Néhány napos dolgom volt a határ közelében Burgenlandban. Kellene egy kis panzió, olcsó, tiszta,
nem messze a nagy várostól, ahol pár napig megszállhatok és reggel madárcsiripelésre ébredhetek.
Pillanatok alatt találtam is megfelelőnek tűnőt a net-en és elküldtem elektronikus levelem. Nem
kaptam visszaigazolást, de mivel már csak egy napom volt az indulásig, hát nem is vártam igazán, bár
általában szokott jönni: wir freuen uns auf, vagy Leider zum angegebenen Zeitpunkt nicht akzeptiert
werden kann, aber… megjelöléssel. A biztonság kedvéért még egy-két címet feljegyeztem és reggel
korán elindultam.
A kis takaros és gondozott panzió recepcióján senki sem volt csak egy telefonszám, hogy érkezéskor
hívjam fel. Többszöri hívásomra sem vették fel, már tovább indultam volna, amikor egy Alex
rendszámú kis autó parkolt le a ház előtt. Egy fura mozgású, tán hatvanas évei elején járó köpcös alak
szállt ki belőle. Kissé bugyborékoló hangon, de szívélyes szavakkal üdvözölt.
Előadtam igényemet a négy napos ittlétre. Momment, mondta és bekapcsolta számítógépét. Nem
részletezem csak annyit, hogy kb. fél órába telt, amíg bumpszli ujjaival bepötyögte adataimat és
megkaptam a kulcsot szobámhoz. Még megjegyezte, akkor Ön küldött e-mailt, bár e rezignált közlés
részéről további kommentárt nem tartalmazott. Nem volt letagadható Down-szindrómája, szavai
mosolyogtak, arcizmai nem.
Viszonylag gyakran járok e tájon és mindig meghökkent e kis családi panziók tüchtigsége, de ez
mindet überelte. Mind a szoba, mind a fürdőszoba, de kivált a kert. Mint említettem öt napot-négy
éjszakát töltöttem ott, fél napokat dolgom után jártam, fél napokat a panzióban, hol a kertben, hol a
környéken. Alexen kívül senkit nem láttam, mint személyzet. Reggel érkezett (korán), délben elment
és kb. délután négytől volt ott megint, talán este hétig-nyolcig. Tökéletes volt a (büfé)reggeli és
csakúgy a tisztaság. A panzió valamennyi ajtaja folyamatosan nyitva volt, korán reggel, késő este,
mindig. Csak szobámhoz kellett kulcs. Összesen tíz szoba volt a házban. A közeli termálfürdő látogatói
lakták. Ha találkoztunk, szívélyesen köszöntünk egymásnak. Kulcsainkat magunk akasztottuk le, vagy
fel a recepciós iroda faláról.
Tán a második reggel öreg autóm megmakacsolta magát. Nem indult csak krrrrr, krrrr és krrrr
hangokat adott ki magából. A sok próbálkozás után nyekk, végül annyit sem. Mi mást tehettem volna
Alexhoz mentem segítséget kérni. Azt még nem említettem Alex minden reggel szinte tökéletes
eleganciával érkezett, sötét-mellényes öltöny, nyakkendő és a lábán anakronisztikusan, tornacipő.
Most is ilyen formában ült irodájában, miközben panaszaimat hallgatta. Akku-Problem einen
Augenblick, mondta (alig érthetően és nyálasan picit) majd eltűnt, hogy felvegye kisvakond kezeslábasát. Megtörtént, nem túl gyorsan. Beült Alex rendszámú autójába. Elhajtott.
Értetlenül és reményt vesztve ültem le a főbejárat lépcsőjére. Gondoltam Alex a félhülye, röhög a
hülye magyaron, aki ilyen tragacson járja fontosnak vélt útjait. Mérges voltam, hogy olyantól kértem
segítséget, aki maga szorul inkább rá, gondoltam akkor magamban. Megérdemlem. De ekkor
komótosan visszaérkezett a kisvakond forma ember, kezében egy akkutöltő műszert hozott. Intett,
kövessem. Talán nem is szólt, talán motyogott valamit, de mindenesetre határozott-gyakorlott
szakszerűséggel csatlakoztatott mindent, ahova kell. Azonnal megindult a töltést jelző sercegés.
Majd adott egy cédulát, rajta egy közeli címmel, hogy vigyem vissza a műszert ide, amikor a kijelzőn
megjelenik a full felirat. Meg is mutatta a miniatűr led-lámpa jelet. Keine Sorgen, igazából ennyit
értettem szavaiból, de már ott sem volt.
Felhívtam nagyvárosi partnereim, hogy vis maior okán holnap megyek és leültem autóm mellé – egy
könyvvel – hallgatni a sercegést, hallgatni a töltést. Néhány tucat oldal, tálán egy kis bóbiskolás is,
mielőtt kigyulladt a várva várt fénypont. Full Lade. A kocsi ezután pöccre indult, én pedig Alex címére
visszaadni a műszert.
A falu legszéle, pici kertes ház, lehúzott redőnyökkel, nyitott ajtókkal. Kopogtam. Válasz nem jött.
Beljebb léptem. Előszoba, konyha, sehol senki. Neszezés balkéz felől egy ajtó mögül. Elindultam arra.
Hatalmas vetett ágy középen, a szobában félhomály. Másodpercek múltán tudtam csak kivenni, hogy
Alex egy sámliszerűségen ül, kezében tányér és egy nagyon idős asszonyt próbál etetni, szokatlanul
hatalmas kanállal. Mindkettejük nyakában ügyetlenül felkötött partedli. Az öregasszony igyekvőnmohón szürcsöli a kanálban lévő levest. Alex felém fordul. Meglepetettségében a kanál tartalma a
rongyra ömlik. Nem szól, bár arcán haragos izommozgást vélek felfedezni. Beleléptem valamibe, ami
nagyon intim. Menekülnék, de Alex megszólal: arbeitete (működött)? Most már azonnal mennem
kellett. Válasz helyett bólintottam ostobán és közben gyorsan kihátrálva letettem-ejtettem a
műszert.
Két nap múlva csekkoltam ki. Türelmesen vártam. Fél óra és megkaptam a számlát. Alex búcsúzáskor
nem haragudott, nem is volt kedves. Nem is nézett rám. Már más dolga volt. Auf wiedersehen,
bugyogta, tovább nyomkodva ormótlan ujjaival a billentyűket. Talán néha mellé ütött, de tudom,
segítséget soha nem kért. Nem kér. Nincs rászorulva. Auf wiedersehen Alex, ha egyáltalán így hívnak.
Bármikor. És majd egyszer megköszönöm.
Karácsonytájt képes üdvözlőlapot kaptam tőle. Ilyen mástól manapság már nem is igen érkezik….

Pázmándi Péter az Irodalmi Rádió szerzője. 1959-ben születtem. Jogi egyetemet végeztem ennél azért kicsit később, majd vállalkozó lettem,…