Mezítláb futottam a folyóhoz. A nyálkás, nedves homok bokáig süllyesztette a lábam vagy minden mozdulatnál magasan repült mögöttem. Nagyapa komótos léptekkel követett és összegyűjtötte a szétdobált ruháimat, amit magam után hagytam. A gyermekkorom nyaraiban ezt szerettem a legjobban. Amikor nagyapával együtt világgá mentünk a Tiszához és én tárt karokkal ugrottam a vízbe. Úgy éreztem, hogy enyém az egész világ.

 

Sok nyarat töltöttem nagyapánál. Alig vártam, hogy véget érjen az iskola és elkezdődjön a szünidő. A szüleim dolgoztak, így ilyenkor, minden hétköznapot nagyapával tölthettem. Sokat mesélt és én nagyon szerettem hallgatni a történeteit. Volt, amit többször is elmondott, de sosem szóltam közbe, csak hallgattam órákon keresztül. Rengeteg mesét mondott el a fiatalságáról, a tisztességről, a becsületes munkáról, a csínytevéseiről vagy épp arról, hogyan ismerte meg a nagymamámat. Kint ült a gangon egy nyikorgó karosszékben és távolba meredő tekintettel nosztalgiázott. Akkor viszont, ha valami nagyon bizalmasra terelődött a szó, mindig a szemembe nézett, halkabbra fogta mondandóját és lassan elsuttogott szavakkal nyomatékosította a történet tanulságát. Ettől éreztem igazán, hogy valaki komolyan vesz engem is.

Nekem úgy is szép volt a nyár, ha, csak a hűs gangon, egy kopott sezlonon ülve és nagyi bodzaszörpjét kavargatva, beleképzeltem magam nagyapa történeteibe. De, a legjobb mégiscsak az volt, amikor nagyapa kitalálta, hogy menjünk el a Tiszához. Azt mindig nagyon vártam. Beültünk a Trabantjába és eldöcögtünk a szabad strandig. Nagyapa megengedte, hogy lerúgjam a cipőmet és szétszórjam a ruháimat, amikor a vízbe rohanok, a strandolás után pedig, annyi fagyit ehettem, amennyit csak akartam. Boldog voltam.

– Ez ugye köztünk marad? – kérdezte nagyapa, amikor a rengeteg fagyitól fájó hassal elindultunk hazafelé.

– Persze nagyapa, ez természetes – büszkén válaszoltam.

Hetente legalább egyszer elmentünk a Tiszához. Útközben folyton kérdezgettem nagyapát. Komoly kérdéseket feltenni csak az autóban volt bátorságom. Leginkább azért, mert tudtam, hogy ott senki sem hallhatja, hiszen csak ketten vagyunk. Sok mindent csak nagyapával szerettem megbeszélni. Ő mindig türelmes volt velem és minden problémát megértően hallgatott végig. Hozzá fordultam, ha valami rosszat tettem és tanácstalan voltam. Neki meséltem el az első szerelmemet és azt is, amikor egyszer csúzlival belőttem a szomszédunk ablakát. Sosem haragudott meg egyetlen ballépésemért sem és sosem kiabált velem. Az összes útmutatását megjegyeztem, még akkor is, ha volt olyan időszak, amikor nem fogadtam meg mindet.

 

***

 

Már kamaszodtam, amikor ráébredtem, hogy nem születtem módos családba. A középiskolás éveim kezdetén pedig, sokszor találkoztam azzal a kérdéssel, hogy mit csináltam a nyáron, vagy merre voltam nyaralni. Az én nyaraim történetéhez hasonlóval egyszer sem találkoztam. Azóta sem értem, hogy miért szégyellték annyian, hogy a tengerpartok helyett a Tiszához jártak strandolni. Mindenesetre szembetűnő különbség volt az osztálytársaim és közöttem. Ők a büfében vásároltak, én otthonról hoztam a tízórait. Ők márkás ruhákban tornáztak, nekem csak egy kopott tornacipőm és egy kinyúlt, fehér pólóm volt. És sokakat gyönyörű, hosszú fekete autóval hordtak iskolába, mialatt én a járatos busszal utaztam. Eleinte zavart a sok, kirívó különbség, egészen addig a délutánig, mígnem nagyapa egyszer leültetett maga mellé a gangon és én ugyanolyan bizalmasan mesélhettem el neki a bánatomat, mint évekkel korábban.

– Nagy, fekete autóval, mindig csak az urak jártak – mondta nagyapa.

– A járatos busszal meg a prolik – válaszoltam sértődötten, nem törődve azzal, hogy mennyire bántó, amit mondok.

– De Trabanttal világgá csak mi ketten mentünk – némi hallgatás után, nagyapa ezt sóhajtotta felém.

Sokáig nem szólaltam meg. Sok minden kavargott bennem. Haragudtam az egész világra. Mégis, miután nagyapa emlékeztetett arra, hogy milyen jól éreztem magam vele sok-sok nyáron át, kezdtem egy kicsit másként tekinteni a helyzetemre.

