépet, ragyogó fényistent éltet.

Már élni fogok. Evezőm tovább lök „a porlepte úton”.

Az égi zápor a port, könnyem a nagy eső lemossa.

Immár semmit sem bánok, megyek, és evezek… Hozzád.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van…