Időutazás

Halálosan fáradtnak éreztem magam. Sötét volt, februári fagyos sötét. Sietve kapkodtam a lábaim, kopott bakancsom alatt egymást kergették a macskakövek. A szememet törölgettem, fázott az arcom a könnyektől. Nem ment ki a fejemből az arca. Sosem láttam még ilyennek. A tekintete fénytelen volt, szinte üres. Úgy éreztem, feladta.
***
A második évét töltötte már az idősek otthonában, többedmagával, mégis egyedül. Mindig vártam a találkozásunkat, megnyugtatott. Így volt ez mindig, mióta az eszemet tudom, és így volt aznap is, ahogy a szobába léptem és megláttam Terézt, a nénikémet. Összegömbölyödve aludt, májfoltos kezeit hófehér arca mellett a párnán nyugtatta. Bőrén az erek mint szétfutott kék vízfesték az akvarellpapíron. Szép volt és nyugodt. Mellé léptem, végigsimítottam a karján, és fölé hajolva csókot nyomtam a homlokára.
Lassan nyitotta ki a szemeit, talán álmodhatott épp valamit. A száját mosolyra húzta, de nem szólt. Kezét óvatosan lejjebb csúsztatta, majd lassú mozdulattal elsimított egy arcába hulló fehér hajtincset. „Milyen szép vagy” – mondta aztán, majd rég halott apám hogylétéről kérdezett. Már nem voltam nyugodt. Éreztem ahogy nyakamban az inak megfeszülnek, és testemben idegesen zubog végig a vér.
***
Egy játszótér mellett vitt el az utam, elhagyatott volt, mint én. Kapuja ócska zsineggel volt egy oszlophoz rögzítve. Leemeltem, majd a fűvel benőtt kis úton a hintához sétáltam. Egyszerű fahinta volt, erős kötélen lógott, pont mint az, ami gyerekkoromban a kertünkben volt, és az öreg diófa ágán ringatózott. Leültem, majd finoman belecsusszantam. Pont olyan kényelmes volt, mint a régi hintám. Ellöktem magam, aztán újra, és újra. A hűvös februári szél az arcomba vágott, de már nem fájt. Egyre magasabbra és magasabbra rúgtam magam, s minden mozdulatommal egyre világosabb lett, mígnem nappali fényben úszott körülöttem minden. Az arcomat lágy tavaszi szellő simogatta. Szemmagasságban léggömbök himbálóztak, színes szalagok röpködtek a szélben, vattacukrot szorongató kartonruhás lányok és elegáns kísérőik rótták a köröket a ligetben. A fák alatt fából épített színpad, dobozhangú hangszórókból Szécsi Pál énekelt: „Csak egy csók volt, boldog pillanat, amit loptam kaputok alatt…”
Mellettem egy körhinta állt, egy fiatal pár karonfogva lépett oda. Sütött róluk a szerelem, a férfi jólfésült volt, szőke, igazi daliás, katonás alkat. Magas és vékony, sötét öltönyt viselt, gondosan megkötött piros nyakkendővel. A szeme sarkából folyton a nőt vizslatta, elégedett, mégis huncut mosollyal a szája szegletében. Mitagadás, büszke is lehetett a mellette lépkedő törékeny szépségre. Furcsa. Fekete haja gondosan hullámokba volt fésülve, makulátlanul festett, de némileg kilógott a hatalmasra tupírozott bubifrizurát viselő lányok közül. Azonnal megakadt rajta a szemem. Micsoda pompás kis nő! Szépívű fekete szemöldöke átható sötét szempárt keretezett, fekete ruháján a vörös rózsák mint megannyi hópehely hulltak alá, a vállrésznél még ritkásan, a térd alatt ringó loknin pedig már szinte szőnyeget képezve. Karján fekete gyöngyökből készült karkötőt viselt, kecses vállán piros kardigánt. A nyakában pedig nagyanyám Mária-medálja csüngött…

Megbabonázva figyeltem ahogy elhaladnak mellettem. A lábam már nem szelte a levegőt, csak ültem, és bámultam utánuk, ahogy egyre távolodtak. S ahogy távolodtak, úgy halkult a zene, úgy homályosodott a majális díszlete körülöttem, s uralta el újra a tájat a sötétség.

Kis-Csiszár Csilla az Irodalmi Rádió szerzője. Amatőr tollforgatóként rövidprózákon, verseken keresztül igyekszem megszólítani az olvasókat. Az irodalom részint…