Csak állok némán, s nézek előre mereven.
A testem csak burok, de a lelkem mesztelen.

Csurog a könnyem, így már mosódott a kép.
De aki visszanéz rám, én vagyok! Egy torz tükörkép!

Elragad a bánat. Az undor szájon csókol.
Keserű önutálat mélyen szívembe markol.

Nézem magam, de csak árnyakat látok.
Homályos valóság, színtelen foszlányok.

Behunyom a szemem, hátha szabadulok innen.
De aki előttem áll, én vagyok! A torz tükörképem!