– Ez akkor is igazságtalan – ennyit tudtam mondani.

– Egyszer majd arra ébredsz kis unokám, hogy minden nyáron visszajönnél ide, ha tehetnéd, mert sajnálni fogod, hogy elmúlt egy pillanat, amiben boldog lehettél. Úgyhogy ne törődj azzal, hogy mások mit mondanak, vagy épp hogyan élnek, mert nem tudhatod, hogy mi igaz belőle. Te mondj mindig igazat, találd meg a szépet minden napodban és élj őszintén! Senki sem ígérte meg, hogy könnyű az élet és azt sem, hogy igazságos, csak azt, hogy érdemes végig csinálni– mondta nagyapa.

Tudtam, hogy igazat mondott nagyapa és azt is, hogy jót akart. Mégis beletelt néhány évbe, mire teljesen le tudtam vetkőzni a szegénységből fakadó gátlásaimat. Miután túltettem magam az igazságtalannak vélt helyzeten, már nem is érdekelt igazán. Ha időm engedte, mindig meglátogattam nagyapát és mindenféléről beszélgettem vele és a régi sérelmeim szépen, lassan elfelejtődtek. Ő pedig, minden látogatásom végeztével, ugyanolyan komótos léptekkel kísért ki a kapuig, mint, ahogy gyerekkoromban jött utánam a Tisza parton.

 

***

 

Ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet találkoztam nagyapával. Nem azért, mert haragudtam rá, vagy épp nem szerettem volna többször meglátogatni. A tanulmányaim, később a munkám miatt, nem jutott annyi idő a közös beszélgetésekre, mint rég. Viszont ha találkoztunk, akkor órákon át kellett mesélnem magamról, nagyapa pedig, szótlanul figyelt, miközben a kedvenc teáját kavargatta. Mindenre rákérdezett. Volt idő, hogy azt éreztem, csak azért tesz fel még egy kérdést, hogy maradjak még öt percet. Ha tehettem, maradtam. Sokszor alkonyatig ültem vele a gangon, és amikor távoztam, mindig kikísért a kapuig. Még akkor is, amikor már nagyon nehezen mozgott. Bár mondtam, hogy kitalálok és pihenjen inkább, nagyapa hajthatatlan maradt. Csodáltam a szívósságát és rendíthetetlen akaraterejét. Felnőtt fejjel nagyapától tanultam meg a méltóságot.

 

A rohanó évek alatt annyira megfeledkeztem keseregni a szegénységen, hogy észre se vettem, amikor átkerültem a másik oldalra. Nem törődtem mások véleményével és boldogan telt minden napom. Sokszor ütköztem akadályokba, de mindennel igyekeztem megbirkózni. Haladtam az életben, szerettem a munkám és úgy alakult sorsom, hogy egyszer csak, egy fekete autóban ülve utazhattam bárhová. Boldog voltam és végtelenül büszke. Alig vártam, hogy nagyapával világgá menjünk a Tiszához és ő kérdezzen engem bármiről az úton, amiről csak akar.

A bokros teendőim mellett, nem figyeltem eléggé a rohanó időre. Amikor utoljára találkoztam nagyapával, csak csendben merengett a gangon ülve és egy kopott botra támaszkodott. Üres tekintettel nézett rám és nem maradtak kérdései. Én igyekeztem mindent elmondani magamról, ami csak eszembe jutott és, amiről úgy gondoltam, hogy biztosan megkérdezné. Hidegen és szótlanul teltek a percek. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Vártam, de nem jött szó számra. Összeszorult a szívem, amikor elindultam a kapu felé és nagyapa nem kísért ki, úgy, mint régen. Komótosan sétáltam és erőtlenül húztam be magam után a nyikorgó kaput. Könnyes szemmel indítottam az autómat és már épp gurultam volna, amikor nagyapa a kopott botra támaszkodva kisétált az autómig. Kiszálltam és tehetetlenül néztem nagyapára. Ő mélyen a szemembe nézett és ugyanolyan halkan, mint amikor nagy titkokat árult el nekem gyerekkoromban csak ennyit suttogott:

– Tudod kis unokám, nagy, fekete autóval ma is, csak az urak járnak.

 

***

 

Azt nem tudom, hogy egyszer majd, milyen nagyapa leszek, vagy azt, hogy emlékszik-e valaki úgy rám, mint én a nagyapámra. Megtanultam minden napnak örülni és nem bosszankodni sem a múlt, sem a jövő miatt. Nagyapa ezt hagyta rám örökül és ezért hálával tartozom neki. Nemcsak minden nyáron, hanem minden egyes nap. És ma már, amikor világgá megyek a Tiszához és egy eleven kisfiú mögött sétálva, összegyűjtöm a szétdobált ruháit, minden egyes lépésnél csak arra gondolok, hogy bár ne múlna el ez a pillanat.

Rácz Roland az Irodalmi Rádió szerzője. Elsősorban olvasmányélményeim inspiráltak az írásra. A könyvek által teremtett, magával ragadó világok,…