Inkubátor.

Írta: Egyed-Husti Boglárka

Épp az esti műszakváltás volt, halkan ment csak a tévé, hogy a bent fekvő betegek és hozzátartozóik alud hassanak. A nővérek a nővér pultnál szintén halkan beszélgettek, kávézgattak. Kati a főnévér épp azt mesélte, hogy a busz megint megált a kereszteződésnél és nem tudott menni tovább. Hihetetlen ez a héten már második alkalom, hogy lerobban. Eszter nővér épp ajándékot készül venni és a többi nővér segítségét kérte, mert hezitált, hogy bögrét vagy táskát vegyen az egyik ismerősének. Tudod ő olyan bögrés, táskás mondta Eszti és a nővérek nevettek. Lassan 20 éve dolgoznak együtt az esti műszakban, félszavakból is megértik egymást. Tamara nővér pedig vár az állatorvos véleményére. Kiskutyája nagyon beteg és csak remélni tudja, hogy az állatorvos nem altatja el. A folyóson épp végzett a takarítónő Magdika. A nővérek őt is meghívták, hogy igyon velük meg egy kávét.

Ezután szólalt meg a csengő.

A nővérek és a főnővér is összenéztek. Tudták milyen csengő ez, de eddig amióta felszerelték sosem szólalt meg. Eddig.

Az inkubátor csengője még egyszer megszólalt. A nővérek egy ultramaraton futó gyorsaságával mentek a gép felé. Tudták, hogy itt bizony minden egyes másodperc és annak a töredékei is számít.

Már a folyósóról is hallani lehetett, ahogy a főorvos úr is jön az inkubátorhoz. Dörmögő hangját és csoszogós lépteit már mindenki ismerte a kórházon belül.

Az inkubátorba ott feküdt bebugyolálva, szépen felöltöztetve egy kis játékkal a kezében a kisbaba. A nővérek elsírták magukat. Látszott, hogy a gyermeket a legnagyobb szeretettel és gondoskodással öltöztette fel valaki és tette bele a kezébe azt a kis játékot. A másik kezében egy kis levélke volt.

A főorvos úr óvatosan, precízen kiemelte a picit az inkubátorból. A kis gyermek csak néha nyüzsögött fel, amúgy békésen hevert a meleg takaróba.

Ezután a szokásos rutin vizsgálatok jöttek. Megmérték a kicsit akiről később kiderült, hogy kislány. Majd átköltöztétek és megetették.

A főorvos úr elvette a levelet, ami a pici kezében volt és jellegzetes hangján felolvasta azt.

„Drága Napsugaram!

Kérlek bocsáss meg nekem.

Bocsáss meg, hogy nem tudtam azt, amit most tudok.

Hogy te vagy az életem legfontosabb embere.

Hogy nélküled semmi voltam.

Hogy olyan sok rosszat tettem.

Hagytam, hogy irányítsanak.

Hogy egy olyan múltam van, amit nem én akartam.

Kérlek drága kis Napsugaram, hogy bocsáss meg nekem.

Tiszta szívemből kívánom, hogy jó helyre kerüljél. Szerető családba, ahol vigyáznak rád.

Aztán, ha az élet úgy akarja talán találkozunk.

Szeretlek drága Napsugaram.”

Mikor a levél végére ért még a főorvos úr is sírt. A kislányt Napsugárnak nevezték el.

Vége

 

Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem…