Vöröslő halálba fulladt szabadság.

Romjain felépült, elnyomó új világ.

Új rendszer hajnalán a csillagok fekszenek.

Rabszolgák maradtunk a fejlődés nevében.

 

Modern sebeinken, klasszikus fájdalmak.

Szabadnak születtünk, miért hordunk láncokat.

Majdani holnapon a dühünk nem marasztal.

Lenyomott szavak, majd a torkunkon akadnak.

 

Mélyen hallgat, mert sosem volt szabad.

 

A fénylő égre nézett minden egyes nap.

Várta, hogy a sors majd, vigasztalást ad.

 

Esténként a parton ült, s kavicsokat dobált.

Negyven ledolgozott évre emlékezni próbált.

 

Mi volt, ami éltette, ennyi év mellett?

De a válaszok, mint a kavicsok, a mélybe süllyedtek.

 

Fekete hajnalon a halál kopogtat.

Most múlik az élete, egy mélyen hallgatag.

 

Mélyen hallgat, mert sosem volt szabad.

Mélyen hallgat, mert nem volt szabad.